Az élet eleme

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl, volt egyszer egy ország, melynek neve rég a feledés homályába merült. Emlékét napjainkban már csak pár kémiatankönyv (és persze ez a kis történet) őrzi. A népet, amely itt élt, elemeknek hívták.  Ez volt a legkisebb ország a környéken, körülbelül egy városnyi terület. Nem is volt nagy a lakosság, így az emberek jól ismerték egymást. Néhány nagyon ritka és különleges lényt is meg lehetett itt figyelni, például a közeli erdő barlangjában élő háromfejű izotópsárkányt. Békésen megvoltak egymás mellett, a nép sem bántotta őt, és ő sem bántotta a népet. Főszereplőnk ennek az országnak volt a hercegnője és történetesen Szénnek hívták. Hat gazdag nemes lakott az országban, név szerint: Hélium, Neon, Argon, Kripton, Xenon és Radon. Mindegyik megpróbált a gyönyörű hercegnő bizalmába férkőzni, ki-ki mással, de se pénzzel, se hencegéssel, se hízelgéssel nem sikerült nekik. Radon össze akart házasodni vele, hogy a király halála után rátehesse kezét a trónra. Szenet viszont nem tudta elcsábítani, akármennyire is próbálkozott. A királykisasszony sohasem az alapján ítélte meg az elemeket, hogy mennyi pénzük és befolyásuk volt. A király azonban – lányával ellentétben – örült Radon ajánlatának, mert azt akarta, hogy a lánya nemesek közül válasszon magának férjet. Amikor apja ezt elmondta Szénnek, az indulatosan válaszolt:

– A nemesek? Azok gázok! Már-már azt hiszik magukról, hogy felsőbbrendűek még nálad is, Atyám. Különben is, Radon?! A hintó sem bírná el, olyan nagy a tömegszáma – érvelt kétségbeesetten a hercegnő. Az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodott, hogy ne kelljen férjhez mennie Radonhoz.

Egy reggel a hercegnő elment valahová, és estére sem tért haza. Ekkor már nagyon aggódtak az eltűnése miatt. A király az egész sereget mozgósította, hogy kutassanak a lánya után. Az udvarhölgytől, Jódtól is megkérdezték, hogy látta-e a királykisasszonyt:

– Hölgyem! Nem tudja, hogy hol találjuk a hercegnőt? – érdeklődtek a testőrök.

– Sajnálom, de halványlila gőzöm sincs róla, hol lehet – felelte Jód, és már sietett is a dolgára. A katonák észre sem vették, hogy elment, olyan gyors volt, pedig még kérdezni szerettek volna valamit tőle.

– Hát ez meg hová szublimált? – bosszankodott egyikük.

Átkutatták az egész várost. Az egyik polgár azt állította, hogy ő látta a királylányt, amint az Ionok Erdeje felé tart. Biztosan véletlenül rossz irányba indult el: nem a rét, hanem a rengeteg felé. Erre a hírre nagy ijedelem támadt. Mindenki őt kereste, de az erdő hatalmas volt, így nem lelték meg. Radon nem hitt benne, hogy megtalálják, ezért nem is segített a keresésben. Sőt meggyőződése volt, hogy a lány előle szökött el. Mekkorát tévedett.

Szén reggel, amikor elindult a rétre, tényleg a rossz irányba ment, mert észrevett egy ösvényt, melyen nagyon ritka virágok nyíltak. Ezt követve nem nézte, merre tart. Amikor észbe kapott, már alkonyodott és teljesen eltévedt a rengetegben. Előtte egy hatalmas barlang tátotta a száját. A királylány nagyon kíváncsi természetű volt, így óvatosan bemerészkedett. Nagy rémületére pont a háromfejű izotópsárkány lakhelyén találta magát. Erre csak akkor jött rá, mikor meglátta maga előtt a lényt. A sárkány talán még jobban meglepődött, mint Szén. Olyat még nem látott, hogy valaki önszántából besétált volna ide. Megszólalt az egyik fej, a másikhoz intézve szavait:

– Prócium, szerinted eltévedt ez a lány? Vagy talán ide száműzték az országból?

