A titkok titka — Gondolatok és tapasztalati megjegyzések a meséről

Döbrentey Ildikó írása, amely megjelent a Credo XXVII. évfolyamának 2021/4. számában

Minden mese utazás. Utazás az álmainkba a játék szárnyán. A mese a felhalmozott erkölcsi tudás átadásának fő eszköze. A mese a gyermek számára az igazi valóság. A mese a gyermek vallása. A mese szolidaritás azzal, aki mesél. A mese a szabadság, a végtelen lehetőségek, az igazi demokrácia birodalma. A mese a csodák birodalma, ahol varázseszközök segítenek az ősgonosz elleni igazságszolgáltatásban. A mese az a folyamat, amely közben a gyermek feszültsége feldolgozódik. A mese a vigasztalásnak, a bátorításnak az eszköze a kudarc elviselésében. A mese erkölcsi útmutató: erőfeszítés nélkül semmit sem lehet elérni. A mese hagyomány és teremtés. A mese a titkok birodalma, ahol nem érvényesek a természet és a logika törvényei. A mese az igazság birodalma, ahol mindig győz a jó.

A mese az az ismert-ismeretlen dimenzió, amelyben a gyermekek és a kicsi lábak nyomán járó, bátor gyermekszívű felnőttek léteznek.

Megjegyzés: gyermekszívről és nem gyermeteg szívről beszélünk. A gyermekszív nyitottan és tevékenyen áll a világ titkainak elébe, a gyermeteg szív erőlködve és affektálva utánozni próbálja a gyermeket.

Egyik égbőlpottyant mesémnek ezt a címet adtam: A titkok titka.

Megjegyzés: ez a mesém sem az égből pottyant, inkább a szél hozta, vagy a madarak, váratlanul érkezett, ezért olyan „égbőlpottyant”.

A kisgyerekségnek a meséje ez, a világra való rácsodálkozásé, a tanulásé, a kérdéseké – a felnövekedésé. Meg a füveké, fáké, madaraké, a bóbitás madáré – és a titkok titkáé, amely kimondhatatlan, megnevezhetetlen, mégis ezen töri a fejét a világ összes okos embere. A mese még a titkok titkához is elvezet.

Három széles kapu nyílik egymás után a mese első mondatában. Ezeken a kapukon mindenki beléphet, aki szomjazza a szépet.

Az első kapu: „Hol volt, hol nem volt…”

Itt, az első kapuban kell föltennünk a kérdést: Mitől mese a mese? Mivel kezdődik? S a válasz: a mese a nyelvezettel kezdődik. A mesei nyelvezetben varázslat él, amely képes megragadni és megváltoztatni a mesehallgatót. Képes megalapozni nemcsak későbbi nyelvi stílusát, de egész életstílusát, ízlését, érdeklődését, baráti körét – az egész magatartáskultúráját. „Hol volt, hol nem volt…” – ez a négy szóból álló szerkezet játékhinta, amely ott leng a valóság fölött, s ha kimondjuk, átlendít bennünket egy másik világba, a mese, a költészet, a játék, a művészet világába. Ez az a négy szó, amelynek hatására a mesélő is átlényegül, más lesz a tartása, a levegővétele, a hangja, a tekintete.

Megjegyzés: nagyrészt a mesélőnek a mesével kapcsolatos érzelmeitől függ, hogy a gyermek számára élmény lesz-e a mese. Olyan mesét meséljünk, amely bennünket is gyönyörködtet, mert a kisgyermek azonosul a mi érzelmeinkkel. Mielőtt mesélni kezdünk, egy pillanatra hunyjuk le a szemünket, vegyünk egy mély levegőt, s mondjuk el magunkban: „Most nagy útra indulok, s ez a gyermek az útitársam. Fogom a kezét, indulhatunk!”

A második kapu: „…volt egyszer egy kisnyúl…”

Amikor idáig érünk az olvasásban, már sejtjük, hogy ez a kisnyúl lesz a főhős. Vagyis a mese legfontosabb szerkezeti meghatározója. Az ő funkciója adja meg a cselekményt, ő szabja meg a mese erkölcsiségét, de még a stílusát is.

A harmadik kapu: „…úgy hívták, hogy Zöldfülű.”

„Zöldfülű, vagyis éretlen, tudatlan, tapasztalatlan” – gondolja a meseolvasó felnőtt. Meseelméleti ismereteinkből felrémlik, hogy a főhős mindig rendelkezik valami lényegi hiánnyal, amelyet pótolnia kell. Ebből lesznek a kalandok, ebből szövődik a mese. Nos, Zöldfülű olyan mesehős, akinek a tudás hiányzik, azt kell megszereznie. A felnőtt olvasónak talán még az is eszébe jut, hogy a kisgyerekség allegóriája ez a zöldfülű nyulacska.

És mit gondol a gyermek? „Egy zöld fülű kisnyúl!” – gondolja a konkrétumokban, képekben gondolkodó, mesehallgató kisgyermek. Számára a Zöldfülű név humorforrás.

