Hol volt, hol nem volt, egy általam kitalált ősi mitológia szerint, az Óperenciás téridő kontinuumot egyetemesen magába foglaló módon létezett – és még ma is létezik – egy isten: a Tudományos Törvényszerűségek Istene. Az egyszerűség kedvéért hívhatjuk őt TUTI-nak (illendően csupa nagybetűvel írva, hiszen mégiscsak egy istenről van szó).

Roppant izgalmas és tanulságos történetünknek TUTI a közép- és egyben kiindulópontja. Mielőtt azonban e kiindulópontból kiindulnánk, néhány lényeges megállapítást kell tennünk TUTI lényének lényegéről, létének mibenlétéről. Mindenekelőtt meg kell értenünk, hogy isteni mivoltából fakadóan TUTI lényének lényege és létének mibenléte az emberi elme számára megérthetetlen. Egyetlen módon tudunk róla valamiféle fogalmat alkotni, ha emberi tudatunk tudatalatti ösztöneinek engedelmeskedve, ugyanakkor tudatunk korlátozott mivoltának teljes tudatában megszemélyesítő módon gondolunk rá: nevet adunk neki – ahogyan azt már meg is tettük –, személyes névmásokkal illetjük, emberi intelligenciát, érzéseket és érzékeléseket társítunk hozzá. Mindez a róla alkotott gondolati modell tekintetében igen célravezető. Óva intjük azonban az olvasót attól, hogy emberi elménk e termékét összekeverje TUTI emberi elmén túlmutató isteni entitásával!

Mindennek belátásával állapítjuk meg, hogy TUTI önmaga esszenciájában hordozta azokat a matematikai és fizikai törvényszerűségeket, amik az univerzum működésének forrását képezik, és amelyekből minden egyéb fajta tudományos törvényszerűség is fakad. Történetünkben e matematikai és fizikai törvényszerűségek együttesét – e kétfajta törvényszerűség szoros összefonódásának megdöbbentő és döbbenetesen fontos ténye által inspirált innovatív fogalomalkotással élve – matefizikai törvényszerűségeknek fogjuk hívni.

Ha ezek után késztetést érzünk arra, hogy TUTI lényének lényegét, létének mibenlétét formailag elképzeljük, miközben ügyelni kívánunk arra is, hogy tudatunk tudatalatti megszemélyesítő ösztöneit a tudatos modellalkotás fegyelmezett keretei között tartsuk, akkor TUTI „alakját” leginkább a következő matematikai formula képében jeleníthetjük meg:

Ebben a képletben a szimbólum az úgynevezett matefizikai szuperoperátor, U pedig a hatására működő univerzum.

TUTI létezésének életbe lépéséről csak találgatni tudunk. Lehet, hogy létezése az ősrobbanás pillanatától ered, de az is lehet, hogy az azt megelőző, időnek nem is nevezhető idők végtelenjébe nyúlik vissza. Egy dolog azonban bizonyos: az őpillanatától kezdve TUTI matefizikai törvényszerűségei irányították az univerzum fejlődését a legelemibb részecskéktől a fekete lyukakon át a gigászi csillagklaszterekig, és még azon is túl.

TUTI matefizikai törvényszerűségei megmásíthatatlan, örökérvényű és nagyszerű törvények voltak. E törvények által vezérelve az univerzum részben determinisztikusan, azaz szabályosan és kiszámíthatóan működött, de a törvények teret adtak a kaotikus, szabálytalan, kiszámíthatatlan viselkedésnek is. Ez tette izgalmassá a dolgot: TUTI nem lehetett biztos abban, hogy az általa vezérelt törvényszerűségek pontosan hová fognak vezetni az univerzum fejlődésében!

TUTI rendkívül büszke volt a magában hordozott törvényszerűségeire. Volt azonban egy bizonyos törvényszerűség, amit különösen nagy becsben tartott, és ami történetünk szempontjából kiemelten fontos: az energiamegmaradás törvénye. Ahhoz, hogy megértsük e törvény történetünk szempontjából érdekes lényegét, tudni kell, hogy a fizikai világban az energiának, azaz munkavégző képességnek, több különböző megjelenési formája van, mint például potenciális energia (E_p), mozgási energia (E_m), hőenergia (E_h), rugalmas energia (E_r), elektromos energia (E_e), kémiai energia (E_k), nukleáris energia (E_n) stb. (E_stb). Az energiamegmaradás törvénye azt mondja ki, hogy ezek az energiafajták egymásba átalakulhatnak, illetve átalakíthatók, de zárt rendszerben a matematikailag számolt E összegük mindig állandó szám marad, azaz a rendszer teljes energiáját nem lehet csökkenteni vagy növelni!

E törvényben igazi varázslat van: energiát nem lehet a semmiből teremteni – az energia csak úgy van! TUTI imádta ezt a mágikus matefizikai törvényt, ami mindig, minden körülmények között, még kaotikus viselkedés esetén is igaz volt az univerzum egészére éppúgy, mint annak bármilyen részére.

Kedves olvasó, az eddig elmondott tudnivalók birtokában most már biztos alapokon térhetünk rá történetünk folyamának folytatására.

Saját matefizikai szuperoperátori esszenciájának tudatában TUTI kíváncsian figyelte, hogy az ősrobbanást követően mi fog történni az univerzummal – vagy mondhatjuk úgy is, mi fog kisülni ebből az egészből… A dolog rendkívül érdekesen alakult, de történetünk szempontjából a legizgalmasabb esemény az, hogy sok-sok évmilliárddal az ősrobbanást követően kialakult a Föld, azon az élet különböző formái, köztük pedig az ember. Ez a fejlemény TUTI-t módfelett meglepte és érdekelte. Nem annyira az élet, és nem is annyira az ember mint az élet egy különös formája nyűgözte őt le, hanem az, hogy az ember valami egészen példátlan és váratlan dolgot tett: egy bizonyos típusuk, az úgynevezett tudósok, roppant kíváncsiságuktól hajtva, magasan fejlett elméjük erejével és trükkös kísérletek megalkotásával kezdték felfedezni TUTI tudományos törvényszerűségeit – módszeresen, egyiket a másik után! Mindez csöppet sem zavarta TUTI-t, sőt, inkább ámulva-bámulva várta, vajon a tudósok milyen mélyre fognak tudni hatolni esszenciájának megismerésében.

