Szabó János

„Vágatlan” változat.
Eredetileg megjelent: Magyar Kémikusok Lapja, 76 (11), 2021, 322-327.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, egy dimbes-dombos, erdős-mezős tájon volt egyszer egy falucska. Abban a kicsi faluban élt, éldegélt egy szál magában egy szegény szabólegény. Úgy hívták őt, hogy Szabó János. A faluban több szegény szabólegény is élt, mindegyiküket úgy hívták, hogy Szabó János. Annak érdekében, hogy a szegény szabólegények azonosítsák magukat, olyan neveket használtak, mint Jancsi, Jani, Janó, Jancsó, Jancsika, Jánoska, Janóka, Jancsikácska, és így tovább. Ezt látva a mi Szabó Jánosunk mindig csak úgy hívta magát, hogy Szabó János.

Szabó János teljesen átlagos külsejű legényke volt, még verőfényes napsütésben is nehezen lehetett őt megkülönböztetni a hozzá hasonló korú, szintén átlagos külsejű legények sokaságától, nemhogy szürkületkor, amikor aztán még a sasszem is kevés volt hozzá, hogy bármiféle apró különbözőségük meglátszódjék. Egyetlen dolog tette Szabó Jánost mégis mássá: a szemében ott volt a Lobogó Kíváncsiság! Nem tudta ezt magáról Szabó János, mert szegénysége miatt még soha nem volt módja tükröt tartani önmaga elé. Mindössze annyit érzett ebből, hogy nagyon szeretett olvasni, főleg természettudományos és matematikai könyveket, ami – valljuk be – meglehetősen szokatlan szokás volt az ő kis falujában. Abból a kevéske kis pénzből, amit szabólegényként keresett, leginkább ilyen könyveket vásárolt, így aztán betevő falatra is alig futotta neki. Furcsállották ezt a falu lakói, nem nagyon értették a dolgot – miután Szabó János állandóan félig lesütött szemmel járt-kelt, ők sem vették észre a szemében a Lobogó Kíváncsiságot. Így hát a falu lakói nem tulajdonítottak jelentőséget Szabó János tudományoskodásának, és minden szempontból ugyanúgy kezelték őt, mint Jancsit, Janit, Janót, Jancsót, Jancsikát, Jánoskát, Janókát, Jancsikácskát. Emiatt aztán Szabó János is úgy gondolt magára, mint kívül-belül teljesen átlagos legénykére.

Szabó János kedvenc foglalatossága az volt, hogy fizikai és matematikai problémákon töprengett picinyke pókhálós műhelyében, gyertyafény mellett. Eközben ráébredt, hogy a tudományban jó kérdéseket felvetni néha bizony éppen olyan nehéz, mint a bonyolult problémákra megtalálni a jó választ. A jó kérdések felvetéséhez és a jó válaszok megtalálásához igen sokat kellett tanulnia: a klasszikus mechanika mellett elsajátította a termodinamika és a kvantumelektrodinamika elveit, és képessé vált fejben mátrixokat szorozni és nemlineáris differenciálegyenleteket is megoldani. Mindez nem bizonyult könnyűnek, de módfelett élvezte, ahogy tudása gyarapodásával egyre magabiztosabban birkózott meg a jó kérdések felvetésével és a jó válaszok megtalálásával is. Nem volt benne emiatt semmilyen büszkeség: ő Szabó János volt, verőfényes napfényben is csak egy a sokaságból.

Történt egyszer, hogy Szabó Jánosnak egy éjszaka látomása volt. Álmában megjelent egy ősz hajú, ősz szakállú, amolyan filozófus forma apóka és imígyen szólt:

– A nevem Guru Oraculum Talentum Scientia Potentia Est, én vagyok a te Személyes Jótevő Spirituális Professzorod álmaid éteri erőterében. Hallod-e, te Szabó János! Hamarosan Három Csoda történik veled, ami megváltoztatja az életedet. Ez a Három Csoda egyetlenegyszer, a Téridő Kontinuum egyetlen pontján történik majd meg. Nagyon figyelj, te Szabó János, hogy észrevedd ezt a pillanatot és ne szalaszd el, mert az életed csakis akkor fog megváltozni!

Ezzel Guru Oraculum Talentum Scientia Potentia Est csettintett egyet az ujjaival, és – huss! – szublimálódott Szabó János álmainak éteri erőterében.

Másnap reggel Szabó János erősen csodálkozott: vajon mit jelenthet ez az álom? Teltek-múltak a napok, a hetek, ő meg csak várta-várta a Három Csodát. De miután csak nem történt semmi érdemleges, egy idő után már nem is gondolt az álomra, inkább belemerült szokásos töprengéseibe és tudományos könyveibe. Egyik nap, amint szabás közben töprengett, töprenkedett, Szabó Jánosnak hirtelen eszébe ötlött egy Nagyon Nagy Kérdés: Mi is valójában a matematika? Szabó János nap mint nap foglalatoskodott a matematikával: matematikai problémákat oldott meg, különféle bizonyításokat tett, és még a szabómesterségben is használta a matematikát, például annak kiszámolására, mennyi anyag kell egy ruha elkészítéséhez. A matematika Szabó János mindennapi életének annyira természetes, megszokott részévé vált, hogy ez a megszokás mindeddig elhomályosította a mélyreható Kérdést, ami most váratlan felismerésként tört fel benne, egészen a sejtjeiig, sőt atomjaiig hasítva. Szabó János dermedten állt, kezéből kiesett az olló. Mi a matematika?!

