A lázadók diadala az elemek világán innen és túl

Még az általánosban, egy átlagos estén történt. Az ágyamon heverészve végre rászántam magam a tanulásra! Aznap a kémiai kötéseket próbálta Jutka néni lelkesen a fejünkbe tuszkolni. Most őszintén, ugye nem áltatta magát, hogy akadt az osztályban bárki is, akit érdekeltek volna ezek a nem is tudtuk mik? De Jutka néni bizakodó, nagy tudású személyiség volt. Bármit lehetett kérdezni tőle, tudta a választ. Csak minket nem érdekelt a kémiai kötés. Sőt, semmilyen. Konkrétan én egyetlen kötés megtanulásának láttam értelmét, a cipőkötésnek, amit már az oviban illett volna megtanulni.

Szóval a kötések. Ijedten néztem a jegyzetet: fémes meg kovalens, meg ionos. És ezek még csak az elsődlegesek! Semmi értelmét nem láttam. Kereshettem volna benne a logikát, de minek? Kit izgatott, hogy ezek a láthatatlan izék kivel, mikor és hogyan? Mint egy pletykalap! És egyébként is, akkor még nem tudtam, hogy ezt bizonyítani is lehet. A „Hiszem, ha látom!” elvet vallottam. A biológia, az más volt! Akkor az emberi testről tanultunk. Nos, az igencsak látható! Legalábbis a lényeg, ugyebár! Egyetlen oka, hogy nem lógtam el a kémiákat, a mögöttem ülő egyáltalán nem láthatatlan Anna volt. Erre a kapcsolatra érdemes volt odafigyelni. A kötődés is alakulgatott. Jól reagáltunk, működött a kémia. Egyszer megkérdezte, hány óra, én pedig megmondtam. Na, ha ez nem reakció volt, akkor mi? De akkor még nem volt bátorságom kötődést kezdeményezni.

Aznap este még az Annára gondolás sem vidított fel. Eldobtam a füzetem, és a landolásával egy időben lecsukódtak a szemeim. Engedelmetekkel a folytatást a régi naplómból idézném:

Kinyitottam a szemem. Egy kísértetiesen sötét, hideg lépcsőházban álltam, ahol a „Ki itt felmész, bármit elérsz!” felirat lógott. Elindultam. A lépcsőfordulón egy őr fogadott:

– Csak bátran! Lépcsőről lépcsőre. Menni fog!

Zavarba ejtően ismerősnek tűnt. Óvatosan félretoltam. Újabb lépcső, újabb őr. Ahogy haladtam felfelé, egyre világosabb lett. Lépcsők, őr, lépcsők. Minden emeleten ott állt Jutka néni, mosolyogva bólogatott.

Felértem. Lépcsőház pipa. Beléptem egy ajtón. Mi ez, hol vagyok? Aha, álmodom. Körülnéztem. A falakat kémiai elemek képei díszítették. Ezt nem hiszem el, még álmomban is kísértenek? Csak álltam bambán, mikor valaki megpöckölte a vállam, majd fájdalmasan felsikoltott. Kirázott a hideg. Hátrafordultam, és megláttam egy Nemtudomkit.

– ÁÁÁ! – sikítottam én is, hátha így köszönnek.

– A tárgyalásra jöttél? – kérdezte, de választ nem kapott, mivel magam sem tudtam. – Gyere! Vége a szünetnek. Látom, a 86-os vagy. Siess! Jobbra a 6-os sor.

Egy tárgyalóteremben találtam magam. Körülbelül száztagú, változatos társaság gyűlt össze. Egyesek azonnal reagáltak mások közeledésére, páran csak semlegesen pislogtak. Engem egyenesen kerültek. Végignéztem magamon. Én már nem is én vagyok, hanem egy gáznemű valami. Szórakozottan átnyúlkáltam áttetsző testemen, ami eközben állandóan változtatta alakját. Jókat kacarásztam. Rám csittegtek, mert begördült az apró, izgága, ám nagyhatalmú bíró, Atomos. A méltóságos úr fején egy hatalmas rizsporos paróka volt. Elkapott a nevetőgörcs. Ismét rám szóltak. Lefagyott a vigyorom, erre sárgán ragyogó aurám lett. Nocsak, szent vagyok?