Ám a tudományos törvények felfedezése általában nem ment könnyen a tudósoknak. Sokszor hatalmas intellektuális és lelki erőfeszítést igényelt részükről egy-egy törvény felismerése és bizonyítása, közben gyakran tévutakra is terelődtek, a véleménybuborékjaik csapdájába kerültek, súlyos kudarcokat éltek át és mindeközben nagyokat vitatkoztak egymással. A felfedezéseiket tudományos publikációkban írták le éppen azért, hogy a többi tudós is értesülhessen róluk és hogy megerősíthessék vagy megcáfolhassák egymás állításait. De a tudósok nemcsak azért voltak különlegesek, mert módfelett okosak voltak, hanem mert a nehézségekkel, kudarcokkal, tévedésekkel, vitákkal megküzdve, rettenthetetlen elszántsággal kutatták TUTI törvényszerűségeit. TUTI látta például, ahogy a tudósok hosszú időn át hasztalanul próbálnak olyan, általuk perpetuum mobile-nak, vagyis örökmozgónak nevezett gépet készíteni, ami örökké képes munkát végezni külső energiaforrás nélkül. A tudósok jó ideig őszintén hittek abban, hogy a perpetuum mobile megépíthető. Egyre bonyolultabb, egyre rafináltabb szerkezeteket agyaltak ki, amik ugyan a különböző energiafajtákat trükkös módokon át tudták alakítani egymásba, de többletenergiát soha nem sikerült termelniük. Ezzel a TUTI számára teljesen értelmetlen tevékenységgel csak akkor hagytak fel, amikor végre felismerték és végleg elfogadták becses törvényét, az energiamegmaradás tételét. Ez a ráeszmélés pedig bőségesen kárpótolta őket azért a sok erőfeszítésért, amit a perpetuum mobile elkészítéséért tettek.

 Történetünknek ezen a pontján feltehetünk egy mélyen emberi kérdést: vajon TUTI boldog volt? Erre pedig a válaszunk az, hogy amennyire a boldogság általunk értelmezett fogalma átültethető TUTI lényére, nem volt boldog. Ugyan élénk kíváncsisággal figyelte az univerzumban történő történéseket, köztük kiváltképp a tudósok ügyködését, egy valami mégis hiányzott lényének lényegéből, létének mibenlétéből: ő maga nem fejlődött! Ahogy – huss! – teltek-múltak az évmilliárdok, TUTI elbűvölten szemlélte az univerzum kibontakozását, mindeközben azonban ő maga nem lett több. TUTI képes volt fejleszteni az univerzumot, de az univerzum nem volt képes fejleszteni őt. TUTI valójában boldogtalan volt…

Egyszer aztán történt egy egészen rendkívüli esemény az emberek világában. Néhány bölcs ember kitalált egy természettudományos történetíró pályázatot általános iskolásoknak és középiskolásoknak, aminek a „Te és a természettudományok – mesés történetek” – röviden TETT – nevet adták. A pályázat gondolata a híresen innovatív, minőségorientált és a tehetséggondozással elkötelezetten törődő Richter Gedeon gyógyszergyártól eredt, de a TETT kidolgozásába és megvalósításába becsatlakozott a hasonló missziót követő Szabó Szabolcs Alapítvány is, valamint fővédnökként a híres-neves művészpár, Döbrentey Ildikó és Levente Péter; sőt, eszmei támogatóként és a pályázat hírének egyik terjesztőjeként az Oktatási Hivatal is szerepet vállalt benne.

A pályázat hírére egyre több fiatal tanuló vette a bátorságot, hogy a maga által írt természettudományos történettel pályázzon. No, de nem akármilyen történetek voltak ám ezek! A pályázók a tudósok által felfedezett törvényszerűségekről írtak, de egészen másként, mint maguk a tudósok a tudományos publikációikban. A pályázók elméjük és szívük erejével írtak: képesek voltak egy különleges energiával, a belőlük fakadó érzelmekkel megtölteni a tudományos törvényszerűségeket! Az univerzum történetében először, csakis az emberi lélekhez köthető módon jelent meg ez az új energiafajta, a tudományos érzelmi energia . Ez az energia egészen más tulajdonságokkal bír, mint az addig ismert energiafajták: terjed, növekedik, egyik emberről a másikra száll. TUTI lelkes döbbenettel látta, ahogy a pályázók tudományos érzelmi energiái az általuk kitalált mesés történetekben írott szavak, mondatok formájában rögzülnek. Ezek a szavak és mondatok önmagukban nem rendelkeznek energiával, mégis, újra meg újra új energiaként kelnek életre mindenkiben, aki a szöveget olvassa! Ez az energia a semmiből teremthető, végtelenszer sokszorozható, továbbadható! Ez az energia bátorítja a pályázókat és a pályaművek olvasóit egyaránt, hogy felfedezzék önmaguk alkotóerejét, hogy merjék a többség által elfogadott felkiáltójeleket kérdőjelekké görbíteni, hogy tudományos kutatómunkát végezzenek, hogy kifejlesszék magukban az erőt a nehézségek és a kudarcok elviseléséhez, hogy megtanuljanak a véleménybuborékjaikon átlátni, hogy megteremtsék saját tehetségüket.

TUTI új felismerésre jutott: erre az energiafajtára nem érvényes az energiamegmaradás törvénye! Ez az energiafajta létrehozta a szellemi-lelki perpetuum mobile-t!