Maga a Kérdés sem volt könnyű, nemhogy a Válasz. A Kérdés lényege, annak mérhetetlen mélysége, érdekessége és jelentősége csak hosszabb belegondolás, elmélyült elmélkedés után vált igazán megérthetővé és átérezhetővé. A Kérdés lényegének megértéséhez és átérzéséhez látni kellett, hogy az több más kérdést tömörít magába, így például a következőket. A matematikai entitások kétségtelenül léteznek, de hol? Vajon az emberi elme absztrakciós képessége nélkül létezhet-e például a szám fogalma, vagy a matematika ezernyi elvont objektuma, mint például a nulla, a negatív szám, az imaginárius szám, a végtelen függvény, a végtelenben vett határérték, a sokdimenziós tér, a határozatlan integrál, a differenciálhányados? Vajon a matematikai törvényszerűségeket felfedezzük (amennyiben az emberi elmétől függetlenül is léteznek) vagy feltaláljuk (amennyiben az emberi elme termékei) – vagy tán egyszerre mindkettő történik? Vajon ha a matematika nem a fizikai világ része, hanem egy önálló, absztrakt világ, akkor hogyan lehetséges, hogy képes a fizikai világ jelenségeit és törvényszerűségeit nemcsak igen jól leírni, hanem eddig ismeretlen fizikai jelenségek és törvényszerűségek létezésére rámutatni? Hogy van az, hogy a tudományban a valóságot éppen a valóságtól való elvonatkoztatáson keresztül, a matematika belső törvényszerűségeiből fakadó módon ilyen jól meg tudjuk ragadni? Vajon honnan adódik a matematikának ez a mágikus prediktív ereje, amivel a fizikai világhoz kötődik? Ilyen kérdéseket sűrít hát magába a Kérdés: Mi a matematika?

Ettől a pillanattól fogva Szabó Jánost nem hagyta békén a Kérdés. Nappal s éjjel, még álmatlan álmában is, folyton-folyvást ezen töprengett, de csak nem találta meg a Választ! Már karikás szemekkel járt-kelt, annyira fogva tartotta őt a probléma. Próbált nem gondolni rá, de ez sem segített, mert a Kérdés annyira áthatotta elméjét és lelkét, hogy képtelen volt szabadulni tőle. Végül Szabó János így szólt saját magához:

– Találnom kell valakit, aki elég bölcs ahhoz, hogy megválaszolja nekem a Kérdést!

Úgy gondolta, először megkérdezi falubéli kollégáit, Jancsit, Janit, Janót, Jancsót, Jancsikát, Jánoskát, Janókát, Jancsikácskát. Éppen a faluvégi kurta kocsmában talált rájuk, de Szabó János hiába tette fel nekik a Kérdést, nagy hangon kinevették és elhessegették őt. Jancsi, Jani, Janó, Jancsó, Jancsika, Jánoska, Janóka, Jancsikácska, akik éppúgy szabólegények voltak, mint ő, éppúgy hívták őket (hivatalosan), mint őt, és éppúgy néztek ki, mint ő, semmit nem értettek meg és éreztek át a Kérdés lényegéből, annak mérhetetlen mélységéből, érdekességéből és jelentőségéből, így hát Válaszuk sem volt rá. Szabó János roppant magányosnak érezte magát, és mindennél jobban vágyott arra, hogy a kínzó Kérdés helyett hétköznapi gondok és örömök töltsék el elméjét és lelkét, csakúgy, mint Jancsinak, Janinak, Janónak, Jancsónak, Jancsikának, Jánoskának, Janókának, Jancsikácskának.

Szabó János ezek után így szólt saját magához:

– Egy életem, egy halálom, világgá kell mennem, hogy a Kérdésre a Választ megleljem!

Jancsi, Jani, Janó, Jancsó, Jancsika, Jánoska, Janóka, Jancsikácska kollegiális szimpátiából sütöttek neki hamuba sült pogácsát. No de annyi sok pogácsa volt ám az, hogy Szabó Jánosnak egy egész hatalmas zsákot kellett varrnia, amibe az a rengeteg pogácsa mind belefért.

Útnak indult hát Szabó János, hátán a hatalmas zsák pogácsával, amit alig bírt cipelni. Úgy döntött, először is elmegy a királyhoz, hogy feltegye neki a Kérdést, hisz mégiscsak ő kell legyen a legbölcsebb ember az országban.

Ment, mendegélt hetedhét határon át. Útközben mindenkinek, akivel találkozott, feltette a Kérdést, de velük is úgy járt, mint falubéli szabólegény kollégáival: senki nem értette meg és érezte át a Kérdés lényegét, annak mérhetetlen mélységét, érdekességét és jelentőségét, így a Választ sem tudták. Szabó János minden alkalommal, amikor látta, hogy a Kérdés értetlen elmékre és lelkekre talál, egyre magányosabbnak érezte magát. Végül elért a király palotájába. Addigra már a pogácsáknak csak a fele maradt meg, a zsák is könnyebb lett, az ő szíve viszont annál nehezebb. A királyt úgy hívták, hogy Rex Lex Scientia Ignorantia. Bölcs király volt, de a tudományokhoz – némi amatőr érdeklődésen kívül – vajmi keveset konyított.