A fő-fő öblös hangon így szólt:

– Tisztelt elemek! Kérem, tartózkodjanak a helyükön! Folytatjuk az elemek kontra vegyületek tárgyalást. Azért ültünk itt össze, hogy megtaláljuk a kialakult káosz okozóit. Ama bizonyos bálon elkezdődött valami, ami mindent megváltoztatott. A láncreakció elkerülhetetlen. Jön a megkülönböztetések korszaka. Új mércékkel fognak méregetni. Összetétel, szerkezet, alak, szín, leszármazás alapján be kell majd állni valamelyik rendbe. Folytatódjon hát a lázadók viadala! Szólítom Hidrómeót, tegyen vallomást!

– Tisztelt bíróság! Ártatlan vagyok, nem tettem semmi rosszat. Pár napja édesapám, ahogy itt ismerik Gyulany keresztapa, bejelentette, hogy bált rendez. Az elsőt a kezdetek óta. Nem bírta nézni, hogy fia – vagyis én – magányosan, depressziósan teng-leng. Párt akart nekem keresni. Ez csak nem bűn? Minden elemet meghívott, kivétel nélkül. Jöttek is, hisz ki ne tenne eleget a maffiavezér kérésének. De szigorúan megtiltotta, hogy vegyüljünk. Elkülönítve, csak a dinasztiánkon belül mulathattunk. Szóval apám a bálterem teraszáról figyelt. Annyit pörögtem, már úgy sajgott a lábam, hogy…

– Kérem, maradjon a tárgynál!

– Elnézést! Mikor végre leültem, megláttam, hogy legeszementebb rokonaim, a hidridlányok közelednek. Ijedtemben elfutottam, és egy tiltott térségre kerültem, ahol az Oxik vacsoráztak. Gondoltam, elvegyülök a népes társaságban, ám ekkor megpillantottam Őt.

Minden szem Oxijúliára szegeződött, aki úgy elpirult, hogy majdnem fellobbant. Még szerencse, hogy a teremben kellemesen hűvös volt.

Hidrómeó folytatta:

– Bevallom, már első unott, savanyú tekintete az atomjaimig hatolt. Gondoltam, felvidítom. Daliásan közeledtem, majd felkértem táncolni. Naná, hogy elektronjaink nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Hirtelen olyan energikusak lettünk, eltöltött az éltető vonzalom. Olyan volt, mintha megduplázódtam volna. Megtörtént, az oxidom lett, nincs visszaút. Ugye? Mert végre jól vagyok. Bevallom, már az atomoviban is voltak lelki gondjaim, folyton rezegtem a gyengeségtől. Az elemiben megerősödtem, de most… Már nem vagyok labilis, stabilis lettem. Mindenki erre vágyik, nem? Köszönöm a figyelmet.

Ezután Oxijúliát szólították.

– Tisztelt hallgatóság! Unalmamban csak eszegettem, ez igaz. Az egymásra pillantás is így történt. Furcsa, eddig nem tapasztalt vonzalmat éreztem, igen, ez is igaz. De egyáltalán nem jött oda hozzám. Csak állt ott maflán a kicsikém, és a távolból méregette termetes szépségem. Mikor végre győzött az elemi ösztön, odarobbant, és égszínkék báli ruhámra öntötte a puncsot. Ilyen ügyetlen elemmel még nem is találkoztam. Ezek után a héjamba kapaszkodva tisztogatni kezdett, közben esetlenül vigyorgott. Mikor szalonképes lettem, így dadogott:

– Te tá-táncolnál? Vagy, vagy nem i-is tu-dom csak és bo-bo-bocsánat a ru-hu-háért.