Innentől kezdve a tudományos érzelmi energiák sokszorozhatóságának és semmiből való teremthetőségének tétele vált TUTI legbecsesebb törvényszerűségévé. Ámulva figyelte a TETT-pályázók elszántságát, kitartását, tudását, kreativitását, egyedi tehetségük kibontakozását, miközben az egyre-másra megszülető pályaműveikből korlátlanul szívta magába a tudományos érzelmi energiákat. Így történt, hogy TUTI a TETT-nek köszönhetően végre valami több lett, mint azelőtt: lényének lényege átlényegült, létének mibenléte létformát váltott, ami immáron a  

matematikai formulában fejeződik ki. TUTI eme új „alakjában” a matematikai és fizikai törvényszerűségeket jelölő, de egyben azokon túlmutató, tudományos érzelmi energiákat is hordozó metamatefizikai szuperoperátor, ami új módon, új célok felé vezérli az univerzum fejlődését.

Roppant izgalmas és tanulságos történetünk végére érve arra a megállapításra jutunk, hogy a TETT-pályázat okán, sok-sok milliárd éves létében először TUTI nem a saját törvényszerűségeire volt a legbüszkébb, hanem az őt magát is fejleszteni képes TETT-pályázókra. Ha emberi tudatunk tudatalatti ösztöneinek engedelmeskedve, ugyanakkor tudatunk korlátozott mivoltának teljes tudatában elég merészek vagyunk ahhoz, hogy TUTI-nak lelkiállapotot tulajdonítsunk, akkor azt mondhatjuk, sok-sok milliárd éves létében először TUTI boldog volt…

És kedves olvasó, bár azt állítottam, hogy ennek a történetnek TUTI a közép- és egyben kiindulópontja, ami – mint láthattad – igaz is, most már látnod kell azt is, hogy történetünk igazi főszereplője mégsem ő. Valójában az igazi főszereplő minden egyes TETT-pályázó, akik alkotásaikkal örökre beírják egyedi ujjlenyomatukat az Óperenciás tér-idő kontinuum egyetemes szövetébe, ezzel maguk is az univerzum szuperoperátoraivá válva!

Illusztráció: készült a szerző promptja alapján a Shutterstock MI képgenerátorával.

Minden a paradicsommal kezdődött. Azzal a lédús, zamatosan mosolygó, ragyogóan piros, gömbölyű csodával. Ki tudja, honnan szökött meg, az én szemem csak akkor tapadt hozzá, amikor közvetlenül a lábam mellett haladt el, pont a két levetett zoknim közt, lassan, megfontoltan. A csónakház ablaka felé tartott. Ahogy figyeltem, minden olyan egyszerű volt, a gondolataim csakis azt fürkészték, hogy az egyenetlen talaj merre viszi a kis gyümölcsöt, eljut-e a hangár mindig hűvös beszögelléséig, ahol a nyitott ajtó szabad szellője kergeti a porcicákat. Csak a csöndet hallottam. Nem volt zavaró gondolat.

– Hohó! – térített vissza Karcsi bá hangja. – Megvan a kis szökevény! – nevetett, de rám nézve még a bajusza is lefittyedt.

– Hát téged mi lelt?

– Semmi – húztam ki magamból a választ, amit ereje miatt csak én hallhattam. Nem értettem, honnan tudja, hogy valami bánt.

– Mióta is edzel nálam? Látom ám, hogy… – hallgatott el, és simította meg szemüvegének jobb szárát, közvetlenül a füle töve fölött.

A mozdulatot jól ismertem; ezután mindig egy híres szólás vagy mondás következett. Karcsi bá egy két lábon járó lexikon volt, okos, tájékozott és mindemellett rendkívül vicces is. Mindenre volt valamilyen bölcsessége, és bármikor előhúzta bármelyik bölcsesség bármelyik szinonimáját is. A legmókásabb, hogy mindezzel még karikírozta is saját magát. Most azonban némán figyelt.

Nekem viszont nem jött ki hang a torkomon, mint oly sokszor mostanában.

Az utóbbi időben alakult ez így, amióta nem találtam a helyem. Vagyis inkább a hangom. Úgy éreztem magam, mintha egy ablakon át lesnék egy vidámsággal telt szobát, ahová nem engednek be. Akkor kezdődött, amikor a lányok, a három közeli csapattársam közül már egyikük sem szólt hozzám. Amikor levegő lettem.

– Tudod, néma gyereknek… – nevette el magát Karcsi bá, ahogy belekezdett aktuális mondásába, de még idejében lecsípte a befejezést. – No, „mindenre van megoldás, csak meg kell találni” – húzta elő a következő bölcsességet, ami már nem hangzott olyan rosszul, de én még mindig nem tudtam megszólalni. Felálltam, hogy eliszkolok, és hogy meg ne bántsam, előbányásztam a versenykiírásom, jelezve, hogy tanulni mennék.

–  „Titokzatos múmiák” – bogarászta beadandó esszém címét. – Ó, hát ez a baj? – kódolta félre bánatom, és én nem ingattam meg hitében. Azért sem, mert baj volt ez is. Elég nagy. Hiába olvastam rengeteget a témában, egyre jobban összezavarodtam. Minél mélyebben kutakodtam a konzerválás mesterséges eljárásaiban, és értettem a tudományos cikkek nyelvezetét, egyre inkább elvesztettem a képességem, hogy meg tudjam fogalmazni közérthető nyelven is azt, amit szeretnék. Pedig a verseny szóbeli részének ezt a feltételt szabták. Három hetem maradt.

– Kisasszony! – nyújtotta karját edzőm, és egy váratlan mozdulattal elindult velem kifelé, a hulló falevélesőbe, végig a Duna-part zsíros földjén. Önteni kezdte a szavakat, és csak mesélt és mesélt.

Csodálkozva hallgattam, hogy milyen izgága gyerek volt, sőt csavargott is néha, és mennyire utált tanulni, míg egy falubelije meg nem nyert egy országos versenyt. Akkor látta meg, milyen csodálat veszi körbe azt, aki elér egy nagyobb sikert. – Mert „a tudás tekintélyt parancsol” – fűzte a gondolathoz járó bölcsességet.