Kérdezi a király Szabó Jánost:

– Mi szél hozott erre, Szabó János? Mi a te nagy gondod?

Feleli erre Szabó János:

– Király uram, bizony mondom, hiába töprengek, töprenkedek nagy erősen, nappal s éjjel, még álmatlan álmomban is, nem találom a Választ a Kérdésre: Mi a matematika?

Azzal Szabó János szenvedélyes magyarázatba kezdett arról, hogy mi is a Kérdés lényege, miben rejlik annak mérhetetlen mélysége, érdekessége és jelentősége, és hogy miért oly nehéz megtalálni rá a Választ. Végül így szólt:

– Király uram, kérlek, mondd meg nekem, mi a Válasz a Kérdésre?

Csodálkozott nagyon a király, hisz ő soha nem gondolkodott el ilyesmin, és nem is ismert senkit, aki hasonlóképpen elgondolkodott volna ily dolgokon. Valójában nem is nagyon értette, miről beszél Szabó János. De azért tetszett neki a lelkes legényke, ezért imígyen felelt:

– Ide figyelj, Szabó János! Nem igazán értem a Kérdést, és nem is tudom rá a Választ, mert mindkettő oly bonyolult, hogy ehhez az én bölcsességem – ami amúgy egészen más természetű – nem ér fel. De bizony mondom neked, ha elindulsz észak-északkelet-északnyugat-dél-délnyugat-délkelet irányba, és addig mész, ameddig a szem ellát, és még azon is túl, egyszer csak eljutsz a Bonyolult Problémák Erdejébe, ahol nem látni a fától az erdőt, nem látni az erdőtől a fát, és nem látni egyik fától a másikat. A mendemonda szerint annak az erdőnek a kellős közepében lakik egy rettentő vasorrú boszorkány, aki a világ minden kérdésére tudja a választ, így bizonyára a tiédre is. Azonban óva intelek, Szabó János: a boszorkányról szóló információ anekdotikus jellegű, ezért nem szabad abba a hibába, pontosabban mentális csapdába esned, hogy tényként kezeled. Még soha senki nem publikált egyértelmű kísérleti adatokat a boszorkány létezéséről. Így tehát a dolgot hipotézisnek kell tekintened, ami – ahogy egyszer erről hallottam – a Tudományos Módszer szabályai szerint megerősítésre vagy cáfolatra szorul. No, menj Isten hírével, járj szerencsével!

Most, hogy kiderült, Rex Lex Scientia Ignorantia király sem érti meg és érzi át a Kérdés lényegét, annak mérhetetlen mélységét, érdekességét és jelentőségét, a Választ pedig végképp nem tudja, Szabó János magányosabbnak érezte magát, mint életében bármikor. Mit volt mit tenni, megköszönte a hipotetikus tippet, és elindult megkeresni a Bonyolult Problémák Erdejét, ahol nem látni a fától az erdőt, nem látni az erdőtől a fát, és nem látni egyik fától a másikat.

