Az utolsó tánc

Különös délután volt. A hatalmas eső után, amikor elvonultak a zivatarfelhők, a délutáni napfény ismét csillogóan tükröződött a lágyan hullámzó vízen. Szorgosan gyülekeztek a kattogtatók az inokai révnél, mint akik valami csodára várnak a lemenő Nap fényénél.

– Levi! – kiabálta egy anyuka. – Óvatosabban, nehogy beleess a vízbe!

– Nem fogok, nagyon vigyázok – válaszolta Levi, miközben megpróbált elhelyezkedni a Tisza-parton, hogy minél közelebbről vehesse szemügyre a várva várt csodát.

– Fiam, az ott már nagyon veszélyes, bele ne csússz, mert elsodorhat az ár! – intette gyerekét az anya, miközben a többiekkel együtt élesítette kameráját.

– Anya itt nagyon biztonságos – válaszolta Levente, miközben elhelyezkedett egy fa gyökerén, mely elég közel volt a vízhez.

Ekkor valami különleges történt. A víz itt-ott mintha megmozdult volna, s apró rovarok ültek ki egy-egy levélre, fűszálra vagy a part menti bokrok ágaira. Levi izgatottan nézte, miközben megjelent mellette egy apró tünemény, aki félszegen, kicsit csapzottan, ázottan foglalt helyet a gyökéren, észre sem véve, hogy nincs egyedül. A kisfiú meglepődött, mozdulni sem mert, hisz nem gondolta, hogy ily közelről szemlélheti a csodát. Csöndben fókuszált, hogy elkészítsen egy szelfit, de a halk kattanásra megrezdült a kis lény.

– Ki vagy Te? Hogy kerülsz ide? – kérdezte ijedten a fura lény, miközben azon gondolkodott, merre is menekülhetne.

– Levi vagyok – válaszolt a kisfiú. – Itt ülök ezen a gyökéren, s várom, hogy lesz-e ma az, amit senki sem tud, hogy mikor is jelenik meg. Szeretném egyszer átélni a tiszavirágzást! De Te ki vagy? – kérdezett vissza félszegen Levi.

– Krisznek hívnak – válaszolt a kérész. – Itt élek évek óta, s ma bújhattam elő, hogy elmenjek valami csodálatos bálba, amiről eddig én is csak hallottam.

– Mesélj magadról, hiszen alig ismerlek! – kérlelte Levi.

– Rendben, de előbb mutasd meg a képet, amit készítettél! – mondta a kérész.

– Kérlek, máskor szólj, hogy mosolyogjak és igazítsam meg a szárnyaimat! – viccelődött Krisz, majd így folytatta. – Tudod, érdekes életünk van errefelé. Itt születtünk, s nőttünk fel a part menti falba fúrt járatainkban. Nem egyszerű az élet, hiszen időnként menekülni kell a fekete szőrös vagy a karmos páncélos elől, akik nem hagynak nyugodni bennünket. De amikor nyugalom van, békésen hallgatjuk a folyó zenéjét. Tudod, sokszor zenél ez a folyó, hol vidáman, hol szelíden, esetenként nagyon mérgesen játszik. Mi pedig tudjuk, hogy éppen milyen kedve is van a mi jó öreg barátunknak.

– Levente, minden rendben ott a parton? – kérdezte az anya, hiszen valahogy nem látta a kisfiút a partfal tetejéről.

– Igen anya, jól vagyok – válaszolta Levi.

– Kivel beszéltél? – kérdezte Krisz.

– Anyukám aggodalmaskodik, nehogy bajom essen – válaszolta a kisfiú. – Neked van családod? Mesélj róluk!

– Szüleimet nem ismertem – kezdte mondandóját a kérész.

– Az igazikat sajnos, én sem – szólt közbe halkan Levi.

– A testvéreimmel laktunk együtt a járatainkban – folytatta Krisz. – A legnagyobbak háromévesen kirepültek s nem tudjuk, hogy utána mi lett velük, csak a családi legendáriumból olvastunk a vízfelszíni életről.

– Mesélj nekem is róla! – kérlelte a kisfiú.

– Tudod, az év ezen időszakában – kezdett kérészünk a meséjébe – megannyi kattogtató szokott megjelenni ezen a tájon, szinte beledübörögnek a járataink. Közben valami Ó-Vaóó nyelven beszélgetnek, mert más se hallunk, csak ilyen s ehhez hasonló szavakat. De utána eltűnnek s újra csöndben telnek napjaink. Segítünk a kikelő kistestvérek nevelgetésében, játszunk a lelenctéren, s közben időnként átöltözünk, hiszen kinőjük ruháinkat!

– Nézd, Krisz, valami történik! – kiabálta Levi. Egyre több és több kérész merészkedett elő, szinte aranyszínűvé vált a víz a lemenő nap sugaraiban.

– Igen, jól látod – válaszolt Krisz. – Tegnap még csak az előőrsök tájékozódtak, de úgy látom, ma már valami fergeteges bál lesz!

– Ó-Vaóó! Szenzációó! – hallatszott a partról.

– Hallod, Levi – szólt Krisz –, erről beszéltem. Ezek a kiabálások verik fel ilyenkor a táj csendjét, biztos ők is részesei szeretnének lenni a bálnak.

– Milyen bálnak? – kérdezte a kisfiú.

– A legendáriumban azt olvastuk – mondta a kérész –, hogy egy szenzációs bál részesei lehetünk. Először a part mentén a folyásiránnyal szemben elszállunk a kapuig, majd ott a folyó közepe felett együtt táncolunk, táncolunk, míg tart a zene.

– S mi lesz utána? – kérdezte Levi.

– Azt nem tudom – válaszolta a kérész –, csak annyit, hogy valami nagyon boldog pillanat részesei lehetünk.

– Ez nagyon izgalmasnak hangzik – lelkendezett a kisfiú.

– Igen, ez egy életre szóló élmény – mondta Krisz.

– Most mit csinálsz? – kérdezte Levi.

– Átveszem a legszebb ruhám – válaszolta Krisz, s miközben átöltözött, látszódott, hogy menni készül.

– Hova mész, mesélj még! – kérte a kisfiú.

– Indulnom kell – mondta a kérész –, hiszen vár még rám egy utolsó tánc.

A kisfiú könnyes szemmel nézte a távolodó kérészt, s az aranyszőnyeggel borított vizet, miközben szépen lassan elbújtak a Nap utolsó sugarai.