Mintha e végszóra értek volna utol a lányok.

– Viszlát, Karcsi bá, holnap jövünk! – rohantak tovább, de edzőm megsimította szemüvegét.

– Amilyen az adjonisten, olyan a...

– …fogadjisten – vágták rá a lányok, és nevetve szaladtak tovább. Majd megtorpantak, és sustorogni kezdtek.

– Látod? – fordult felém Karcsi bá. – Leesett nekik. Gondolkodni fognak, adtam nekik hozzá egy kis lökést. Látom én azt is, amit nem mondok.

De jó volt ezt hallani! Ám még jobb, ami ezután következett. Karcsi bá közölte, hogy mentorálni fog szellemi és lelki téren is. Egy percet sem hagyott merengeni azon, hogy evezős edzőként hogyan birkózik meg a biológiával; megsúgta, hogy bő negyven évvel ezelőtt biosz-tesi szakon végzett. Rögtön kért is valamit: gondolkodjak el, vajon miben lesz más pár nap múlva az avar a nyirkosabb és a száraz talajon.

Egész este ábrándoztam a jövőn. Másfél év után most vártam először a következő edzést. Sokat haladtam az írással is. Ám zakatolt a szívem, vajon észrevesznek-e a lányok legközelebb. – Adél, Vali, Janka – ismételtem, mintha így elűzném magamtól a démonokat.

Nem láttam Karcsi bát másnap, amikor megérkeztem edzésre. Pánikba estem, és éreztem, hogy megint megbilincselt a némaság, amikor Adél válla meglökte az enyémet.

– Árulkodunk? – sziszegte gúnyosan, és eltűnt, ahogy érkezett. Ám ebben a pillanatban az edzőm is belépett, vidáman pattant mellém, és az ablakra mutatott.

– Láttam mindent. Hidd el, „ki milyen pohárral mér, olyannal adatik vissza” – mondta a szemüveg-ceremónia után.

– Végezz a mai penzummal, hogy tanulhassunk is! – adta ki az ukázt, majd átment a lányokhoz.

Nem tudom, mit mondott nekik, de én sokkal nehezebben húztam le az előírt tízezer métert, mint bármikor.

Az öltözőben még mindig lihegtem, amikor Karcsi bá egy kulacs vizet nyomott a kezembe.

– Az élethez nem csak levegő, víz is kell. Víz. A témánk szempontjából ez az egyik kulcsszó – kezdte aznapi második, ezúttal tanulmányi edzésemet.

Engem persze inkább az érdekelt, hogy mit beszélt a lányokkal, de kuka voltam, így csak hallgattam, hová kalauzol. Ismét rengeteg tudást kaptam, de még mindig nem állt össze a kép. A rébuszok, amelyekben beszélt, nem illettek egymásba.

– Amikor a kisasszony majd „látja a fától az erdőt”, elkülöníti a lényegest a lényegtelentől, akkor fog heurékát kiáltani – mosolygott rám.

Úgy éreztem, hogy Karcsi bá a fejembe lát, és a fel nem tett kérdéseimre is válaszol. Igaz, nem pont abban a koordináta-rendszerben, amelyben én létezem.

– Gondolkodjunk! – biztattam magam, amikor észrevettem régen látott paradicsomom. Árván figyelt a fal tövében, kissé megereszkedett pofával, mintha ő is szomorúbb lenne, mint valaha volt.

– Lehullott levelek, víz, fától az erdő – próbáltam összeszedni, hogyan rendezzem ezeket a szavakat a mumifikációhoz, de csak a túlcsavart mondatok hossza gyarapodott.

A következő pár nap, sőt hét azzal telt, hogy a váci múmiákról tanultam; a testekről, amelyek minden mesterséges beavatkozás nélkül maradtak meg viszonylag ép állapotban. Se bitumen, se mirha, se kámfor – semmit nem használtak tartósításukhoz, sőt a mumifikáció nem is volt szándékos. Pontosan tudtam már, hogy a kutatók milyen DNS-vizsgálatokat végeztek, hogy a TBC hogyan járult hozzá a gerincferdülésekhez, de az egyszerű szavakat még mindig nem találtam. – Mindegy – nyugtattam magam –, az úgyis a szóbelire kell, addig meg el sem jutok. – Karcsi bá nem erőltette, hogy beszéljek, csak magyarázott, és biztatott.

Nehezen, de elkészült az esszém, és csöppet sem bíztam abban, hogy az ér is valamit. Szerintem eleinte a paradicsomom sem hitte. Úgy festett legalábbis, amikor bementem hozzá szomorkodni.

– Jó bőrben vagy, alig fogytál! – túloztam kicsit, hogy így hízelegjek neki. – Szerencsés vagy, hogy nem a hűtőnkben élsz, ott már rég feketére rohadtál volna – folytattam, amikor… – Heuréka! – kiáltottam, mert egy csapásra világossá vált minden és értelmet nyert Karcsi bá mondása is, hogy a „megoldás sokszor ott van a szemünk előtt”.

Szaladtam volna hozzá, de megpittyent a telefonom, és a képernyőmet beterítette a felirat: „Gratulálunk, bejutottál a döntőbe.” Egy átlagos napon biztosan ugrándozni kezdek, de akkor betoppant Adél.

– Miért kell így elrontani mindent? – hervadtam le azonnal, és néztem a lányra, aki már nem is tűnt olyan démoninak.

– Figyu – kezdte halkan –, bocsánat, hogy ilyen bunkó voltam, voltunk veled. Nem is tudom miért?! Amikor Karcsi bá kérdezte tőlem, én azt mondtam, hogy nem szeretünk, mert butácska vagy, meg visszataszító, de sokat gondolkodtam ezen a mondaton. Főleg, miután Karcsi bá elmondta, hogy mire készültök, miről tanulsz. Semmi okom nincs, hogy gyűlöljelek, sőt felnézek rád – nyújtotta a kezét.

