Paradicsomi történet

Minden a paradicsommal kezdődött. Azzal a lédús, zamatosan mosolygó, ragyogóan piros, gömbölyű csodával. Ki tudja, honnan szökött meg, az én szemem csak akkor tapadt hozzá, amikor közvetlenül a lábam mellett haladt el, pont a két levetett zoknim közt, lassan, megfontoltan. A csónakház ablaka felé tartott. Ahogy figyeltem, minden olyan egyszerű volt, a gondolataim csakis azt fürkészték, hogy az egyenetlen talaj merre viszi a kis gyümölcsöt, eljut-e a hangár mindig hűvös beszögelléséig, ahol a nyitott ajtó szabad szellője kergeti a porcicákat. Csak a csöndet hallottam. Nem volt zavaró gondolat.

– Hohó! – térített vissza Karcsi bá hangja. – Megvan a kis szökevény! – nevetett, de rám nézve még a bajusza is lefittyedt.

– Hát téged mi lelt?

– Semmi – húztam ki magamból a választ, amit ereje miatt csak én hallhattam. Nem értettem, honnan tudja, hogy valami bánt.

– Mióta is edzel nálam? Látom ám, hogy… – hallgatott el, és simította meg szemüvegének jobb szárát, közvetlenül a füle töve fölött.

A mozdulatot jól ismertem; ezután mindig egy híres szólás vagy mondás következett. Karcsi bá egy két lábon járó lexikon volt, okos, tájékozott és mindemellett rendkívül vicces is. Mindenre volt valamilyen bölcsessége, és bármikor előhúzta bármelyik bölcsesség bármelyik szinonimáját is. A legmókásabb, hogy mindezzel még karikírozta is saját magát. Most azonban némán figyelt.

Nekem viszont nem jött ki hang a torkomon, mint oly sokszor mostanában.

Az utóbbi időben alakult ez így, amióta nem találtam a helyem. Vagyis inkább a hangom. Úgy éreztem magam, mintha egy ablakon át lesnék egy vidámsággal telt szobát, ahová nem engednek be. Akkor kezdődött, amikor a lányok, a három közeli csapattársam közül már egyikük sem szólt hozzám. Amikor levegő lettem.

– Tudod, néma gyereknek… – nevette el magát Karcsi bá, ahogy belekezdett aktuális mondásába, de még idejében lecsípte a befejezést. – No, „mindenre van megoldás, csak meg kell találni” – húzta elő a következő bölcsességet, ami már nem hangzott olyan rosszul, de én még mindig nem tudtam megszólalni. Felálltam, hogy eliszkolok, és hogy meg ne bántsam, előbányásztam a versenykiírásom, jelezve, hogy tanulni mennék.

–  „Titokzatos múmiák” – bogarászta beadandó esszém címét. – Ó, hát ez a baj? – kódolta félre bánatom, és én nem ingattam meg hitében. Azért sem, mert baj volt ez is. Elég nagy. Hiába olvastam rengeteget a témában, egyre jobban összezavarodtam. Minél mélyebben kutakodtam a konzerválás mesterséges eljárásaiban, és értettem a tudományos cikkek nyelvezetét, egyre inkább elvesztettem a képességem, hogy meg tudjam fogalmazni közérthető nyelven is azt, amit szeretnék. Pedig a verseny szóbeli részének ezt a feltételt szabták. Három hetem maradt.

– Kisasszony! – nyújtotta karját edzőm, és egy váratlan mozdulattal elindult velem kifelé, a hulló falevélesőbe, végig a Duna-part zsíros földjén. Önteni kezdte a szavakat, és csak mesélt és mesélt.

Csodálkozva hallgattam, hogy milyen izgága gyerek volt, sőt csavargott is néha, és mennyire utált tanulni, míg egy falubelije meg nem nyert egy országos versenyt. Akkor látta meg, milyen csodálat veszi körbe azt, aki elér egy nagyobb sikert. – Mert „a tudás tekintélyt parancsol” – fűzte a gondolathoz járó bölcsességet.

Mintha e végszóra értek volna utol a lányok.

– Viszlát, Karcsi bá, holnap jövünk! – rohantak tovább, de edzőm megsimította szemüvegét.

– Amilyen az adjonisten, olyan a...

– …fogadjisten – vágták rá a lányok, és nevetve szaladtak tovább. Majd megtorpantak, és sustorogni kezdtek.

– Látod? – fordult felém Karcsi bá. – Leesett nekik. Gondolkodni fognak, adtam nekik hozzá egy kis lökést. Látom én azt is, amit nem mondok.

De jó volt ezt hallani! Ám még jobb, ami ezután következett. Karcsi bá közölte, hogy mentorálni fog szellemi és lelki téren is. Egy percet sem hagyott merengeni azon, hogy evezős edzőként hogyan birkózik meg a biológiával; megsúgta, hogy bő negyven évvel ezelőtt biosz-tesi szakon végzett. Rögtön kért is valamit: gondolkodjak el, vajon miben lesz más pár nap múlva az avar a nyirkosabb és a száraz talajon.

Egész este ábrándoztam a jövőn. Másfél év után most vártam először a következő edzést. Sokat haladtam az írással is. Ám zakatolt a szívem, vajon észrevesznek-e a lányok legközelebb. – Adél, Vali, Janka – ismételtem, mintha így elűzném magamtól a démonokat.

Nem láttam Karcsi bát másnap, amikor megérkeztem edzésre. Pánikba estem, és éreztem, hogy megint megbilincselt a némaság, amikor Adél válla meglökte az enyémet.

