Ég és föld között lebegő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mélykék égbolt. Alatta egy gyufásskatulya alakú ház. Benne lakott egy szemüveges, álmos tekintetű fiatal tudós, aki naphosszat csak a jegyzeteit bújta. Csak a csillagok érdekelték. Éjjel kiült a B-612 távcsövével, és hosszú órákon át nézte az eget. Nem volt se öreg, se híres, csak egy Sebestyén nevű fiú volt. Se barátja, se ellensége, csak egymaga és az űr. Az ég minden évszakkal másnak mutatta magát. Sebestyén legjobban az augusztust várta, amikor a Perseidák körbefirkálták az égboltot.

Nem is sejtette, hogy azon a langyos nyári éjszakán megváltozik minden. Amíg Sebestyén a távcsövével kémlelt, addig a messzi, nagyon messzi távolban egy hatalmas gázfelhő hasából egy apró, fényes mag született. Gázból és porból kavart korong dajkálta. Fénylő és kicsinyke volt, Asteriának nevezték el a többiek.

Sebestyén még sosem látott nála szebbet. Asteria pedig nem tudta, olyan kivételes tehetséggel áldották meg, hogy ellát egészen a Földig, egészen a skatulyaházig. Egészen Sebestyénig. Szerelmes lett a hóbortos és kócos tudósba. Sebestyén a Földről nézte őt a távcsövével, míg Asteria a Göncölszekér mellől figyelte a földlakót. Így teltek az évek. Ismerték egymást jól. Asteria tudta, hogy Sebestyén nem szereti a tökfőzeléket és a szúrós pulóvert, de nagyon szereti a havat és a zenét. Sebestyén hosszú sorokat írt Asteria mozgásáról és a fényéről.

A Nap sajnálta a kis csillaglányt. Tudta, hogy ez a szerelem lehetetlen a világűrbeli csillag és a gravitáció ölelte földgolyón lakó között. Asteria eközben elhatározta, hogy akárhogy legyen, de találkozni szeretne a tudóssal. A többi csillag kinevette. Nem is beszéltek egy nyelvet, mondogatták kuncogva. De hiszen ő egy ember! Buta álmodozó vagy! Ő biztos nem szeret majd egy csillagot, csak képzelegsz! Asteria elszomorodott. Csak az Esthajnalcsillag nem nevette ki. Aznap éjjel nem volt se ereje, se kedve ragyogni. Beleolvadt a sötét égboltba, bele a mélyébe, nehogy bárki tudja, hogy létezik. Sebestyén hiába kereste, hiába kémlelte. Letörölte a távcsövét, megigazította a látószöget, bemérte újra a távolságot, cikázva nézte, hogy merre is lehet a kedvenc csillaga. De nem volt sehol. A Hold ezüstje mindent beterített, sárga pöttyök milliói terítették be az eget. De Asteria sehol nem volt. Sebestyén sírni kezdett. A Hold nem bírta hallgatni a keserves zokogást, keresni kezdte ő is Asteriát. Végül a Sagittarius mellett találta.

– Miért bújtál el, kicsi csillag? – kérdezte kedvesen.

– Mert olyat szeretek, aki a csillagrendszeremen kívül él, messze tőlem. Szeretnék vele lenni – felelte Asteria.

– Az lehetetlen, Te is tudod – mondta bölcsen a Hold.

– Tudom, de én akár hullócsillag is lennék, csak vele lehessek.

– Oh, drága Asteria, az emberek sorsa nem a csillagok sorsa. Hasonló elemekből gyúrtak minket, hidrogén, vas, magnézium, kalcium…, de mi nem tudunk a légkörben élni. Az emberek teste nagyrészt vízből van. Vérárammal, szívkamrákkal, aggyal, idegrendszerrel és csontokkal. Növekednek, öregednek az idővel. Ráncosak lesznek, felejtenek, sebeik és hegeik vannak. Az emberek néha összezavarodnak, mert nem értik a lelküket. Sírni tudnak a könnycsatornájukból, és a bőrükkel érzékelnek. Félnek, rettegnek, na meg butaságokat tesznek olykor. Ízeket, szagokat éreznek. És ami a legfontosabb, meghalnak. Sosem tudják, mikor, de meghalnak. Rövidke életüknek egyszer vége lesz.

Asteria ámulattal hallgatta a Holdat.

– Akkor ember szeretnék lenni!

– Ember? – csodálkozott el a Hold.

– Igen! Ember! Lány! Hosszú hajjal, szemüveggel és fogszabályzóval! Ember akarok lenni! – lelkendezett Asteria.

– Ez lehetetlen, te is tudod – mondta csalódottan a Hold.

– Nincs lehetetlen, ezt te tudod a legjobban, kedves Hold. Fogyatkozol – kicsit vagy nagyon –, árt és apályt okozol. Mágneses meződ és librációd van, óriás vagy, a holdrengéseket meg sem érzed.

– Az emberek azt hiszik, sajtból vagyok – vágta oda mosolyogva a Hold.

Felnevettek együtt.

– Asteria drága, ne annyira higgy nekem, mert én csak egyik oldalammal látom a Földet. De néha látok boldogságot, néha – mondta a Hold.

Asteria nem tudta, mitévő legyen. Tudta, hogy Sebestyén nem hiszi sajtnak a Holdat. Őt sem hiszi csak egy csillagnak a sok közül. Sebestyén látja őt az első pillanattól, ismeri őt legbelül.

Asteria mindenkit megkérdezett, akit csak tudott. De senki sem adott neki valódi tanácsot. A Tejút szerint a Föld egy haldokló bolygó, mert az emberek ostobák. Az Orion szerint az emberek gonoszak egymással, de néha jó vicceket mondanak. Egyedül a fekete lyuk nem mondott semmit.

Asteriát igazából nem érdekelte már senki véleménye. Sebestyén bánatos volt, és Asteria tudta, hogy miatta. Elhatározta, hogy aznap éjjel ő lesz a legfénylőbb csillag. Elindul a szerelme felé.

Sebestyén örömében integetni kezdett, amikor meglátta Asteriát az égbolton fényleni. Dobogott a szíve az izgalomtól. Asteria vett egy nagy levegőt, elköszönt a csillagoktól és elrugaszkodott. Akkor tudta meg, hogy ő nem egyszerű csillag, ő egy meteorit. A gravitáció széttépdeste, a légkör egyszerre volt fájó és finom, de olyan szépen és szeretettel próbált rajzolni egy fénylő vonalat, hogy Sebestyén sose felejtse el őt. Ragyogó mosollyal várta Sebestyén. Amikor a földre ért, még sosem volt ennyire boldog. Közel volt a szerelméhez. Minden lett belőle: föld, víz, fény, növény. Minden, Sebestyén körül. Örökre együtt éltek onnantól.