Nem tudom miért, de azóta egyszer sem fagyott belém a hangom. A szóbeli előtt persze izgultam kimondhatatlanul, de amikor arra kértek, hogy szemléltessem egy hétköznapi példával a természetes mumifikáció lényegét, nem ijedtem meg. Karcsi bára gondoltam, a levelekre, a paradicsomomra, hogy sokszor mi magunk bonyolítjuk túl az egyszerű kérdéseket. Gyakran elég, ha kinyitjuk a szemünket és figyelünk.

Én is láthattam volna mindent. Az egyre aszalódó paradicsom szinte kiabált, hogy a légmozgás, hőmérséklet és páratartalom megfelelő együttállásával képes egy test kiszáradással mumifikálódni. Mint, ahogy a falevél is rothad, ha vizes talajra pottyan, és szépen szárad, ha vízmentes helyre fújja a szél. Milyen egyszerű kimondani!

A versenyt nem nyertem meg, második lettem. Ez is fontos, de főként az, hogy hittek bennem, és láthatóvá váltam. Mostanában már én mesélek Karcsi bának, a múmiákról leginkább. Azzal frocliz, hogy átestem a ló túloldalára, és beszélhetnék kissé tudományosabban is.

Sziasztok! Letti vagyok, egy kicsi pilisi len. És jelenleg nagyon izgatott. Végre itt a tavasz, ami azt jelenti, hogy az egész pilisilen-famíliánk újra kivirágzik. És először az életemben én is meg fogom látni a napvilágot, érezni fogom a Nap melegét. Igaz, már hatéves vagyok, de nekem most lesz az első alkalom. Az idősebb testvéreim már tavaly is csodálhatták a sok fát, a borókát, a kosborokat, meg a sok csodálatos dolgot, amiről annyit álmodoztak az előző télen. Én olyan irigy voltam, hogy nem éltem át. De most végre itt a jó alkalom, az idő is meleg, minden jel arra mutat, hogy én is megláthatom idén az alattunk fekvő Pilisszentivánt, és az egész domboldalt.

Oké, rendben, lehet, hogy ez egy kicsit sűrű volt így, de akkor most elmagyarázok mindent az alapján, amit még anyu mesélt nekem.

„Mi vagyunk a sárga virágú, apró, gyengének látszó, de annál sokkal erősebb pilisi lenek. Itt élünk a Pilis sziklagyepein, reliktumként, ami úgy tudom, azt jelenti, hogy még a jégkorszakból maradtunk meg, szemben a legtöbb rokonfajunkkal, akik már kihaltak. Az egyik ikertestvérem azt hallotta, hogy a legközelebbi rokonaink Görögországban élnek, az Olümposzon, és nekik sokkal jobb dolguk van, mert ott több a csapadék, mint itt Magyarországon, ahol olyan év is van, hogy ki se tudunk bújni a föld alól a nagy szárazság miatt. Ezért is van igazából, hogy a kis pilisi lenek még fejlődnek néhány évet a földben, mielőtt kinőnek. Először jó alaposan megerősítik a gyökereiket, hogy később minél több vizet és tápanyagot fel tudjanak szívni, hisz sokszor olyan pusztító a hőség.”

Pont ilyen száraz nyár volt tavaly is. Csak a legerősebb felnőttek virágoztak, hogy szaporodni tudjanak, mi meg csak vártunk, olyan kevés volt a víz. Sokan ki is száradtak. Nagyon rossz volt. Mindenki vízért imádkozott. Én meg azért is, hogy legalább idén jobb legyen az idő, és végre én is boldogan lengedezhessek a széllel vagy áztathassam magam az esőzuhanyban. Meg ugye kíváncsi lennék a szimbionta gombákra (erről majd később még mesélek), hogy ők ki szoktak-e nőni, és ha igen, vajon hogyan néznek ki. Anyu azt is mondta, hogy ezek nem olyan gombák, mint a többi kalapos kinézetű, bár szerinte ugyanolyan unalmas, komor népség. És vajon látok majd kalaposat is? Azok olyanok lehetnek, mint a turbánliliom rózsaszín turbánja, vagy olyan unalmas barna, mint a madárfészek kosbor színe, ami miatt úgy néz ki, mintha el lenne száradva? Anya ezekről is sokat mesélt, biztos nagyon érdekes, majd meglátom én is.

A szimbionta gombákról meg azt kell tudnom, hogy nagyon kicsi, mikroszkopikus méretűek, ki se nőnek a földből, és hogy sok, számomra fontos anyagot osztanak meg velem, például a vizet is, és az ásványi sókat, amire nagy szükségem van. Ezért cserébe én adok nekik azokból a cukrokból, amiket én állítok elő a napfény segítségével, mert ők erre nem képesek. Ezt nevezik szimbiózisnak. Amúgy a tesóim azt mondták, hogy a gombák időnként elég idegesítőek tudnak lenni, mert néha túl sok tápanyagot elvesznek tőlünk, és ez akkor a legrosszabb, amikor túl száraz a nyár, mert akkor nekik is több tápanyag kell. Ilyenkor sajnos még virágozni sem vagyunk képesek. A rokonaim ezt mindig a borókáknak panaszolják el, mivel a gombákkal úgysem lehetne szót érteni. A borókáknak viszont rengeteg szimbionta gombájuk van, ők megértik a problémánkat.

Már korábban említettem, hogy milyen nehéz nekünk. Ezért nagyon kevesen is vagyunk. Úgy értem, tényleg fokozottan védettek a pilisi lenek, a kihalás szélén állunk. Csak a természetvédő emberek segítenek nekünk. Képzeljétek, nemrég még népszámlálást is tartottak belőlünk. Egyenként megszámoltak minket, és kb. 7200-an vagyunk, vagy valami ilyesmi. És nem hiszitek el, de még műholddal is bemérték, hogy pontosan hol vagyunk. Igyekeznek abban is segíteni, hogy egy kicsit többen legyünk. Van, hogy többet ültetnek belőlünk, néha megöntöznek, sokszor meg kerítéssel védenek minket, hogy ne jöjjenek a közelünkbe az emberek, akik nem figyelnek ránk, csak eltaposnak vagy letépnek. És én nem hittem el, de mindenki azt mondja, hogy néha még a vaddisznók is megesznek minket. Pedig ott az a rengeteg makk meg minden, ami nekik kell. Ezzel ellentétben mi nem vagyunk túl táplálóak. Meg ugye itt van a szárazság is, amit már említettem. Egyre nehezebben tudunk nyáron kinőni.

