(A) Dia Bétesz-Mellitusz rövid története

Egyszer volt, hol nem volt, élt Melitta fenséges királyságában egy szépségesen szép hercegnő, kinek születésnapja alkalmából minden évben bált rendeztek. A Bétesz-Mellitusz dinasztiából származó Dia hercegnőnek mindig ez volt az év fénypontja, hisz minden bált egy újabb esélynek, kezdetnek tartott, mert a jeles esemény nemcsak a születésnapja, hanem az új év első napja is volt.

Élt azonban a királyságban két fiatal, akik álmukban sem gondolták volna, hogy egyszer ők is ugyanazokat a termeket szelhetik keresztül, ahol uralkodók százai vonultak korábban.

Simon, az udvari lovász fia dicsőségről és kalandokról álmodozott. Tudta, hogy nem messze lovagok, nemesek és királyi családok fogják ünnepelni az újévet. Vágyott a mesebeli kastélyba, hogy hősök történeteit hallgassa és csodás hölgyekkel táncolja végig az éjszakát. De mindez csupán délibábként lebeghetett a szeme előtt, miközben a lovakat csutakolta az istállóban.

Gertrúd, a fiatal boszorkány kutatásában remélt áttörést, nem ért rá holmi haszontalan bálokra gondolni. Már évek óta próbálta mágia nélkül, pusztán tudományos bizonyítékokra alapozva, hagyományos eszközökkel elérni, hogy baktériumok segítségével olyan fehérjéket tudjon előállítani, amelyeket normál körülmények között az emberi sejtek termelnek. A dolgát viszont megnehezítette, hogy boszorkány mivolta miatt az egyetem többi tudóstanonca kiközösítette és a professzorok sem látták szívesen óráikon. Nyilvánosan persze sosem szólaltak fel ellene, mert tartottak attól, hogy átokkal sújtja őket. A kis boszorkány nagyon közel érezte magát álma megvalósításának lehetőségéhez, de az elutasító világ szinte lehetetlenné tette annak beteljesülését.

Eközben Dia hercegnő rengeteg energiát fektetett a szervezésbe, hogy a bál teljes pompájában, tökéletesen megvalósuljon, de a csodás rendezvény előtti hónapokban fáradtnak, levertnek érezte magát. Ennek dacára lelkesedése nem hagyott alább. Dolgozott és dolgozott, mígnem a nagy napon olyan kimerültnek érezte magát, hogy kedve is alig volt csatlakozni a színes, ragyogó forgataghoz, de mint az esemény főszervezője, nem volt más választása, minthogy széles mosollyal, kedélyesen csevegjen és más királyságok hercegeivel táncoljon. Nem sokkal azelőtt, hogy az óra éjfélt ütött, egyszer csak fekete foltok jelentek meg a szeme előtt, forgott vele a világ, és beleszédült táncpartnere karjaiba.

A kastélyban hatalmas felfordulás támadt. Mialatt az őrök és a személyzet távozásra szólították fel a vendégeket, a király az udvari orvosért és a mágusért küldetett, felvitte lányát a szobájába, és mellette ülve várta a tudós férfiak érkezését.

Kis idő múlva meg is érkeztek mindketten. A király pontos diagnózisra számított, de ők csupáncsak annyit tudtak mondani, hogy a hercegnő kómában van. Hogy milyen okból kifolyólag, azt nem tudták tényekkel alátámasztani, azonban mindkettőjüknek megvolt a maga véleménye a dologról. Az orvos váltig állította, hogy betegség van a dologban, míg a mágus egy ősi átokra gyanakodott.

A király ekkor kétségbeesetten feleségéhez fordult:

– Mi lesz most a mi egyetlenünkkel?

– Drága férjem – szólt a királyné urához –, olyan nagy bajban vagyunk, hogy itt már csak egy igazi hős segíthet.

– Egy hős – visszhangozta a király gondolataiba merülve. – Nem árthat, ha vannak, kik szintén a megoldás után kutatnak, ugye?

Bár a szobában mindenki érezte, hogy az uralkodó nem vár választ, engedelmesen bólogattak. A király összehívta leghűségesebb hírnökeit, megosztotta velük a hercegnő aggasztó állapotát, és a segítségüket kérte. Azt kívánta tőlük, vigyék hírül szerte a birodalomban, hogy annak a hősnek, ki megmenti lányát, teljesíti egy kívánságát, legyen az bármi.