– Deutérium! Én sem tudhatom jobban, mint te, hogy mit kereshet itt bárki – nézett értetlenkedve a másik.

– Nyugodjatok meg, testvéreim, ne veszekedjetek! – mondta a harmadik fej fölényesen.

– Ne szólj bele, Trícium! – feleseltek kórusban.

– És te miért gondolod, hogy parancsolhatsz nekünk? – fortyant fel Deutérium.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük, nekem eggyel több neutronom van – válaszolt Trícium, majd lekicsinylően Próciumra pillantott. – Rólad nem is beszélve.

A vita itt félbeszakadt. Így, hogy nem veszekedtek, egész gyorsan döntésre jutottak. Váltságdíjat fognak kérni a fogolyért. A sárkányok éltek-haltak a kincsekért, és azt egyből kiszúrták, hogy az eltévedt idegen gazdag családból származik. „Kedvesen” beljebb hívták a sokktól még mindig mozdulatlan lányt, majd megírták a zsarolólevelet. Ez nem volt könnyű feladat, köztudomású, hogy a sárkányok rémesen fogalmaznak és a helyesírás sem az erősségük. A királynak szánt írás végül így szólt:

„El fogtuk a lányod, ha kel fizess érte. Az ár hetvenhárom mol gyémánt és ötvenkető mol rubin. Hozdd a barlanba. Siesss! Ha két nap mulva nem kapjuk meg, akor az egész országot romba döntjük.”

Az üzenetből papírrepülőt hajtogattak, és a vár felé hajították. A király falfehér volt, mire az üzenet végére ért. Kis országában feleennyi drágakő sem volt fellelhető.

Másnap minden ajtóra egy hirdetmény volt kiakasztva, miszerint aki kimenti a király lányát a sárkány karmai közül, az elnyeri a kezét és a fele királyság is rászáll.

Sorra próbálkoztak a lovagok, de végül mindnyájuknak inába szállt a bátorsága, látván az Ionok Erdejének urát. Szégyenkezve kullogtak haza.

Élt a városban egy földműves és annak három fia. A két idősebb legény katona volt a király seregében. Az elsők között voltak, akik szerencsét próbáltak, de ők is kudarcot vallottak. A legkisebb fiú otthon maradt, hogy segítsen az apjának. A határidő napján úgy döntött, elmegy ő is, úgysincs semmi vesztenivalója.

– Édesapám! Elmegyek szerencsét próbálni.

– Menj, fiam, vidd a kardom, még a nagyapám apjáé volt, hozzon szerencsét utadon! – nézett rá büszkén az apja, és átadta a drágakövekkel kirakott eszközt.

Az ifjú felnyergelte a lovát, és útra kelt. Minden nehézség nélkül eljutott a sárkány barlangjához, ahol Deutérium zsörtölődése fogadta:

– Még hány ilyen mihasznát kell elkergetnünk?

– Fogd be a szád, és tedd a dolgod! – torkolta le Trícium.

– Engedjétek el a királylányt! – mondta a fiú, és kivonta kardját, hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak.

A három fej egyszerre tátotta el a száját, látván a fényesen csillogó fegyvert.

– Milyen gyönyörű penge – ámuldozott Prócium.

– Csodaszép – helyeseltek a többiek.

– Add nekünk! – könyörögtek kórusban.

Hősünknek nagyszerű ötlete támadt.

– Nektek adom – mondta. – A királylányért cserébe.

– Megegyeztünk – válaszoltak, majd a hercegnővel többet nem is törődve csodálták kincsüket.

A fiú és a lány együtt hazalovagoltak, majd jelentkeztek a királynál, aki ígéretéhez híven megadta a jutalmat a földműves fiának. Ráadásul lovaggá is ütötte. Az újdonsült lovag már épp menni készült, hogy megvigye apjának a jó hírt, mikor a király megállította.

– Várj még egy percet, még a nevedet se tudom! – mondta. – Hogy hívnak, fiam? Ki vagy te, aki nélkül senki sem élne, és akit mától az élet elemének fogunk nevezni?

– A nevem Oxigén.

Az újonnan felavatott lovag szerényen elmosolyodott. A nevem Oxigén.