Ment, mendegélt hetedhét országon át. Közben hihetetlen kalandokba keveredett. Kemény összecsapásban, viselkedéstudományi eszközök bevetésével megszelídítette a szerfelett irracionálisan viselkedő π-fejű sárkányt. Megbirkózott a Gigaszellemű Ó!-Ó!-Óriással, miközben rádöbbent és rámutatott arra, hogy az Ó!-Ó!-Óriás által kőbe vésett Abszolút Igazság, amit mindenki megkérdőjelezetlenül hagyott, mert megkérdőjelezhetetlennek tartott, valójában illuzórikus és félrevezető. Rendületlen, idealista elszántsággal szállt kilátástalannak tűnő csatába a Démoni Dezinformátorok duzzadó seregével szemben. Vívódva vívva, végül lekaszabolta az Etikátlan Katlan mélyéről felnyúló-lehúzó, elragadó előnyökkel kecsegtető kacsok és csábos csápok sokaságát. Számtalan más súlyos nehézséggel is megküzdött, amelyeknek csak kicsi része vezetett sikerhez. Komor kudarcokat élt át, több mentális csapdába is beleesett, és lelki krízisei is voltak bőven. Mindez nagyban fejlesztette a személyiségét. Megtanulta, hogy a világ megismeréséhez és formálásához először a megismerés és formálás legfőbb eszközét, azaz önmagát kell megismernie és formálnia. Megtanulta saját erősségeit és gyengeségeit. Megtanulta önmaga és mások számára őszintén vállalni a felelősségét, korlátait, hibáit, sebezhetőségeit. Megtanult folyvást dolgozni erősségeinek erősítésén, gyengeségeinek gyengítésén. Megtanult önmagát feledő, odaadó-befogadó módon a világra és benne másokra figyelni, és megtanulta a befelé és kifelé irányuló intenzív figyelem harmóniájának jelentőségét is. Megtanulta, hogy mások és saját feltételezéseit milyen könnyű tudat alatt tényként elkönyvelni. Megtanulta, hogy a „tudom” tudata és a „tudni vélem” illúziója között mily árnyalt és képlékeny, ugyanakkor mégis mily hatalmas a különbség. Megtanulta, hogy ilyenképpen a hiten alapuló meggyőződései milyen könnyen és észrevétlenül keveredhetnek össze racionálisnak tekintett ismereteivel és okfejtéseivel. Megtanulta, mennyire nehéz, ugyanakkor az igazság kereséséhez mennyire fontos kifejleszteni e feltételezések és meggyőződések tudatosításának és szükség szerinti felülbírálatának szándékát és képességét. Megtanulta, egy igazi kutatóelme soha nem állíthatja valamiről, hogy teljes bizonyossággal tudja. Megtanulta, mekkora alázatra és önbizalomra van szükség ahhoz, hogy az igazság megtalálását előbbre valónak tekintse saját egója ösztönös építésénél és védelménél, így hát keményen dolgozott az egómentes erő tudat- és lelkiállapotának eléréséért. Megtanulta, hogy az igazság igaz kutatása csak igaz lélekkel lehetséges, ami nem tűr semmiféle önteltséget, önámítást, hazugságot, fondorlatot. Megtanulta a felismerés jelentőségét saját maga, ekképpen pedig az elismerés vágya fölé helyezni. Megtanulta, hogy a (váratlan) nehézségek az élet minden kalandjának természetes részei – így a természettudományok természetének természetes termékei is. Megtanulta ezeket a nehézségeket nem csapásként, hanem feladatként, próbatételként megélni, folyvást kutatva, hogyan tud belőlük erőt meríteni, előnyt kovácsolni. Megtanulta annak jelentőségét, hogy legyen saját közlendője, saját Útja. Megtanulta ezt az Utat merészen meglelni, vállalni és kitaposni. Megtanult merni kérdőjeleket látni ott, ahol mások csak felkiáltójeleket látnak. Megtanulta, hogy amíg a világ az önnön világképét tápláló gondolatokat azonnal elismerőleg befogadja, a világképének megváltoztatására késztető gondolatokra eleinte közönnyel vagy tiltakozással reagál – és ezzel számolnia kell mindenkinek, aki új Utakra tör. Megtanulta ezért Útját küldetésnek tekinteni. Megtanulta, hogy az Út éppen attól válik sikeressé, ha küldetését olyan elkötelezettséggel és hittel tudja követni és megélni, ami a lelkében elhomályosítja és egyben vállalhatóvá teszi az elbukás lehetőségét. Megtanulta, hogy a legnagyobb nehézségek közepette is, ha ilyen hozzáállással – elég elszántsággal, kitartással, bátorsággal, összpontosítással, leleményességgel, tisztességgel, hittel, szenvedéllyel, elkötelezettséggel, derűvel, alázattal, méltósággal, mélyreható és körültekintő megfontolással, önbizalommal, küldetéstudattal, önismerettel, önrevíziós hajlandósággal és képességgel – küzd, előbb-utóbb felbukkannak a Segítők, kiknek beléje vetett hite ezerszeresére növeli saját hitét s erejét, és előbb-utóbb előbukkannak a Csodák, amelyekért megéri ennyire és így küzdeni!

Végül elfogyott Szabó János összes pogácsája, már csak botorkált a fáradságtól és az éhségtől. Egyszerre azonban, túl azon, ameddig a szem ellát, ott sötétlett előtte a Bonyolult Problémák Erdeje. Napokig bolyongott az Erdőben – nem látta a fától az erdőt, nem látta az erdőtől a fát, nem látta egyik fától a másikat. Rejtetten igaztalan gyökerek, félrenyúlóan félreértelmezhető ágak, és boglyas logikájú bogak sűrű rengetege vette körbe. Intellektuális és lelki erejének végső megfeszítésével, sokszor sikertelennek, máskor sikeresnek bizonyuló deduktív és induktív okfejtések, kockázatos paradigmaváltások és merészen innovatív megközelítések alkalmazásával, néha a gyökerek részleteibe beleásva magát, máskor az átfogó szemlélet megszerzése érdekében a lombkorona magasságaiba mászva, a szerteszét heverő középszerű kőtömbök közönyével kőkeményen nem törődve, az ágak közt szkeptikusan süvítő ellenszéllel dacoló szellemi függetlenséget felvállalva, lépésről lépésre küzdve, végül elért az Erdő kellős közepébe.

Ott, az Erdő közepén állt egy viskó. De micsoda viskó volt az! Nem is állt, hanem állandó szögsebességgel forgott egy láthatatlan függőleges tengely körül. Ahogy Szabó János közelebb merészkedett, máris beleszédült a látványba. No de olyannyira beleszédült, hogy menten el is ájult nagy kimerültségében. Amikor magához tért, azonnal tudta, a viskóban van. Ahogy kinyitotta a szemét, azt látta, egy rettentő vasorrú boszorkány árgus szemekkel figyeli őt. Hű, megijedt ám Szabó János, de nagyon! Honnan, honnan nem, a boszorkány tudta Szabó János nevét, mert így szólt:

– No, te Szabó János, éppen jókor hozott a házamba a szél! Tudd meg, az én nevem Banyákum Ferromagneticum, az orrom pedig nem akármilyen vas, hanem egy száznyolcvannyolcezer gauss erősségű permanens mágnes, ami háromszázhetvenhatezerszer erősebb a Föld mágneses térerejénél. Egyetlen más vasorrú boszorkánynak sincs ilyen mágneses orra, nagyon büszke vagyok rá! Ám az orrom nagy mágneses tere miatt a testem atomjainak mágneses momentumai folyton-folyvást eszeveszett sebességű Larmor-precessziót végeznek, amitől a metabolizmusom gyorsabb bármely földi halandóénál. Ettől aztán állandóan éhes és gyakran hisztérikus vagyok, így most rögvest be is kaplak! Amúgy meg kell jegyeznem, a világ minden kérdésére tudom a választ, és bár a lehetőség, hogy ezt most neked elmondhattam, az egómat nagy elégtétellel tölti el, az adott helyzetben ez számodra már lényegtelen…