A hír szélsebesen terjedt, a palotában pedig egyre csak gyűltek a vágyuk beteljesülésében bízó férfiak és nők. Mind azt állították, hogy meg tudják gyógyítani a hercegnőt. Próbálkoztak, próbálkoztak, de csak nem segített semmi. Simon, az álmodozó lovászfiú is meglátta a lehetőséget vágyott kalandjára, így hát felöltötte legjobb gúnyáját, és a kastélyba indult.

– Üdvözlégy, fiam! – köszöntötte a király. – Kérlek, mondd, hogy te leszel az, ki ennyi idő után végre válasszal szolgálsz lányunk állapotát illetően!

– Őfelsége! – hajolt meg mélyen Simon. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy túl keveset tudok ahhoz, hogy gyógymóddal szolgálhassak. Azonban egy kérdéssel fordulnék önhöz. Tapasztalt bármily különös változást a hercegnő viselkedésében, jellemében ama tragikus este előtt?

Az idősödő férfi elcsodálkozott a kérdésen, majd gondolataiba mélyedve tűnődött a válaszon.

– Tudod, fiam, talán egyvalamit tudnék kiemelni. Dia gyakran volt fáradt a bál előtti napokban, dacára annak, hogy úgy tudom, igazán kiválóan aludt.

– Köszönöm, királyom! – hajtott fejet ismételten. – Kérhetem engedélyét arra, hogy a királynénak és a palota személyzetének is kérdéseket tegyek fel?

– Természetesen. Ha úgy érzed, ezzel segíteni tudsz lányomon, tedd bátran, mit tenned kell – hagyta jóvá az uralkodó. – Remélem, próbálkozásod siker koronázza. A királyné szobáit az első emeleten találod.

– Hasonlóképp reménykedem, felség, és köszönöm jóindulatát!

Az uralkodói palota lélegzetelállító szépségével egészen elbűvölte az ifjút, de céltudatos haladásra ösztökélte magát. A királyné lakosztálya az első emelet teljes keleti szárnyát kitette, így kissé elbizonytalanodva kezdett el a különböző ajtókon kopogtatni.

– Mit keres itt? – hangzott a kérdés a háta mögül.

Simon ijedten pördült meg a tengelye körül, és szembetalálta magát a fenséges királynéval.

– Sajnálom, hogy háborgatom, felség. A király áldásával érkeztem, hogy a hercegnő bajára a megoldást megleljem – hajolt meg a királyné előtt.

A királyné arcán bár enyhe kételkedés suhant át, fejével intett a fiúnak, hogy kövesse. Simon sietős léptekkel indult utána.

– Nézz rám, fiú, és mondd, hogy tiszta szívvel, őszinte szándékkal érkeztél! – szólította meg az asszony.

– Nincs más szándékom, mintsem, hogy leányodat átka vagy betegsége alól felszabadítsam – tette szívére kezét, és szavai, mint eskü hagyták el ajkait.

A királyné feszült arcán halvány mosoly jelent meg.

– Mire vagy kíváncsi, drága ifjú?

– Változott a lánya viselkedése vagy szokásai az utóbbi időben? – Az anya elcsodálkozó tekintetét látva hozzátette: – Kérem, bármilyen apró részlet segíthet. Őfelsége, a király Dia fáradtságára lett figyelmes.

– Való igaz, fáradt, bágyadt volt, mert nem aludt jól, bár ezt igyekezett titkolni előlünk, hogy ne aggódjunk miatta. Gyakran kellett éjszaka is látogatnia az árnyékszéket – mondta. – Emellett sűrűn szomjazott, és rendkívüli módon megnőtt az étvágya is. Szerencséjére ez nem látszott meg rajta. Sőt, épp ellenkezőleg. Rengeteget fogyott.

– A hercegnő tünetei tehát: fáradtság, farkaséhség, szomjúság, az utóbbiból adódó sűrű vizelési inger és drasztikus, indokolatlan testtömegvesztés – sorolta fel a hallottakat Simon, egy bólintást kapva válaszul.

– Köszönöm az idejét, felség – hajolt meg búcsúzásképp a fiú.