Ezekkel a gondolatokkal készültem a nyárra, és szerencsémre az időjárás idén nekem kedvezett. Most meg is osztom veled, az első föld feletti élményemet.

„Ilyenkor úgy érzed, mintha valami lift megindulna alattad” – hallottam a múltkor az egyik természetvédőtől. Épp felolvasott a Duna–Ipoly Nemzeti Park igazgatójának, és én is boldogan hallgattam. Épp valami szerelem dologról volt szó, amikor nagyon boldog vagy, és elkezdenek pillangók repkedni a hasadban, és úgy érzed, csak emelkedsz és emelkedsz, mintha egy hegyre mennél fölfelé. Én nem tudom, hogy milyen lehet a „szerelem”, de ezek alapján biztos csodálatos. A pillangórepkedés a hasadban egy kissé fura nekem, mert hasam az nincsen, a pillangók meg körülöttem repkednek, de ez is aranyosan hangzik. Várjunk csak! Az lehet, hogy én az egész világba vagyok szerelmes? Mindig boldog vagyok, és egy domb tetején élek, szóval igazából a lift már megérkezett velem a legfelső emeletre. Azt hiszem, így is lehet szerelmesnek lenni. Vagy nem?

Na mindegy, szóval a növekedés… Megindulsz felfelé. Az elején még épphogy csak a föld fölött vagy, egy pici zöld hajtás, ami kilátszik belőled. A sok hirtelen rád törő hatástól még lélegezni sem tudsz eleinte. Ezután szépen lassan rájössz, hogy ami fent van, és amiről olyan sokat hallottál eddig, az nem más, mint az ég, és ami meg annyira sugárzik, az a Nap, ami miatt fotoszintetizálásra vagyok képes. És ott vannak még a felhők, amiből az eső jön, amitől nagyra tudok nőni. Ha meg lenézel, ott van az öreg, nagyon öreg Föld-ágyad. Egy kicsivel feljebb a fű, ami meg olyan aranyosan integet neked folyton. Majd szépen lassan észreveszed a virágokat, a bokrokat meg a fákat, csak még azt nem tudod, melyik-melyik. Majd meglátod a barna, kalapos dolgokat, és nevetni kezdesz, amire a gomba csak morog. Nem gondoltad volna, de kiderül, hogy ő is jó fej. Persze vannak, akik ki se nőttek a földből, annyira nem bírták a meleget, sajnos.

Ezek után érezni fogod, ahogy elkezd a gyökered működni, szívja fel az ásványi sókat a földből, és olyan jó, hogy egyre kevésbé van a sziklevelekre is szükséged, ami azért még a biztonság kedvéért rejteget raktározott tápanyagokat.

Amúgy honnan van ennyi tápanyag?! Hogy bírt anyu ennyi tápanyagot begyűjteni a sok utódnak? Igaz, idén megtudom, mivel nekem is lesznek kis magjaim. Akkor majd magamat látom el, meg a saját „gyerekeimet”, meg persze a gombáimat, akik szépen lassan csatlakoznak hozzám. Akkor fogok aztán felelősségteljessé válni.

És még egy jó dolog: mindig ott van valaki, hogy új dolgot mutasson vagy mondjon, néha a boróka áll velem szóba, néha meg odakiált a hársfa, hogy „Nézd! Ott egy sólyom!” És látom, hogy tényleg. Ott az a szép, rideg madár, akitől egy kicsit tartózkodom is, mert túl félelmetesek a karmai. És akár a mellettünk beszélgető természetvédőktől is meghallok néhány dolgot a messzebbi világról. Vagy csak bámulom a szép Pilisszentivánt, ahol sok zsivajgó gyerek és dudáló autó van, persze nagyon messze lent, de ez mégis egy nagyon izgalmas dolog. Szóval az élet mindig olyan érdekes. Néha azt nézem, ahogy két lepke együtt játszik, vagy amikor már ténylegesen virágzunk is, akkor meg ott illegethetem magam a gombáknak. Dicsekedve, hogy én rovarbeporzású vagyok. És azt még nem is említettem, milyen kellemes érzés, amikor rád száll az első pillangó vagy méhecske, mert ekkor tudod, hogy tényleg felkeltetted valaki érdeklődését.

Olyan szép ez az egész, ezért is félek attól, hogy valaki esetleg letapos, vagy az egyik évben tényleg túl nagy lesz a szárazság ahhoz, hogy túléljem, de ilyenkor mindig megnyugtatom magam, gondolván, a természetkedvelő emberek majd vigyáznak ránk.

Mari egy sárga pöttyös tojásból kelt ki május végén. Már akkor különbözött a többiektől. Okostojás volt a héj alatt is.

– Sziasztok! Gallus Gallus Domesticus vagyok – kelt ki boldogan, tojáshéjjal a fenekén.

A többiek nem voltak ennyire lelkesek. Se latinul, se máshogy nem csipogtak, nem érdekelte őket a francia szimbolizmus, az artériák és a szublimáció sem. Csak enni akartak. Míg Mari olvasni tanult a tápos zacskóról, ők a taréjdivatról sutyorogtak. Míg Mari kémiakísérleteket végzett a tollmegmaradás és a centripetális csőrerő korszerűsítésére, addig a többiek a távköpési képességüket fejlesztették.