Igaz volt hát a mendemonda – gondolta Szabó János –, a híres mindentudó vasorrú boszorkány létezik! Szabó János, szemében a Lobogó Kíváncsisággal, a Kérdést nagyobbnak, többnek, fontosabbnak tartotta saját személyénél – szívesen választotta volna a halált, csak hogy még életében megtudja a Választ, ezért így felelt:

– Igen tisztelt Banyákum Ferromagneticum boszorkány asszonyság! Én éppen kegyedet keresve-kutatva, hosszú és rögös utat megtéve jutottam ide, mert van egy Kérdésem, aminek eddig még a lényegét sem értette meg a világon senki, így Választ sem kaptam rá senkitől. Ha most rögvest megesz, sosem fogja megtudni, mi ez a Kérdés. Ezért inkább ajánlok egy alkut: ha felteszem a Kérdést, és meg tud felelni rá, azon nyomban felfalhat. De ha nem tudja a Kérdésre a Választ, akkor fogadjon inkább a szolgálatába, meglátja, úgy nagyobb haszna lesz belőlem, én meg kutathatom tovább a Választ.

Elgondolkodott a dolgon a boszorkány. Tetszett neki az ajánlat, hiszen szerette az intellektuális kihívásokat, és most már igencsak kíváncsi volt, mi lehet az a Kérdés. Ráadásul módfelett csiklandozta a hiúságát – mivel Banyákum Ferromagneticum végtelenül hiú volt –, hogy a világon egyedül csakis ő fogja tudni megadni a Választ a Kérdésre. Miután biztos volt saját magában, így válaszolt:

– Bátor és eszes legény vagy te, Szabó János, úgy látom, jó kutatói alkatod van. Rendben, állok elébe, elfogadom az alkut, halljam hát a Kérdést!

Erre Szabó János vett egy nagy levegőt, és megkérdezte:

– Mi a matematika?

Hű, de mekkora nagy haragra gerjedt akkor a boszorkány! Ő azonnal megértette és átérezte a Kérdés lényegét, annak mérhetetlen mélységét, érdekességét és jelentőségét, de nyomban rá is döbbent, hogy bizony ő sem tudja a Választ! Tombolt Banyákum Ferromagneticum, sikoltozott, rikoltozott, hisztériázott, csak úgy szikrázott a dühtől a mágneses orra, de nem tehetett mást, állnia kellett a szavát. Ezért, amikor végre nagy nehezen lecsillapodott, így szólt:

– A Kérdés, amit feltettél, Szabó János, az univerzumnak egy olyan fundamentumára irányul, ami az én egzisztenciámon túlmutató mélységekből kell, hogy fakadjon, hiszen elvileg nekem minden kérdésre tudnom kellene a választ. A Kérdés tovább részletezhető, ahogy azt nyilván te is sokszor megtetted már magadnak. Létezhet-e a matematika egy olyan világban, amelyben nem létezik absztrakcióra képes intelligencia? Ha a matematika pusztán az emberi képzelet terméke, akkor a matematikai törvényszerűségek felismerésével tulajdonképpen egy általunk alkotott axióma- és fogalomrendszer önmagából fakadó, de a számunkra még ismeretlen és rejtélyes következményeit tárjuk fel? Vagy a matematikai törvényszerűségek a tudatunktól függetlenül is léteznek? Tán ezek vezérlik a fizikai világ természeti törvényeit? Vagy ezek a természeti törvények minden matematikai vezérlő elvtől függetlenek, és a matematika pusztán csak egy hasznos eszköz, amivel jól le tudjuk őket írni? Vajon az univerzum milyen mélyebb igazságait rejtik az olyan bizonyítható, de mégis megdöbbentően felfoghatatlan, gyönyörű matematikai azonosságok, mint például, hogy eiπ+1=0? Milyen misztikus oka lehet annak, hogy a matematika valamelyik speciális területén felismert összefüggésekről később kiderül, kiváló leírást képesek adni a fizikai világról egy teljesen más problémakörben? Vagy lehetséges, hogy a matematikának és a fizikai világnak ez az összefonódása a mi emberi illúziónk, és a természeti törvényszerűségek megragadhatók lennének a matematikai eszköztár használata nélkül is? Nem tudom a Választ, Szabó János. Azt azonban tudom, hogy az ember által értelmezett világegyetemet háromfajta alapvető törvényszerűség mozgatja: fizikai, matematikai és pszichológiai. Az univerzumunk minden megfigyelt jelensége, minden általunk alkotott leírása e háromfajta vezérlő törvényszerűség valamelyikére, vagy ezek kombinációjára vezethető vissza. Gyakran e három különböző fajta törvényszerűség szövevényes, nehezen átlátható kapcsolatban áll egymással. Gyanítom, hogy a Kérdésre a Válasznak e háromfajta törvényszerűség által diktált módon, a világban működő kölcsönhatásokhoz van köze. Mert tudd meg: a világon minden fizikai, gondolati, érzelmi entitás más fizikai, gondolati, érzelmi entitások kölcsönhatásának eredményeként jön létre. Mi több, minden ilyen entitás további fizikai, gondolati, érzelmi kölcsönhatásokat eredményez, ilyen kölcsönhatásoknak a függvénye, és ilyen kölcsönhatások adnak értelmet a létezésüknek. Többnyire nem vagyunk a tudatában e kölcsönhatásoknak, és nem is mérjük fel a jelentőségüket. Úgy vélem, többet kellene tudnunk a matematika okaként és okozataként megjelenő egyetemes kölcsönhatásokról…

