A tájegységek vitája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három természeti képződmény. Síkság, Dombság és Hegység. Egyszer Hegység dicsekedni kezdett:

– Én vagyok a legmagasabb, a legszebb, rám mindenki felnéz. Barlangrendszerek helyezkednek el gyomromban, vízesések zúgnak alá szikláimról, melyen vadmacskák, farkasok, hiúzok lesik az ebédjüket. Meredek lejtőim télen síelésre csábítják az embereket. Én vagyok a legjobb.

Dombság erre visszavágott:

– Lehet, hogy te vagy a legmagasabb, de nézz már magadra, milyen kopár vagy! Nem él meg rajtad semmi, se növény, se állat. Nézd meg az én völgyeimet, mennyi állat, mennyi növény él itt! Az én völgyeimen fekszik a legtöbb szőlőtőke, rajtam legelnek a szarvasmarhák, sok csapadék hull rám, így az én földjeim a legzöldebbek. A várak a hátamon magasodnak, rengeteg túrázó gyönyörködik bennem. A nagytestű állatok is rajtam élnek meg, mint például, a szarvas, a vaddisznó. Itt él a róka, a muflon és még sok más élőlény.

Ezt meghallotta Síkság is, és ő is beszállt a vitába.

– Lehet, hogy titeket az állatok száma, vagy hogy milyen magasak vagytok, az tölt el büszkeséggel, de nézzétek meg az én földjeimet, ezek adnak táplálékot az embereknek! Rajtam vannak a szántók, nálam legelészik a szürkemarha gulya, rajtam csattogtatják ostoraikat a csikósok, miközben terelik a ménest. Csak rajtam terem árvalányhaj, bárányparéj, sziki útifű, és szikes talajjal is csak én büszkélkedhetek. Itt termesztik a kukoricát, árpát, búzát, repcét. Nálam él a mezei pocok, a mezei nyúl és az egerészölyv. Mellesleg Magyarországon én vagyok a legnagyobb kiterjedésű tájegység.

Ez a vita így ment hónapokon, éveken, évszázadokon át, és végül úgy döntöttek, hogy hívnak egy döntőbírót. Nagy híre volt egy tengeren túli bölcs sasnak, ezért őt választották, mert ő az összes tájegységet ismeri, és azt hitték, hogy igazságot tud tenni közöttük.

A fák között éppen repkedett egy fecske, aki költöző madár, ezért alkalmasnak tűnt a futárszerepre. Hegység megkérte őt, hogy szóljon a sasnak, és ő cserébe megmutatja a legtöbb szúnyogtól hemzsegő rétet. Pár nap múlva visszatért a fecske a sassal a nyomában. A sas elhelyezkedett a három tájegységgel szemben, és fennhangon elkezdett beszélni.

– Azért jöttem el hozzátok, hogy lezárjam ezt a vitát.

Hegység nyomban méltatlankodni kezdett:

– Felesleges volt ennyit fáradoznod! Hiszen mindenki tudja, hogy én vagyok a legszebb.

Dombság szólásra nyitotta a száját, de a sas leintette.

– Nem az számít – magyarázta Hegységnek nyugodtan –, hogy milyen szép vagy, hanem az, hogy mekkora a szíved. Az, hogy tudj jól másokat is szeretni, másokban is gyönyörködni. Tudnod kell azt, hogy nem csak te létezel a világon!

Hegység ezen elgondolkodott, aztán pislogott a gerincére.

Dombság és Síkság érdeklődve néztek rá.

Egy perc néma csönd után Dombság szólalt meg magabiztosan.

– Akkor hát… én vagyok a legszebb.

Ez a kijelentés mindenkit meglepett. Még Hegységet is, abbahagyta ormainak szemlélését, és kérdőn meredt Dombságra.

De alig pár másodperc alatt sűrű fekete felhők lepték el az eget, és az eső iszonyatos erővel zuhogni kezdett. A sas gyorsan bemenekült Hegység egyik barlangjába, nehogy megázzanak a szárnyai, de igazából azért futamodott meg, mert rájött, hogy ő nem alkalmas erre a feladatra. Ezért egy melléknyíláson hazarepült a tengeren túlra.

– Nem bírtam ezt már hallgatni! – mennydörögte Ég. – Hihetetlen, hogy nektek állandóan azzal kell törődnötök, hogy ti milyenek vagytok!

– Jó, jó! De akkor hogyan döntsük el, hogy ki a legjobb? – kérdezték egyszerre a tájegységek.

Ég gondolkodott egy kicsit, aztán válaszolt:

– Először is mindenki gondolkozzon el azon, hogy a másikban milyen jó tulajdonságokat talál, aztán mondja el neki!

A tájegységek elmorfondíroztak ezen, majd Síkságtól kezdve mindenki elmondta, hogy milyen pozitív dolgokat talál a másik kettőben.

Hegységről azt mondta Síkság és Dombság, hogy a tetejéről nagyon szép a kilátás és megannyi madárnak ad menedéket. Dombságról azt állították, hogy ő a turisták és az állatok paradicsoma, Síkságról pedig azt mondták, hogy ő ad az embereknek növényi táplálékot.

– Nagyon jó – mondta Ég. – Most pedig gondolkozzatok el azon, hogy amit dicséretként kaptatok, az igaz-e!

A tájegységek gondolkodtak egy kicsit, majd bólintottak a nem létező fejükkel.

– Na, most pedig mondjátok el, hogy még mindig akartok-e vitázni tovább azon, hogy ki a legértékesebb!

Ezen a mondaton elcsodálkoztak, de egyszerre mindhárman rájöttek arra, hogy ők hárman alkotnak egy olyan egységet, ami így teljes. Mindegyikük más, és ez így van rendjén.

Először Hegység szólalt meg:

– Köszönöm, Ég! Sokat segítettél, most már belátom, hogy nem érdemes vitával elpazarolni évszázadokat.

Síkság és Dombság is megköszönte Ég segítségét, és hogy ráébresztette őket arra, hogy a másikban mi az értékes tulajdonság.

– Szívesen – mondta bölcs hangon Ég, és arcát ellepték a szebbnél szebb csillagok.