Ezután Simon a palota személyzetét és az udvarban tartózkodó hölgyeket is felkereste kiegészítés, újabb válasz reményében, de nem sok újat tudott meg.

Fáradtság, állandó szomjúság és az ezzel járó fokozott vizelési inger, farkaséhség és szédüléssel járó rosszullét. Ez már igazi kórkép volt, pont, amelyet az állatorvos a beteg lovakról állít fel, de egyetlen általa ismert betegségre vagy átokra sem illettek a tünetek. Így hát elindult, hogy felkeresse az egyetem tudósait, hátha valamelyikük segítségére lesz e rejtély megfejtésében.

Az egyetemen a professzorok nem vesztegették az idejüket egy egyszerű lovászfiúra. Amikor a tanoncokhoz fordult, azok kinevették, és azt mondták, soha nem osztoznának vele a díjon, még akkor sem, ha a kutatómunkája hasznos lenne.

A szegény ifjú épp elkeseredetten állt volna tovább, amikor egy fájdalmas kiáltást hallott. Gondolkodás nélkül rohant a hang irányába, és berontott a terembe. Amint belépett, egy vérző kezű lányt vett észre, aki elkeseredetten próbálta csipesszel kihúzogatni az üvegszilánkokat a tenyeréből.

– Hadd segítsek! – szólította meg, mire a lány összerezzent.

– Te mégis ki vagy? – vonta kérdőre haragosan.

– Segítségért érkeztem. A kómába esett hercegnő bajának jártam utána, összegyűjtöttem a tüneteket, de azonosítani a betegséget vagy átkot nem tudtam. Épp indulni készültem, mert nem kaptam segítséget, amikor meghallottalak – mesélte Simon, miközben odasétált hozzá. – Megnézhetem?

A lány kissé bizonytalanul nyújtotta ki a kezét. A fiú óvatosan megvizsgálta, szerencsére egyik szilánk sem fúródott mélyre. Elkérte a csipeszt, és lassú mozdulatokkal kiszedegette a szilánkokat. Már épp fertőtlenítő után nézett volna, amikor a sebek varázslatos módon elkezdtek beforrni.

– Boszorkány vagyok – mondta magyarázatként a lány.

Simon értően bólogatott.

– És hogy hívnak?

– Gertrúd – mutatkozott be. – Te pedig?

– Simon – érkezett a felelet. – De megyek is, nem tartalak fel.

– Milyen rejtélyes betegségről beszéltél, amihez nem kapsz segítséget? – szólt a lány a távozó fiú után.

– Dia hercegnő kómába esett, de nem tudják milyen betegség vagy átok okozza.

– Te pedig kiderítetted a tüneteket? – kérdezett tovább a lány.

– Összeszedtem őket, igen.

Gertrúd hümmögött párat, majd a polchoz lépett.

– Ha megérinted a gerincét és gondolatban elismételed mindazt, amit a hercegnő állapotáról tudsz, a könyv magától azon az oldalon nyílik ki, ahol egyezést talál – nyújtotta át az ifjúnak a polcról levett vaskos kötetet. – Ez az Átkok és Egyéb Nyavalyák Enciklopédiájának megbűvölt verziója.

Simon elvette a könyvet, és gondolatban átismételte a tüneteket, de nem történt semmi.

– Nem működik – mondta szomorúan.

– Biztos? – kételkedett a lány, de Simon határozottan bólintott.

– Ez esetben még egy lehetőség van – közölte, és újra a polchoz fordult. Hosszas keresgélés után egy molyrágta irománnyal a kezében sétált vissza.

– Ez egy nagyon ősi szöveg, ami elvileg ritka emberi betegségeket tartalmaz. Erre is elmondom ugyanazt a bűbájt és próbáld meg ezzel is! – mondta, majd halk kántálásba kezdett.

Mikor a könyv Simonhoz került, újra sorra vette a kastélyban hallottakat, és csodák csodájára a mű fedele felnyílt. Egymásra pillantottak, és izgatott kacagásban törtek ki. Az oldalon található betegségnek nem volt neve, de a tünetek tökéletesen stimmeltek. Viszont a gyógymód ködös volt. Gertrúd a betegség leírása alapján úgy gondolta, hogy inzulinnal kellene kezelni a gyógyíthatatlannak titulált kórt.

– Gyógyíthatatlan? – kérdezte bánatosan Simon, elolvasva a leírtakat.