Szabó János, hosszú idő óta most először, végre nem érezte magát magányosnak: Banyákum Ferromagneticummal közösen osztoztak a Kérdés lényegének, mérhetetlen mélységének, érdekességének és jelentőségének a megértésében és átérzésében – és közösen nem tudták a Választ.

A boszorkány így folytatta:

– Légy hát a szolgám mostantól az idők végezetéig! A dolgod az lesz, hogy nap mint nap, amíg távol vagyok, rendben tartod, takarítod a viskót, annak szobáit. A házban √77 szoba van, azok telis-tele vannak tudományos könyvekkel. Mindegyik szobába bemehetsz, kivéve az utolsóba, a √77-ikbe. Jól vigyázz, ha valaha is abba a szobába belépsz, halálnak halálával halsz! Ha viszont szorgalmasan dolgozol, cserébe meglesz a napi betevő falatod, és szabadidődben olvashatod a könyveket is.

Így is lett. Telt-múlt az idő, Banyákum Ferromagneticum minden nap hosszú órákra távol járt, miközben Szabó János szorgosan kitakarított, utána pedig falta a tudományos könyveket. Nagy ritkán, amikor a boszorkányt éppen nem találta túlságosan hisztis hangulatban, beszélgetésbe elegyedtek, és lassacskán kezdtek összebarátkozni. Kétségtelenül Banyákum Ferromagneticum volt a legnagyobb tudású, legokosabb ember, akivel Szabó János valaha is találkozott, ezért nagyon élvezte a vele való eszmecseréket. Egy alkalommal például megkérdezte:

– Mondd, Banyákum Ferromagneticum, miért forog a házad a tengelye körül a Bonyolult Problémák Erdejének közepén?

Így válaszolt erre a boszorkány:

– Tudd meg, Szabó János, hogy az Igaz Ismerethez, ennek alapján pedig a hiteles véleményalkotáshoz meg kell tanulni látni a fától az erdőt, látni az erdőtől a fát, látni egyik fától a másikat – mindezt egyszerre! Ehhez a látáshoz először is a nem látás belátása, abból fakadóan megtapasztalás, a megtapasztaláshoz pedig belehelyezkedés kell. Ebben a viskóban, azzal, hogy belehelyezkedünk egy forgó vonatkoztatási rendszerbe, az abban ébredő centrifugális erő és Coriolis-erő olyan módon válnak megtapasztalhatóvá és ezzel megismerhetővé, ami e belehelyezkedés hiányában, pusztán csak a matematikai formulák megértésével felszínesebb ismerethez, vagy akár a valóság megértésének tévképzetéhez vezet. Azért forog hát a házam a Bonyolult Problémák Erdejének közepén, hogy az Igaz Ismerethez vezető Út kiindulópontjaként a belehelyezkedés fontosságának örökös szimbóluma legyen. Az emberek ezt folyton elfelejtik, és imádnak magabiztos véleményt alkotni olyasmiről, amiről csak keveset tudnak, amiről azt hiszik, értik, de valójában nem. Könnyebb nekik így: az Út mindig küzdelmes és kockázatos, intellektuálisan és lelkileg egyaránt, amivel – és önmagukkal – csak kevesen tudnak és mernek szembenézni. Az Út nehézségeihez tartozik annak megértése is, hogy az Igaz Ismeret nem egyetlen valami, hanem valamik sokasága: az Igaz Ismeret a megismerés feneketlen mélységű rétegeiből áll, és többféle lehetséges leírás és értelmezés keveréke; továbbá, az Igaz Ismeret igazsága soha nem tisztán fekete vagy fehér, hanem vagy az egyiket, vagy a másikat közelítő módon szürke. Az Út a lehető legelszántabb és legkörültekintőbb törekvést jelenti erre a teljessé sohasem tehető megismerésre. Mi több, az Út jelentőségének és természetének felismeréséhez, annak felelősségteljes, igazlelkű követéséhez – amint azt bizonyára már te is beláttad – ؘaz alázat és önbizalom olyan mágikus egyensúlyára van szükség, amivel csak igen kevesen rendelkeznek!

Egy másik alkalommal ezt kérdezte Szabó János:

– Mondd, Banyákum Ferromagneticum, mi a fontosabb az emberiség számára, a tudomány vagy a művészet?