Megjegyzés: az Égbőlpottyant mesék postájába százszámra érkező gyerekrajzok között mindig az érdekes, egyéni figurákat kerestem, s hozzájuk kerekítettem a meséket. Így találkoztam a zöldfülű nyulacskával is: egy szürke kisnyulat ábrázolt a kép, zöld fülekkel. Kitörött a szürke ceruza hegye? Kifogyott a szürke toll, és csak zöld volt már a dobozban? Nem tudjuk. Ha más lett volna a helyemben, bizonyára mást mondott volna neki a figura. Nekem azt mondta: „Én vagyok Zöldfülű!”

Zöldfülűnek meg kell szereznie a tudást. Ebből meg sok galiba, sok kaland lehet!

Megjegyzés: az égbőlpottyant mesék egyszerű szerkezetűek, a cselekmény általában egy szálon fut. Némelyikük különösebb dramatizálás nélkül is jól eljátszható-bábozható kisgyerekekkel. Az egyszerűséget egyfelől a célzott korosztály diktálta, másfelől a kényszer: hétpercnyi terjedelmet engedélyezett a televízió. Fegyelemre szoktató, érdekes feladat volt hét percben megoldani a szereplők bemutatásától a szerencsés végkifejletig a teljes cselekményt.

Zöldfülű bemutatása: „…Nem értem, hogy mit súg-búg-zúg nekem a világ!”

Ismerős nekünk ez az örökösen izgő-mozgó, kíváncsi, nyughatatlan kölyköcske! Kérdései – hiszen kisgyerek a kérdező – képszerű megszemélyesítések. Olyan világról faggatóznak, amelyben semmi sincs véletlenül, mindennek oka van: a patak nyilván azért fecseg, mert hozza-viszi a híreket; a nap azért kel hajnalban, hogy ébressze a világot.

A legfontosabb kérdés, amely a későbbiekben refrénszerűen visszatér, természetesen ez: „Két fülecském miért zöld?” Kölyköcskénk egészséges egocentrizmusa nyilvánul itt meg, amennyiben az egész világ csak az ő, Zöldfülű vonatkozásában érdekes.

Megjegyzés: az Égbőlpottyant mesék postája jól bizonyította a kisgyerek „uralkodói” hozzáállását, amely szerint ő a világ középpontja. Megfigyelhettük, hogy a legkülönbözőbb élethelyzetekben is milyen szívesen rajzolják le magukat koronával a fejükön: kutyasétáltatás vagy biciklizés közben, úszómedence startkövén vagy a cseresznyefa tetején. Következésként mindennapi mesehősökről írtam, a mindennapi mesehősök pedig életszerű konfliktusokat hoztak magukkal. A fogváltás körüli kisgyerekek életéből ismerős problémák s az azokat hősiesen megoldó, hétköznapi mesehősök legalább úgy bátorítják, vigasztalják a gyermeket, mint a klasszikus mesék királyhősei.

Zöldfülű nem érti a kérdéseire kapott válaszokat: „Nem értem, hogy mit súg-búg-zúg nekem a világ!” Tipikus gyermeki elmeny: a felnőttek beszelnek, a gyerekek nem értik, hogy mit mondanak. Nem értik, hogy mit súg-búg-zúg a felnőttvilág.

Egy ismerősöm üzleti megbeszélésére magával vitte hároméves kisfiát. A gyerek az apja ölében ülte végig a tárgyalást, amely meglehetősen hosszúra nyúlt. Ismerősöm egyszer csak észbe kapott, s a gyerek kedvéért a következő szókapcsolatot fűzte a beszélgetésbe: „a kiskakas gyémánt félkrajcárja”. A gyerek abban a pillanatban felélénkült, megfogta apja állát, s azt mondta neki: „Látod, papa, most jól beszélsz!” Az összes többi, amit addig beszéltek, csak súgás-búgás-zúgás volt a gyerek számára, amelyből ő semmit sem értett.

Megjegyzés: Maszkabal című lemezünkön a varázslónak a következő varázsigét írtam: „Hétfő-kedd-szerda-csütörtök-péntek-szombat-vasárnap, kezdődhet a varázslat!” A térben-időben nem gondolkodó kisgyerek számára a hét napjainak felsorolása pontosan ugyanannyit jelent, illetve nem jelent, mint a csiribí-csiribá, abrakadabra vagy szimszalabimm-szimszalabumm.

A racionalitás korlátjával nem szabályozott kisgyerek nem ismeri a lehetetlent, számára létező megoldás a csoda. Az érthetetlenül súgó- búgó-zúgó, titokzatos, félelmetes világ a varázslat segítségével megfoghatóbbá válik.

Zöldfülű tehát varázsolni fog: sárga fület varázsol magának!

Amikor a mesei csodára sor kerül, a klasszikus nagy mesékben olyankor szokott megrázkódni és táltos paripává változni a sovány gebe, vagy a főhős egy hajszálat átvet a válla fölött, és a kacsaúsztató hullámzó tengerré változik. Az égbőlpottyant mesehősök csodái nem annyira grandiózusak, inkább gyerekszerűek, furfangosan természetesek.

