Mészmese

Gyertyánokon innen, bükkökön túl nagy hegyek üldögélnek Miskolc szomszédságában a kanyargós bükki utak mentén. Szépek ezek a halmok, hát még ha a fehér mészkősziklák is kivillannak zöld ruhájuk alól. A látványon kívül a köveknek más hasznuk azonban nincsen. Esetleg kirándulók pihennek meg rajtuk, repedéseikbe ülve.

Épp egy ilyen repedezett sziklacsalád terpeszkedik a Bagoly-hegy Miskolc felőli oldalán. Mozdulatlanul nézik a várost, de az is lehet, hogy a réges-régi időkről mesél Szikla papa a gyerekeinek, arról, amikor még katonák lőtték innen a közeli települést a világháború idején. A két Szikla csemete szerette hallgatni ezt a történetet. A mai derűs reggelen azonban váratlan esemény szakította félbe a csendes múltba nézést. A hegy gyomrából kiinduló robbanás rázta meg a Szikla családot. A négytagú család számtalan kisebb kődarabra esett szét. Még csodálkozni sem volt idejük, mert egy szempillantás múlva munkások ugráltak le egy teherautóról, és gyors mozdulatokkal felhajigálták a platóra a köveket. És fülsiketítő zúgással megindult a berregő szörnyeteg, hátán a feldobált Kő családdal. Nem tudták, hová viszik őket, de annak nagyon örültek, hogy együtt maradtak. A gyerekeknek nem volt ellenükre az utazás, hisz még soha nem tették ki a lábukat eddig a Bagoly-hegyről. Lám, milyen csodálatos a világ! És milyen szabályos kör alakú az a mélyedés, ami mellett végre megállt a teherautó. A mélyedésnek fala is volt tufakőből. A szép fehér mészkövek fitymálva nézegették a platóról a holmi homokból meg lávából összeállt barnás tufaköveket. Kemencének épp megteszi. A mészköveket – nagy gonddal illesztgetve – a kemence belsejébe hordták a munkások. Alulra kerültek apu meg anyu nagyobb darabjai, közéjük pedig hézagkitöltőnek az apraja, kúposan fel magasra. Kő gyerekek és a szülők közrefogva, összeölelkezve kíváncsian várakoztak, mi lesz most. Ám hosszú percek teltek el, és nem történt semmi. A munkások leültek a kemence köré a földre, homlokukat törölgették, majd elővették az elemózsiájukat, és beszélgetve falatoztak. Csak a mérnök úr jött közelebb egy idősebb emberrel.

– Jó két mázsa is van ez a kalcium-karbonát, István bácsi.

– A’ körül – helyeselt az öreg. – Lesz belőle egy mázsa anyag.

– Amint meghozzák a köbméter fát, lehet kezdeni a munkát! – adta ki a parancsot a mérnök.

Amikor meghozták a méteres fatörzseket, egy részét berakták a munkások a kemencébe a kövek mellé, és meggyújtották. Barátságos meleg lett bent, Kő gyerekek vidáman duruzsoltak szüleikkel. Az első nap végén elégedetten nézegették a munkások a piros lángokat övező szép fehér kőrakást. Aztán hazamentek. Csak az öreg maradt ott éjszakára. Táplálta a tüzet, és csodálkozva figyelte a köveket. A kövek büszkén állták az öregember pillantását: – Nyugodt lehet, ők bírják a próbát! Zimankós teleken és forró nyarakon edződtek.

Másnap aztán még több fát raktak a kemencébe. Már 900 fok volt odabenn. A kövek pattogó hangot adtak ki, mert ionos kötéseik bensőjükben meglazultak.  Az este beköszöntével is csak rakta és rakta István bácsi a fát a kemencébe. A kíváncsi telihold sápadtan és lélegzet-visszafojtva nézte, meddig bírják még a kövek. A család odabent kupaktanácsot tartott. De mindenki amondó volt – még a gyerekek is –, hogy ki kell tartani. Valami nagy dolog következik hamarosan. A harmadik nap reggelén Kő papa emlékeztette családját arra a rendkívül havas, hideg februárra, amikor már azt hitték, hogy széthasadnak, és a mélységbe gurulnak a repedésekbe befagyott hólétől, de az utolsó pillanatban rájuk szállt egy széncinege és „nyitnikék” énekével megmelengette kőszívüket, aztán amikor már érző szívük lett, elkezdték egymást húkolva melegíteni. És túlélték a telet.

– Most nem húkolni, most fújni kell, mert meleg van! – csivitelték Kő gyerekek a megértés örömével. És apraja-nagyja fújták egymást a molekulák mélyén felszabaduló áramlattal. Mert ekkor már a kovalens kötések is felpattantak. A szeretet hőbomlásában szén-dioxid távozott a kemence felső nyílásán. 1200 fokban izzott a kemence belseje, de a kövek enyhülést, sőt megnyugvást éreztek.

Napokon át aztán néma csend lett. Az öreg is hazament, a tűz kialudt. A tufakövek tartották még egy ideig a meleget, de aztán ők is feladták. Amikor napok múlva megérkeztek a munkások, és lebontották a kemencét, akkor csodálkozott csak el a Kő család. Megtisztulva, csodálatos fehér színben ragyogtak valamennyien.

– Különösen szép kalcium-oxid! – mondta a mérnök. Kő papa büszkén nézett gyermekeire és feleségére.

– Most már jöhet a vízfürdő! – tette hozzá elégedetten az öregember is.

A nagy kádban boldogan lubickoltak a kalcium-oxidocskák. Örültek egymásnak és annak, hogy most már ők is hasznosan élhetnek. Szívük a boldogságtól átforrósodott. Elolvadtak az örömtől. Értelmes szavak helyett csak egy-egy bugyborékoló hang tört fel a torkukon. A munkások még akkor is érzékelték ezt a boldog hevületet, amikor eladni vitték a kalcium-hidroxidot – ahogy ők nevezték –, a meszet. Mondták is annál a bükkszentkereszti háznál, ahol eladták, hogy nagyon friss és vakítóan fehér az áru, ezért drágább egy kicsit.

A ház népe szorgos munkával kimeszelte a szobát. Amikor minden megszáradt, tetszett nekik a szép, fehér fal, a jó illat. Valahogyan a lakók is tisztábbnak és boldogabbnak érezték magukat.

Kő család elégedetten mosolygott a falról az embercsaládra. Lám, nem volt hiába a sok küzdelem, mert sikerült beoltani az öröm molekuláit az emberek szívébe is!

Így volt, a mesze igaz volt!