– Rosszul teszed fel a kérdést – felelte a boszorkány. Az igazi kérdés az, hogy van-e egyáltalán alapvető különbség tudomány és művészet között. Erre pedig a válasz: abban az értelemben nincs, hogy mindkettőt a pszichénk alkotó- és felfedezőenergiáinak ugyanazon ősforrása táplálja. De továbbmegyek: a tudomány és a művészet más tekintetben is szorosan összefonódik. Az emberi elme különös képessége, hogy egy képzelt valóságot tud teremteni és abba mélyen bele tudja élni magát. Az emberi tudat folyvást e képzelt valóság és a valós valóság világai között cikázva, azok egyikében vagy másikában – vagy éppenséggel mindkettőben egyszerre – van jelen. Mind a művészet, mind a tudomány e két valóság összetalálkozásának kimunkált kifejeződése. A tudomány a valós világ törvényszerűségeit a képzelt világban megalkotott elméleteken és modelleken keresztül írja le, a művészet pedig a képzelt világ alkotásait a valós világba ülteti át. Úgy is mondhatjuk, a tudomány a teremtő megismerés művészete, a művészet a megismerő teremtés tudománya. Ez rendkívül fontos és elemi összefüggés, aminek a természetét, valamint elvi és gyakorlati jelentőségét csak kevesen látják igazán.

Ilyen mélyenszántó beszélgetéseket folytatott hát néha-néha Szabó János és Banyákum Ferromagneticum. Az idő múlásával Szabó Jánost azonban egyre jobban érdekelte, milyen titkot rejthet a √77-ik szoba, annál is inkább, mert Banyákum Ferromagneticum mindennap bevitt némi elemózsiát abba a szobába. Vajon lakik ott valaki?! Majd kifúrta Szabó János oldalát a kíváncsiság, de sehogyan sem tudta rászánni magát, hogy benyisson. Támadt azonban egy hipotézissel átszőtt ötlete. A hipotézise az volt, hogy a boszorkány mágneses orra nemcsak a metabolizmusát gyorsítja fel, hanem a pszichéjét is kedvezőtlenül befolyásolja, ezért olyan hisztis folyton. Szabó János úgy érvelt, ha sikerülne valahogy demagnetizálnia azt az orrot, akkor a boszorkány végre megnyugodna, és talán megmutatná neki a √77-ik szobát is. Kockázatos volt az elképzelés, mert nem lehetett biztosan ismerni a mágneses térnek az agyműködésre és lelkiállapotra gyakorolt hatását, és azt sem, hogy a végtelenül hiú boszorkány hogyan reagálna orra mágnesességének elveszítésére. De Szabó János most már ízig-vérig kutatónak, sőt tudósnak érezte magát, így hát egyik éjszaka, amikor Banyákum Ferromagneticum mélyen aludt, odalopódzott hozzá egy égő gyertyával. Tudta, a boszorkány vasorrának mágnesességét az okozza, hogy a vas elemi mágneses dipólusai egymással párhuzamosan, egy irányba rendezetten helyezkednek el. Azonban tudta azt is, hogy melegítés hatására, a Curie-hőmérséklet felett a rendezettség megszűnik, így a vasorr elveszíti mágnesességét. Miután a vas Curie-hőmérséklete hétszázhetven Celsius-fok, a gyertya lángjának hőmérséklete pedig ezer Celsius-fok fölött van, ha ügyesen át tudja forrósítani az orrot a gyertyával, akkor sikerülhet a kísérlet! Azonban, mivel a vas jó hővezető, félő volt, hogy a boszorkány felébred a forróságtól, mielőtt az orra kellő mértékben demagnetizálódna. No, de Szabó János kíváncsisága minden kockázaton túlmutatott, így aztán összeszedte összes bátorságát, és határozott mozdulattal odatolta az égő gyertyát a boszorkány orra alá. Hej, forrósodott, vörösödött az az orr, míg egyszer csak a boszorkány fülsiketítő sikollyal fölpenderült. Meglátta Szabó Jánost a gyertyával, és éktelen haragra gerjedt:

– Na, te Szabó János, most mégiscsak azon nyomban megeszlek!

– Könyörgök, várj, várj! Csak jót akartam! Azt hiszem, sikerült demagnetizálnom az orrodat! – kiáltott Szabó János.

– Demagnetizálni az orromat?! – szörnyülködött a boszorkány.

De mintha a boszorkány most már nem lett volna annyira hisztérikus, mint szokott. Hirtelen mosolyogni kezdett.

– Teszteljük le a dolgot! – mondta.

Próbálták így is meg úgy is, és valóban: se a kapa vasa, se a vasvilla nem tapadt rá az orrára. Hej, megörült a boszorkány:

– Nagyon jót tettél velem Szabó János. Már nem is vagyok olyan éhes, és sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam! Mi több, már nem is vagyok annyira hiú, nem hiányzik az a mágneses orr. Jutalmadul nemcsak feloldalak a szolgálat alól, de elárulom neked a √77-ik szoba titkát. Az idők kezdete óta abban a szobában tartom fogva Matemati Katinkát. Matemati Katinka ugyanis különös képességekkel rendelkezik, és a végtelen hiúságom nem tűrte, hogy az ő létezéséről a világ tudomást szerezzen. Menj hát, legyél te az, aki kiszabadítja őt!