Megjegyzés: a gyerekek, még a nagyobbak is, valódi produkciónak élik meg mutatványaikat, például a mosdókagylót teleengedik vízzel, majd egy óvatlan pillanatban kirántják a dugót. A víz eltűnt, lehet tapsolni!

Zöldfülű sárga fület varázsol magának: lefut a völgybe, és meghempereg a virágokban, a virágporban. A párhuzamos ismétlődés szabálya szerint kétszer ismétlődik ez a jelenet, szertartásszerűen. A második jelenet szinte megegyezik az elsővel, csak a második egy kicsit nyomatékosabb. Közben a kisnyúl füle zöldből sárgává, majd sárgából pirossá változik.

Megjegyzés: zöld-sárga-piros: mindennapi életünk ismerős, szimbolikus jelentésű színei.

S a változás nemcsak kívül, de belül is megtörténik: Zöldfülű, a mi játékos kisgyerekünk varázslatról varázslatra kupálódik, fejlődik, okosodik. Előbb csak az enni-innivaló érdekli, aztán már az is, hogy az erdőben barátok is élnek, meg ellenségek is – szociálisan is fejlődik –; tudomásul veszi, hogy mások is vannak a világon, s azok ugyanolyan fontosak, mint ő. Megismer néhány szabályt, kialakul az önfegyelme.

Ez a fejlődés a kérdésfeltevésekben is nyomon követhető. Az első, a tavaszi kérdésözön csupa megszemélyesítés, csupa kép, melynek középpontjában ő maga áll: Zöldfülű. „Mit fecseg a fürge patak? Éjjel a hold miért dagad? Mért hajnalban ébred a nap? Gomba fején mért van kalap? Mért virágos lent a völgy? Két fülecském miért zöld?” A második, a nyári kérdésfeltevések már általánosabbak: „Hová tűnt a fürge patak? Mért tűz ilyen forrón a nap? Mért szamócás lent a völgy? Két fülecském miért zöld?” S végül a harmadik, az őszi kérdéssor már egyetemes értékű: „Honnét jön a fürge patak? Mi lesz, hogyha nem süt a nap? Mért sárgult meg lent a völgy? Két fülecském miért zöld?”

Zöldfülű kisgyerekünk ismerkedik a világgal. Futkározik, ugrabugrál, kérdez, s közben gyűjti az ismereteket. Még nincs logikai rendszere, amelybe az ismereteket illesztené, csak rakja egymás mellé az élményeket, mint a foltvarrásos takaró foltjait: folt, folt, folt. Össze is öltögeti a foltokat. Játékosan öltöget, mint a nagyok, míg kialakul egy szép, színes takaró, egy kép, a gyermek képe a világról. Ezt a képet nem a logika, nem a racionalitás cérnája tartja össze, hanem a mese cérnája. Ennek a képnek minden egyes foltjában ott látható ő maga, amint játszik. Játssza, hogy eszik, játssza, hogy fél lábon ugrál, játssza, hogy fütyülni próbál, játssza, hogy tanul, játssza, hogy dolgozik, játssza, hogy játszik. S mire a sok-sok játékból elkészül a kép, addigra zöldfülű kölyköcskénk kezdi pedzegetni, hogy ő nem azért fontos, mert a teremtett világ van őérte, hanem ő azért fontos, mert ő van a teremtett világért.

Zöldfülű megérti, hogy mit súgnak a füvek, mit zúgnak a fák. Akkor megzörren mellette a bokor, s egy bóbitás madár röppen fel róla. „Kövess, s én megmutatom neked a titkok titkát!” – búgja a madár, és elvezeti Zöldfülűt a mohos sziklához, a föld mélyéből felbuggyanó forráshoz.

Mindannyian szerencsések vagyunk, akik hivatásunknál fogva vagy mert égi kegyelemből szülők, nagyszülők, keresztszülők lehetünk, bóbitás madárként bármikor beröppenhetünk a mese birodalmába. Kortyinthatunk a mohos szikla forrásvizéből, és szót érthetünk a ránk bízott aprónéppel. Megérthetjük, hogy ehhez a világhoz akkor kapcsolódhatunk jól, ha természetesen őszinték vagyunk, és nem prüntyögünk affektálva: „Az a napocka, látoood?” Hanem felnézünk az égre, és igy szolunk: „Napocska, nézd, most arcot mosunk! Látod, milyen szép tiszta lett Zolika arca?”

Döbrentey Ildikó (1946): Magyar Örökség és Prima díjas író, meseíró, forgatókönyvíró, grafikus. Tíz megjelent kötetén kívül százhúsznál több rádió- és száznál több sokszor ismetelt tévéműsort, valamint tizenkét sikerrel bemutatott és játszott családi színházi darabot írt. Ötvenhárom éve minden művészi elképzelését, forgatókönyvét alkotótársával és férjével, Levente Péterrel közösen valósítja meg.