Mari, avagy a lac gallinaceum

Mari egy sárga pöttyös tojásból kelt ki május végén. Már akkor különbözött a többiektől. Okostojás volt a héj alatt is.

– Sziasztok! Gallus Gallus Domesticus vagyok – kelt ki boldogan, tojáshéjjal a fenekén.

A többiek nem voltak ennyire lelkesek. Se latinul, se máshogy nem csipogtak, nem érdekelte őket a francia szimbolizmus, az artériák és a szublimáció sem. Csak enni akartak. Míg Mari olvasni tanult a tápos zacskóról, ők a taréjdivatról sutyorogtak. Míg Mari kémiakísérleteket végzett a tollmegmaradás és a centripetális csőrerő korszerűsítésére, addig a többiek a távköpési képességüket fejlesztették.

Mari tele volt szeretettel, de hiába tollászkodott oda másokhoz, azok mindig arrébb reppentek. Egyedül Darwin, az öreg kutya állt vele szóba. Fél fülére süket volt, ezért nem zavarta alvás közben, ha Mari mesélt neki a kloáka átkáról, a dinoszauruszrokonságról, a vegetáriánusok csodájáról és a terápiás csirkék kényelméről.

Darwin azt morogta neki folyton, hogy ez a farm egy evolúciós zsákutca. Innen csak a városba vagy a tepsibe vezet az út. Repülhet, küzdhet, ordíthat, legfeljebb mindenki őrültnek hiszi majd, megérteni úgysem fogják. Ahogy őt sem. Darwin már évek óta nem ugatta meg a Holdat, nem mesélt kihalt fajokról, nem kért a hullócsillagoktól, és nem magyarázta a fajok eredetét. Minek, úgysem érti senki.

Mari nem akarta elhinni, hogy lehetetlen dologra vágyik. Újságot csent a szomszédból, éjjelente besurrant, és természettudományos műsorokat nézett a tévében. A kedvenc helye mégis a szemétkupac volt, ott kincseket lehetett találni: zsebkönyvet, órát, iránytűt, periódusos rendszert, csavarhúzót, vízforralót, Bunsen-égőt, kémcsövet és egy régi telefont.

Megszállottan érdekelte a világ. Dacból megtanult kínaiul és monofil fonallal ölteni. Érdekelte a repülés mechanikája, a szívbillentyűk ritmusa, a dodekafónia, a tejmirigyek elapadása, a tektonikus mozgás, a felhajtóerő, a mesterséges intelligencia. Mindenről egy találmány jutott eszébe.

Minél többet tudott, annál magányosabb lett. Tudta, ha nem szárnyasnak születik, akkor lehetne Marie Antoinette, Mary Anning, Mary Leakey, Marie Lachapelle, Telkes Mária vagy Marie Curie. De ő csak egy közepesen fejlett, borzas nyakú húscsirke volt. Mari, a tanyáról.

Egy reggel arra gondolt, megpróbálja máshogy. Nem gondol a tudományra, nem lát mindenben csodát, aznap nem akar feltalálni új dolgokat, csak csirke lesz. Egyszerű tollas. Ha a többieknek megy, akkor neki is fog. Ivott, amikor a többiek, evett, amikor mások, és csak ült a rúdon órákon át. Hallgatta, ahogy a tyúkudvar a malacok hízásáról, a váratlan esőről vagy a vacsora állagáról kotkodákol. Bólogatott, mosolygott, de ugyanúgy arrébb reppentek mellőle, ha barátkozni próbált.

Mariban estére kemény tojássá kövesedett a bánat. Csúfolták, ha sírt, csúfolták, ha beszélt. Inkább némán ült napokig a csirkeól sarkában, nem volt kedve semmihez. Darwintól hallotta, hogy az emberszabásúak különösen logikátlan élőlények. Gyakran mondogatják, hogy tyúkeszű meg buta liba. Pedig ők azok, akik nem tudnak hűségesek lenni, nem tudnak feltétel nélkül szeretni, és semmi hasznuk sincs, csak fogyasztanak és szemetelnek. Mari meg sem lepődött ezek után, hogy a szomorúságát betegségnek hitték, levágták a tollait, gyorsan elkülönítették, nehogy megfertőzzön másokat.

A ketrec nem volt kényelmes, de kalitkának megtette. Mari csak arra gondolt, hogy hátha történik valami csoda. Ha nem, akkor legalább cérnametéltes leves lehessen, ne rakott sült.

A konyha melletti fészerben várta, hogy mi lesz. Innen más volt a kilátás, mint a tyúkólból. A rádió sercegése estére már csicsergésnek tűnt Marinak, elsőre nem is fogta fel, hogy a bemondó hangját hallja. Különleges háziállatokról mesélt, akik megszöktek otthonról. Egy lóról, aki az equuson túl húsz nyelven nyihogott folyékonyan, egy bárányról, aki sebészi tudással varrta össze a barátja szívizmait, miután egy farkas megharapta, és egy tehénről, aki a tejével addig végzett laborkísérleteket, míg felfedezte a kergemarhakór ellenszerét.

Talán a metafizika, talán a telepátia, talán a véletlen, egyikre sem volt bizonyíték, de hirtelen a farmra tévedt egy tündér. Kiengedte Marit a ketrecből.

Ott ültek ketten a kertkapun, mint két furcsa szárnyas. Az egyikük egy kisujjnyi, a másikuk egy arasznyi volt.

– Segíthetek neked. Ha szeretnéd, olyan lehetsz, mint mások – mondta a tündér.

– Nem lennék magányos többet? Szeretnének a többiek? – kérdezte reménykedve Mari.

– Igen, értenéd őket, és ők is téged – felelte az apró varázsló.

– És ugyanúgy kíváncsi maradnék a világra, lennének találmányaim, lennének ötleteim és gondolataim?

– Nem, nem lehet mindent egyszerre – mosolyodott el a tündér.

Mari sokáig gondolkozott, töprengett, törte a fejét, mérlegelt. Kapirgált előre, kapirgált hátra, majd kihúzta a szárnyát, és odaállt a tündér elé.

– Nemet kell mondanom. Nem szeretnék más lenni, csak azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak valakit, aki nem is én vagyok, csak valaki, akivé változtam.

A tündér megértően nézett rá. Mari folytatta:

– De ha szabad kérnem valami mást, akkor annyit szeretnék, hogy találkozhassak más különös háziállatokkal. Segítenél ebben?

A tündér bólintott.

Mari aznap életében először barátokra lelt. Társakra, akik értették és meghallgatták, nem gondolták, hogy idegen és furcsa. Mari aznap egy különleges csirke volt, a farmról. Egy madár, aki szárnyak nélkül is repül.

Aki repülés nélkül is szárnyal.