Majd szemlesütve a kezem után nyúlt. A tánc hevében jó sokszor rálépett a lábamra, mintha ketten lettek volna, vagy mi. De nem zavart. Vonzereje teljesen elbűvölt. Éreztem, ez egy stabil kapcsolat lesz.

– Köszönjük. Szólítom a 6-os számú Karbon urat!

– Hm, láttam, ahogy először csak durrogtak örömükben, majd szinte felizzott körülöttük a levegő, végül sejtelmesen valami felhőbe burkolóztak! Ezek után persze én is próbálkoztam a forróvérű Oxilányoknál. Az életerőm hatott, koromat meghazudtolva rögtön kettőt is be tudtam kacérkodni magamnak – mondta kacsintva. – Bizony, jó néhány új kapcsolat vette kezdetét az Oxik meg más erre hajlamosak körében. Sőt, néhányan bonyolult alakzatokba tömörültek. Csak a társaim legalább nyolcmillióba. Sokan nyüzsögtek egymás héjai körül. Csak úgy röpködtek az elektronjaik. Le sem tagadhatják, látható vagy érezhető nyomokat hagytak.

– Köszönjük. De óvatosan, mert egy partner is sok lehet, nemhogy kettő, vagy több! Kérem a tanúk padjára a 7-es tanút!

– A nevem Nitrogénia. Én a sminkszobában voltam, így lemaradtam a lényegről. De örülök nekik, hisz ezután keresztapa magszíve megenyhült, és elkezdett terjeszkedni a határain túlra is. Olyannyira, hogy hidakat kezdett építeni. Csak átsétálunk a hidrohidakon, és máris találunk alkalmas párt. Hálásan köszönöm, drágáim. Ez diadal a javából. Ja, annyit még, hogy Oxijúlia és Hidrómeó a táncuk végére már úsztak a boldogságtól.

– Köszönöm, hölgyem! …

– …nút, a 86-os Radont! Jöjjön, kérem! – szavakra ébredtem.

– Ó, elnézést, elbóbiskoltam. Igen? A 86.? Máris? Az én lennék. Vagyis Radon vagyok. – Kilebegtem, és belekezdtem a monológomba:

– Tudják, szeretem észrevehetetlenül meghúzni magam nemesi társaságomban. A közönségesek velünk úgysem szórakoztak. Közömbösnek tartanak, pedig erős a kisugárzásunk. Irigykednek ránk, mert túl tökéletesek vagyunk. Mi épp sziporkázó fényáradatban kártyáztunk, mikor ők ketten vagy hárman, izé, szóval reakcióba léptek. A köztük lévő energia mindenkit felpezsdített. Éreztük, jó móka ez a vegyületesdi. Hisz tudjuk, a magány nem teszi boldoggá az elemet. Ha viszont kapcsolódik? Izgalmas dolgok születhetnek, mint láttuk. Unom a szingliséget, feláldoznám a szabadságom, de vagy elillanok, vagy menekülni kezdenek, ha túl közel merészkedem. Ennyire visszataszító lennék? Aktívan, sőt reaktívan bolyongunk barátaimmal az igazit keresve – mondtam panaszosan, mikor megláttam Őt, akivel talán majd én is… Megdörzsöltem a szemem, ám ekkor…

Újra az ágyamon feküdtem. Bosszantó! Még álmomban sem találhattam meg a párom! Ki lenne az? De jó, hogy megszegték a báli etikettet! Egy titkokkal teli világot lázadtak össze. Megértettem Jutka néni lelkesedését.

Kedves diáktársaim! Azóta már tudóstanoncként rájöttem, az őr én vagyok, az ajtó mögött pedig a kémia titkai várnak. Célom, hogy egyszer párt kerítsek minden nemesnek, ha már a természet nem adott nekik. Már van egy házi laborom is, ahol Annával sokat időzünk. Ajánlom mindenkinek. Jaj, nem Annát! Dehogy! Nos, ki szeretne a csapatunk tagja lenni?