Szaladt hát Szabó János, és reszkető izgalommal benyitott a √77-ik szobába. No, de azonnal el is akadt a lélegzete, leesett az álla, elkerekedett a szeme, ahogy meglátta Matemati Katinkát! Matemati Katinka gyönyörűséges módon volt egyszerre valóságosan elvont és elvontan valóságos: a lénye elegáns, mint a Fibonacci-sorozat, az alakja légies, mint egy lemma, az arca finom, mint egy binomiális együttható, a haja dús, mint egy sűrűségfüggvény, az ajkai érzékiek, mint az Euler-szám. És azok a nagy, bűvös szemek! Matemati Katinka szeme a mélységesnél is mélyebb, és a tükrösnél is tükrösebb volt. És akkor, ott, a Téridő Kontinuumnak ezen az elvontnál is elvontabb és a valóságosnál is valóságosabb pontján, egyszerre Három Csoda történt. Elsőként is, ahogy Szabó János belenézett Matemati Katinka mélységesnél is mélyebb szemébe, végre megértette és átérezte, hogy mi a matematika, – és azt is, hogy ez a felismerés immáron az ő kettejük titka. Másodikként pedig, azoknak a tükrösnél is tükrösebb szemeknek a tükrében Szabó János, életében először, meglátta saját szemeit, azokban pedig a Lobogó Kíváncsiságot. Szabó János, életében először, rádöbbent, hogy ki is ő valójában: ő egy különleges Szabó János, kinek Útját ez a ráébredés igazolja vissza, teszi hitelessé, és teljesíti ki. Harmadikként pedig az történt, hogy azokba az igézően Igaz szemekbe belezuhanva és egyben bennük tükröződve, Szabó János végérvényesen, menthetetlenül, szenvedélyesen beleszeretett Matemati Katinkába. Szabó János, életében először, boldog volt. Azonnal eszébe jutott, amit álmában Guru Oraculum Talentum Scientia Potentia Est, az ő Személyes Jótevő Spirituális Professzora mondott. Íme, itt volt hát a Három Csoda. Dehogy is szalasztja ezt ő el!

Tán mondanom sem kell, hogy Matemati Katinkának is nagyon megtetszett Szabó János, amikor meglátta annak kikerekedett szemében a Lobogó Kíváncsiságot. Matemati Katinkát mindig is ez a Lobogó Kíváncsiság éltette, mindig erre vágyott, ezt kereste. Így hát azon nyomban, ott iziben Matemati Katinka is jó alaposan beleszerelmesedett Szabó Jánosba.

Szabó János és Matemati Katinka hét országra szóló lakodalmat csaptak, amin ott volt Jancsi, Jani, Janó, Jancsó, Jancsika, Jánoska, Janóka, Jancsikácska, sőt még a szelíd π-fejű sárkány is. Az esküvőre meghívták Rex Lex Scientia Ignorantia királyt és Banyákum Ferromagneticumot is, aki immáron jó, demagnetizált orrú mindentudó bölcs boszorkány volt, és aki ennek megfelelően átkeresztelte magát Ferrum Ferrumina Sapientia névre. Rex Lex Scientia Ignorantia király ott helyben fel is kérte Ferrum Ferrumina Sapientiát, hogy legyen a legfőbb tanácsadója – ő pedig ezt a nemes tisztséget örömmel elfogadta.

Attól fogva Szabó János tágra nyitott szemekkel járt-kelt; a szeméből sütött a Lobogó Kíváncsiság, a lényéből áradt az alázat és önbizalom mágikus egyensúlya. Szabó János immáron nagy hatású, erős és derűs kisugárzású, különlegesen hiteles és hitelesen különleges személyiség volt – még szürkületkor is mindenki számára jól látható és megkülönböztethető módon.

Ezt követően Szabó János és Matemati Katinka a falucskában egyetemet alapítottak, ahol kéz a kézben tanították a természettudományokat és a matematikát. Szenvedélyesen hirdették a kíváncsiságvezérelt alapkutatások, az innovációs képesség, és a kutatói integritás jelentőségét, továbbá azt, hogy az igazi tudóst nem a tudománymetriai adatainak növelése motiválja, hanem ismereteink határainak tágítása, annak érdekében pedig a jó kérdések felvetése és a jó válaszok megtalálása. Az egyetemnek idővel hatalmas híre kerekedett, olyannyira, hogy a világ egyetemeinek ranglistáján a legelőkelőbbek közé került. De nem feledkeztek meg a közoktatásról sem: számos gyermekük mindegyike a kiválónál is kiválóbb, az elhivatottnál is elhivatottabb általános iskolai és középiskolai tanár lett. Mindannyiuk szemében egyszerre volt ott a Lobogó Kíváncsiság – amiből diákjaik szenvedélyt merítettek –, a mélységesnél is mélyebb mélység – amiből alaposságot merítettek –, és a tükrösnél is tükrösebb tükrösség – amiből valódi valójuk valós képét merítették. E tanárok tudták, hogy a faluban továbbra is egyre csak szaporodó Szabó Jánosok mindegyike a maga módján különleges. De tudták azt is, ahhoz, hogy a Jancsik, Janik, Janók, Jancsók, Jancsikák, Jánoskák, Janókák, Jancsikácskák megtalálják önmagukat, ilyen szemű tanárokra van szükség. E tanárok az elméjükkel tanítottak, a szemükkel neveltek!

Így volt, mese volt, aki nem hiszi, járjon a végtelen végére!

Ha pedig a Te szemedben is ott van a Lobogó Kíváncsiság, ha megérted és átérzed annak a Kérdésnek a lényegét, mérhetetlen mélységét, érdekességét és jelentőségét, hogy „Mi a matematika?”, és tudni akarod a Választ, akkor nosza, indulj el, kutass, és találd meg magad!

A mesét honlapunkon a Magyar Kémikusok Egyesülete engedélyével jelentettük meg.