Mari tele volt szeretettel, de hiába tollászkodott oda másokhoz, azok mindig arrébb reppentek. Egyedül Darwin, az öreg kutya állt vele szóba. Fél fülére süket volt, ezért nem zavarta alvás közben, ha Mari mesélt neki a kloáka átkáról, a dinoszauruszrokonságról, a vegetáriánusok csodájáról és a terápiás csirkék kényelméről.

Darwin azt morogta neki folyton, hogy ez a farm egy evolúciós zsákutca. Innen csak a városba vagy a tepsibe vezet az út. Repülhet, küzdhet, ordíthat, legfeljebb mindenki őrültnek hiszi majd, megérteni úgysem fogják. Ahogy őt sem. Darwin már évek óta nem ugatta meg a Holdat, nem mesélt kihalt fajokról, nem kért a hullócsillagoktól, és nem magyarázta a fajok eredetét. Minek, úgysem érti senki.

Mari nem akarta elhinni, hogy lehetetlen dologra vágyik. Újságot csent a szomszédból, éjjelente besurrant, és természettudományos műsorokat nézett a tévében. A kedvenc helye mégis a szemétkupac volt, ott kincseket lehetett találni: zsebkönyvet, órát, iránytűt, periódusos rendszert, csavarhúzót, vízforralót, Bunsen-égőt, kémcsövet és egy régi telefont.

Megszállottan érdekelte a világ. Dacból megtanult kínaiul és monofil fonallal ölteni. Érdekelte a repülés mechanikája, a szívbillentyűk ritmusa, a dodekafónia, a tejmirigyek elapadása, a tektonikus mozgás, a felhajtóerő, a mesterséges intelligencia. Mindenről egy találmány jutott eszébe.

Minél többet tudott, annál magányosabb lett. Tudta, ha nem szárnyasnak születik, akkor lehetne Marie Antoinette, Mary Anning, Mary Leakey, Marie Lachapelle, Telkes Mária vagy Marie Curie. De ő csak egy közepesen fejlett, borzas nyakú húscsirke volt. Mari, a tanyáról.

Egy reggel arra gondolt, megpróbálja máshogy. Nem gondol a tudományra, nem lát mindenben csodát, aznap nem akar feltalálni új dolgokat, csak csirke lesz. Egyszerű tollas. Ha a többieknek megy, akkor neki is fog. Ivott, amikor a többiek, evett, amikor mások, és csak ült a rúdon órákon át. Hallgatta, ahogy a tyúkudvar a malacok hízásáról, a váratlan esőről vagy a vacsora állagáról kotkodákol. Bólogatott, mosolygott, de ugyanúgy arrébb reppentek mellőle, ha barátkozni próbált.

Mariban estére kemény tojássá kövesedett a bánat. Csúfolták, ha sírt, csúfolták, ha beszélt. Inkább némán ült napokig a csirkeól sarkában, nem volt kedve semmihez. Darwintól hallotta, hogy az emberszabásúak különösen logikátlan élőlények. Gyakran mondogatják, hogy tyúkeszű meg buta liba. Pedig ők azok, akik nem tudnak hűségesek lenni, nem tudnak feltétel nélkül szeretni, és semmi hasznuk sincs, csak fogyasztanak és szemetelnek. Mari meg sem lepődött ezek után, hogy a szomorúságát betegségnek hitték, levágták a tollait, gyorsan elkülönítették, nehogy megfertőzzön másokat.

A ketrec nem volt kényelmes, de kalitkának megtette. Mari csak arra gondolt, hogy hátha történik valami csoda. Ha nem, akkor legalább cérnametéltes leves lehessen, ne rakott sült.

A konyha melletti fészerben várta, hogy mi lesz. Innen más volt a kilátás, mint a tyúkólból. A rádió sercegése estére már csicsergésnek tűnt Marinak, elsőre nem is fogta fel, hogy a bemondó hangját hallja. Különleges háziállatokról mesélt, akik megszöktek otthonról. Egy lóról, aki az equuson túl húsz nyelven nyihogott folyékonyan, egy bárányról, aki sebészi tudással varrta össze a barátja szívizmait, miután egy farkas megharapta, és egy tehénről, aki a tejével addig végzett laborkísérleteket, míg felfedezte a kergemarhakór ellenszerét.

Talán a metafizika, talán a telepátia, talán a véletlen, egyikre sem volt bizonyíték, de hirtelen a farmra tévedt egy tündér. Kiengedte Marit a ketrecből.

Ott ültek ketten a kertkapun, mint két furcsa szárnyas. Az egyikük egy kisujjnyi, a másikuk egy arasznyi volt.

– Segíthetek neked. Ha szeretnéd, olyan lehetsz, mint mások – mondta a tündér.

– Nem lennék magányos többet? Szeretnének a többiek? – kérdezte reménykedve Mari.

– Igen, értenéd őket, és ők is téged – felelte az apró varázsló.

– És ugyanúgy kíváncsi maradnék a világra, lennének találmányaim, lennének ötleteim és gondolataim?

– Nem, nem lehet mindent egyszerre – mosolyodott el a tündér.

Mari sokáig gondolkozott, töprengett, törte a fejét, mérlegelt. Kapirgált előre, kapirgált hátra, majd kihúzta a szárnyát, és odaállt a tündér elé.

– Nemet kell mondanom. Nem szeretnék más lenni, csak azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak valakit, aki nem is én vagyok, csak valaki, akivé változtam.

A tündér megértően nézett rá. Mari folytatta:

– De ha szabad kérnem valami mást, akkor annyit szeretnék, hogy találkozhassak más különös háziállatokkal. Segítenél ebben?

A tündér bólintott.

Mari aznap életében először barátokra lelt. Társakra, akik értették és meghallgatták, nem gondolták, hogy idegen és furcsa. Mari aznap egy különleges csirke volt, a farmról. Egy madár, aki szárnyak nélkül is repül.