– Árulkodunk? – sziszegte gúnyosan, és eltűnt, ahogy érkezett. Ám ebben a pillanatban az edzőm is belépett, vidáman pattant mellém, és az ablakra mutatott.

– Láttam mindent. Hidd el, „ki milyen pohárral mér, olyannal adatik vissza” – mondta a szemüveg-ceremónia után.

– Végezz a mai penzummal, hogy tanulhassunk is! – adta ki az ukázt, majd átment a lányokhoz.

Nem tudom, mit mondott nekik, de én sokkal nehezebben húztam le az előírt tízezer métert, mint bármikor.

Az öltözőben még mindig lihegtem, amikor Karcsi bá egy kulacs vizet nyomott a kezembe.

– Az élethez nem csak levegő, víz is kell. Víz. A témánk szempontjából ez az egyik kulcsszó – kezdte aznapi második, ezúttal tanulmányi edzésemet.

Engem persze inkább az érdekelt, hogy mit beszélt a lányokkal, de kuka voltam, így csak hallgattam, hová kalauzol. Ismét rengeteg tudást kaptam, de még mindig nem állt össze a kép. A rébuszok, amelyekben beszélt, nem illettek egymásba.

– Amikor a kisasszony majd „látja a fától az erdőt”, elkülöníti a lényegest a lényegtelentől, akkor fog heurékát kiáltani – mosolygott rám.

Úgy éreztem, hogy Karcsi bá a fejembe lát, és a fel nem tett kérdéseimre is válaszol. Igaz, nem pont abban a koordináta-rendszerben, amelyben én létezem.

– Gondolkodjunk! – biztattam magam, amikor észrevettem régen látott paradicsomom. Árván figyelt a fal tövében, kissé megereszkedett pofával, mintha ő is szomorúbb lenne, mint valaha volt.

– Lehullott levelek, víz, fától az erdő – próbáltam összeszedni, hogyan rendezzem ezeket a szavakat a mumifikációhoz, de csak a túlcsavart mondatok hossza gyarapodott.

A következő pár nap, sőt hét azzal telt, hogy a váci múmiákról tanultam; a testekről, amelyek minden mesterséges beavatkozás nélkül maradtak meg viszonylag ép állapotban. Se bitumen, se mirha, se kámfor – semmit nem használtak tartósításukhoz, sőt a mumifikáció nem is volt szándékos. Pontosan tudtam már, hogy a kutatók milyen DNS-vizsgálatokat végeztek, hogy a TBC hogyan járult hozzá a gerincferdülésekhez, de az egyszerű szavakat még mindig nem találtam. – Mindegy – nyugtattam magam –, az úgyis a szóbelire kell, addig meg el sem jutok. – Karcsi bá nem erőltette, hogy beszéljek, csak magyarázott, és biztatott.

Nehezen, de elkészült az esszém, és csöppet sem bíztam abban, hogy az ér is valamit. Szerintem eleinte a paradicsomom sem hitte. Úgy festett legalábbis, amikor bementem hozzá szomorkodni.

– Jó bőrben vagy, alig fogytál! – túloztam kicsit, hogy így hízelegjek neki. – Szerencsés vagy, hogy nem a hűtőnkben élsz, ott már rég feketére rohadtál volna – folytattam, amikor… – Heuréka! – kiáltottam, mert egy csapásra világossá vált minden és értelmet nyert Karcsi bá mondása is, hogy a „megoldás sokszor ott van a szemünk előtt”.

Szaladtam volna hozzá, de megpittyent a telefonom, és a képernyőmet beterítette a felirat: „Gratulálunk, bejutottál a döntőbe.” Egy átlagos napon biztosan ugrándozni kezdek, de akkor betoppant Adél.

– Miért kell így elrontani mindent? – hervadtam le azonnal, és néztem a lányra, aki már nem is tűnt olyan démoninak.

– Figyu – kezdte halkan –, bocsánat, hogy ilyen bunkó voltam, voltunk veled. Nem is tudom miért?! Amikor Karcsi bá kérdezte tőlem, én azt mondtam, hogy nem szeretünk, mert butácska vagy, meg visszataszító, de sokat gondolkodtam ezen a mondaton. Főleg, miután Karcsi bá elmondta, hogy mire készültök, miről tanulsz. Semmi okom nincs, hogy gyűlöljelek, sőt felnézek rád – nyújtotta a kezét.

Nem tudom miért, de azóta egyszer sem fagyott belém a hangom. A szóbeli előtt persze izgultam kimondhatatlanul, de amikor arra kértek, hogy szemléltessem egy hétköznapi példával a természetes mumifikáció lényegét, nem ijedtem meg. Karcsi bára gondoltam, a levelekre, a paradicsomomra, hogy sokszor mi magunk bonyolítjuk túl az egyszerű kérdéseket. Gyakran elég, ha kinyitjuk a szemünket és figyelünk.

Én is láthattam volna mindent. Az egyre aszalódó paradicsom szinte kiabált, hogy a légmozgás, hőmérséklet és páratartalom megfelelő együttállásával képes egy test kiszáradással mumifikálódni. Mint, ahogy a falevél is rothad, ha vizes talajra pottyan, és szépen szárad, ha vízmentes helyre fújja a szél. Milyen egyszerű kimondani!

A versenyt nem nyertem meg, második lettem. Ez is fontos, de főként az, hogy hittek bennem, és láthatóvá váltam. Mostanában már én mesélek Karcsi bának, a múmiákról leginkább. Azzal frocliz, hogy átestem a ló túloldalára, és beszélhetnék kissé tudományosabban is.