– Ha tudnánk neki inzulint adni, akkor nem – magyarázta Gertrúd. – Csak nehéz megoldani. Nagyon nehéz. A mostani kutatásom tudna ebben segíteni, de az áttörés még várat magára. Bárcsak lenne hozzá támogatásom…!

– A király teljesíti annak a kívánságát, aki segíteni tud Dia hercegnőn. Csak bizonyítani kell, hogy tényleg ebben a kórban szenved.

Azonnal útnak indult a lovászfiú és a boszorkány, hogy megmentsék a bajba jutott hercegnőt. Amint megérkeztek, a királyi pár azonnal fogadta őket, és neki is láttak, hogy felvázolják az elméletüket.

– Természetesen csinálnunk kell egy vizsgálatot, hogy megbizonyosodjunk arról, Dia hercegnő valóban ebben az emberi betegségben szenved – fejezte be mondandójukat Simon.

– Ne késlekedjünk, kérem! Vizsgálják meg a leányom! – kérte őket a király.

– A vizsgálati módszer viszont kissé szokatlan – figyelmeztette őket Gertrúd. – A hercegnő még mindig kómában van, ugye?

– Igen, azóta is – bólintott bánatosan a királyné. – Az udvari orvos szerint rosszabbodik az állapota, de egyik kezelés sem válik be.

– Van egy tünet, amivel azonosítani lehet ezt a ritka betegséget – magyarázta Gertrúd, miközben a hercegnő ágyához lépett.

Dia Bétesz-Mellitusz hercegnőhöz illő méltósággal feküdt ágyában. A szeme csukva, az arca beesett. Látszott rajta, hogy az utóbbi időben rengeteget fogyott, a fáradtság pedig még a kómában is maszkként telepedett meg rajta.

– Felség! – kezdte Gertrúd. – Az azonosításhoz bele kell szagolnom a lánya szájába – mondta ki habozva.

A királyi pár jóváhagyólag intett a fiatal boszorkánynak.

Gertrúd azt már tudta, hogy a betegség miatt a szervezet nem jut energiához, ezért a zsírtartalékai után más fontos vegyületeket kezd el emészteni. Ezek bomlástermékei, mint például egyes ketonok felgyűlnek a vérben, ez pedig többek közt acetonos leheletet okoz. A lány ezért a hercegnő fölé hajolt, majd száját kinyitotta és beleszagolt.

– Őfelsége! – mondta a boszorkány. – A betegség kimutatásra került. Nem tudok róla sokat, a tüneti kezeléssel egy jó állapot fenntartható, de végleges gyógymód nem létezik.

A király és a királyné sápadt arca kétségbeesést tükrözött.

– Mit kell tennünk, hogy felébredjen? – kérdezte a pár kórusban.

– A hercegnőnek naponta többször kellene magába inzulint injekcióznia. Emellett diéta is szükséges.

– Az inzulin előállítása nehéz, és olyan eszközöket igényel, amik Gertrúd számára elérhetetlenek – szólalt meg Simon. – Kívánságunk a sikeres diagnosztizálásért cserébe, hogy a palota támogassa Gertrúd kutatását, ami a kezelést segítené elő.

– A munkához viszont idő szükségeltetik – szólt közbe Gertrúd. – Kérjék meg a főmágust, hogy helyezze a hercegnőt mágikusan hibernált állapotba, hogy ne rosszabbodjon a helyzet!

– Azonnal intézkedünk – jelentette ki a király és a királyné határozottan.

A király összehívta a királyság legjobb tudósait, és Gertrúdot tette meg az élükre, hogy közösen, minél hamarabb megtalálják a megoldást az inzulin előállítására. A szorgos munka eredményeként a király hamarosan újra megölelhette lányát.

Így történt, hogy Gertrúd lett az első híres boszorkánytudós, aki először diagnosztizálta az általa elnevezett betegséget, a diabétesz mellituszt, ezzel is emléket állítva a hercegnőnek.

Simont hősiességéért és leleményességéért lovaggá ütötték, és kalandozva járta be a világot, álmait immár a valóságban is megélve.

Dia Bétesz-Mellitusz pedig az életmentő inzulininjekcióknak hála épségben felépült, és diétával kombinálva boldog, teljes életet élt le mint Mellita első királynője.