Aki repülés nélkül is szárnyal.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három természeti képződmény. Síkság, Dombság és Hegység. Egyszer Hegység dicsekedni kezdett:

– Én vagyok a legmagasabb, a legszebb, rám mindenki felnéz. Barlangrendszerek helyezkednek el gyomromban, vízesések zúgnak alá szikláimról, melyen vadmacskák, farkasok, hiúzok lesik az ebédjüket. Meredek lejtőim télen síelésre csábítják az embereket. Én vagyok a legjobb.

Dombság erre visszavágott:

– Lehet, hogy te vagy a legmagasabb, de nézz már magadra, milyen kopár vagy! Nem él meg rajtad semmi, se növény, se állat. Nézd meg az én völgyeimet, mennyi állat, mennyi növény él itt! Az én völgyeimen fekszik a legtöbb szőlőtőke, rajtam legelnek a szarvasmarhák, sok csapadék hull rám, így az én földjeim a legzöldebbek. A várak a hátamon magasodnak, rengeteg túrázó gyönyörködik bennem. A nagytestű állatok is rajtam élnek meg, mint például, a szarvas, a vaddisznó. Itt él a róka, a muflon és még sok más élőlény.

Ezt meghallotta Síkság is, és ő is beszállt a vitába.

– Lehet, hogy titeket az állatok száma, vagy hogy milyen magasak vagytok, az tölt el büszkeséggel, de nézzétek meg az én földjeimet, ezek adnak táplálékot az embereknek! Rajtam vannak a szántók, nálam legelészik a szürkemarha gulya, rajtam csattogtatják ostoraikat a csikósok, miközben terelik a ménest. Csak rajtam terem árvalányhaj, bárányparéj, sziki útifű, és szikes talajjal is csak én büszkélkedhetek. Itt termesztik a kukoricát, árpát, búzát, repcét. Nálam él a mezei pocok, a mezei nyúl és az egerészölyv. Mellesleg Magyarországon én vagyok a legnagyobb kiterjedésű tájegység.

Ez a vita így ment hónapokon, éveken, évszázadokon át, és végül úgy döntöttek, hogy hívnak egy döntőbírót. Nagy híre volt egy tengeren túli bölcs sasnak, ezért őt választották, mert ő az összes tájegységet ismeri, és azt hitték, hogy igazságot tud tenni közöttük.

A fák között éppen repkedett egy fecske, aki költöző madár, ezért alkalmasnak tűnt a futárszerepre. Hegység megkérte őt, hogy szóljon a sasnak, és ő cserébe megmutatja a legtöbb szúnyogtól hemzsegő rétet. Pár nap múlva visszatért a fecske a sassal a nyomában. A sas elhelyezkedett a három tájegységgel szemben, és fennhangon elkezdett beszélni.

– Azért jöttem el hozzátok, hogy lezárjam ezt a vitát.

Hegység nyomban méltatlankodni kezdett:

– Felesleges volt ennyit fáradoznod! Hiszen mindenki tudja, hogy én vagyok a legszebb.

Dombság szólásra nyitotta a száját, de a sas leintette.

– Nem az számít – magyarázta Hegységnek nyugodtan –, hogy milyen szép vagy, hanem az, hogy mekkora a szíved. Az, hogy tudj jól másokat is szeretni, másokban is gyönyörködni. Tudnod kell azt, hogy nem csak te létezel a világon!

Hegység ezen elgondolkodott, aztán pislogott a gerincére.

Dombság és Síkság érdeklődve néztek rá.

Egy perc néma csönd után Dombság szólalt meg magabiztosan.

– Akkor hát… én vagyok a legszebb.

Ez a kijelentés mindenkit meglepett. Még Hegységet is, abbahagyta ormainak szemlélését, és kérdőn meredt Dombságra.

De alig pár másodperc alatt sűrű fekete felhők lepték el az eget, és az eső iszonyatos erővel zuhogni kezdett. A sas gyorsan bemenekült Hegység egyik barlangjába, nehogy megázzanak a szárnyai, de igazából azért futamodott meg, mert rájött, hogy ő nem alkalmas erre a feladatra. Ezért egy melléknyíláson hazarepült a tengeren túlra.

– Nem bírtam ezt már hallgatni! – mennydörögte Ég. – Hihetetlen, hogy nektek állandóan azzal kell törődnötök, hogy ti milyenek vagytok!

– Jó, jó! De akkor hogyan döntsük el, hogy ki a legjobb? – kérdezték egyszerre a tájegységek.

Ég gondolkodott egy kicsit, aztán válaszolt:

– Először is mindenki gondolkozzon el azon, hogy a másikban milyen jó tulajdonságokat talál, aztán mondja el neki!

A tájegységek elmorfondíroztak ezen, majd Síkságtól kezdve mindenki elmondta, hogy milyen pozitív dolgokat talál a másik kettőben.

Hegységről azt mondta Síkság és Dombság, hogy a tetejéről nagyon szép a kilátás és megannyi madárnak ad menedéket. Dombságról azt állították, hogy ő a turisták és az állatok paradicsoma, Síkságról pedig azt mondták, hogy ő ad az embereknek növényi táplálékot.

– Nagyon jó – mondta Ég. – Most pedig gondolkozzatok el azon, hogy amit dicséretként kaptatok, az igaz-e!

A tájegységek gondolkodtak egy kicsit, majd bólintottak a nem létező fejükkel.

– Na, most pedig mondjátok el, hogy még mindig akartok-e vitázni tovább azon, hogy ki a legértékesebb!

Ezen a mondaton elcsodálkoztak, de egyszerre mindhárman rájöttek arra, hogy ők hárman alkotnak egy olyan egységet, ami így teljes. Mindegyikük más, és ez így van rendjén.

Először Hegység szólalt meg:

– Köszönöm, Ég! Sokat segítettél, most már belátom, hogy nem érdemes vitával elpazarolni évszázadokat.

Síkság és Dombság is megköszönte Ég segítségét, és hogy ráébresztette őket arra, hogy a másikban mi az értékes tulajdonság.

– Szívesen – mondta bölcs hangon Ég, és arcát ellepték a szebbnél szebb csillagok.