A Holdamtól a Holdig

Ismertem egy lányt, mindig a csillagok közé vágyott.

Lunát középiskolában ismertem meg. A figyelmemet az egyik óránkon keltette fel, amikor felszólította a tanár és ő a Newton-féle gravitációs törvényt magyarázta el. Amellett, hogy ezek után biztosan tudtam azt, hogy bármelyik két test kölcsönösen vonzza egymást, rájöttem arra is, hogy Newton sehol nem vette számításba azt, hogy Luna kétszer olyan vonzó volt, mint bármi vagy bárki más ebben az univerzumban. Ez ahhoz vezetett, hogy az ebédszünetben minden bátorságomat összeszedve mellette foglaltam helyet.

– Szia! Luna, igaz?

– Igen, szia! És te pedig… – nézett a szemembe és éreztem, ahogy a szívem kiugrik a helyéről.

– Jaj, persze – tértem magamhoz, és bemutatkoztam. Pár másodperc volt csupán a csend a két mondatom között, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. – Hogy tetszett a mai fizikaóra? – próbáltam megszakítani a csendet.

– Engem nagyon érdekel a fizika, és főleg az asztrofizika – széles mosoly terült el az arcán, majd folytatta. – Mindig űrhajós akartam lenni.

– Ez egy csodás cél! – vágtam szinte a szavába. – Biztos nagyon jó asztronauta lenne belőled.

– Sajnos erről le kellett mondanom – bizonytalanodott el a mosolya és már megbántam, hogy kinyitottam a számat. Hallgatott. 

A csönd szinte felfalt.

– Szívritmuszavaraim vannak – mondta alig hallhatóan. – A mindennapi életben elviselhető – próbált megélénkülni –, de semmi esélyem így, hogy valaha kijussak az űrbe. Mindig csak innen lentről fogom kémlelni az eget.

Hirtelenjében a következő csúszott ki a számon:

– Ne csüggedj, hiszen a neved holdat jelent.

Elmosolyodott.

– Tudod, mikor ki fogok jutni az űrbe, mert ez volt az álmom gyerekkorom óta, rád fogok gondolni és így te is ott leszel.

Luna elpirult. Érezte, hogy ez már vallomás.

– Hozok neked holdkavicsot és holdport. Lehozom a csillagokat az égről – jelentettem ki, majd kis hezitálás után hozzátettem:

– Nem hozom le neked az összes csillagot, de csak azért nem, mert az nyálas, régi dalokból való gondolat.

Ezen mindketten jót nevettünk. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez a merész álom hova is fog vezetni.

Az elkövetkező években a rakéták aerodinamikája, Kepler törvényei és a vákuum közelebb hozott minket egymáshoz, mint azt akármelyikünk is gondolta volna. És habár Newton törvénye kimondta, hogy két test kölcsönhatása során mindkét testre egyező nagyságú, egymással ellentétes irányú erő hat, én úgy éreztem, hogy úgy Luna, mint az én erőm a találkozásaink után nagyon is ugyanolyan irányúak voltak. Másképp fogalmazva, egyre jobban szerettük egymást.

Azt tudni kell rólam, hogy mindig befejezem, amit elkezdek. Ha azt mondtam Lunának, hogy lehozom neki a „csillagokat az égről”, akkor nagyon is ez fog történni. (Hittem…)

Sikerült mindkettőnknek bejutnunk egy mérnöki és űrkutatási programjai miatt kiemelkedő egyetemre. Sok munkám volt benne és kevés időm másra, de kétség nélkül megérte, már csak azért is, hogy mindennap láthassam Luna lelkesedését.

Az évek a fény sebességénél is gyorsabban teltek.

A tervem olajozottan haladt. Egyetem után jelentkeztem egy asztronauta-programra a NASA-hoz. Ezután tesztek és orvosi vizsgálatok sorozata következett. És én még azt hittem, hogy az egyetemen volt sok feladatom. Miután megünnepeltük, hogy elfogadták a jelentkezésemet, egy még intenzívebb időszak kezdődött az életemben. Meg kellett birkóznom az alapvető kiképzéssel, terepi kiképzéssel, űrhajóvezetési képzéssel, a missziós képzéssel és csak ezután következhettek az esetleges űrmissziók. Itt még nem is említettem a sok edzést, ami a fizikai felkészülésünk részét képezte. Egy zuhanó repülőben a súlytalanság érzésére készítettek fel. Egy pörgő kabinban megtapasztaltuk a rakéta kilövésénél érzett hihetetlen gyorsítóerőt, a földi gravitációnak sokszorosát. Az étrendünket teljesen megváltoztatták, hogy felkészítsenek azokra az ételekre, amiket majd a küldetésünk alatt ehetünk. Minden egyes nap edzettek minket, hogy fittek és egészségesek legyünk. Nem fogok hazudni, emberpróbáló mindez, amit felsoroltam, de egy másik oldalról izgalmas és elképesztő is.

De nem elképesztőbb Lunánál – ezt megemlíteném. Nélküle sosem sikerült volna. Ezt el akartam neki mondani, de soha nem találtam a tökéletes pillanatot, hiszen egyre kevesebb időt tölthettünk együtt a kiképzésem miatt.

Egy ilyen szinte tökéletes pillanatban történt, hogy felhívtak a NASA-tól. Egy gyors beszélgetés után kinyomtam a telefont, és Lunához fordultam:

– Megyek a Holdra.

– Mondd, hogy ez nem egy vicc!

– Esküszöm, hogy megyek a Holdra. Azért hívtak, hogy szóljanak, kiválasztottak a következő küldetésre. Ezer meg ezer jelentkezőből négy asztronautát választanak ki, csak négyen fognak az űrbe jutni. Abból a négyből is csak ketten kapnak majd lehetőséget, hogy a Hold felszínére lépjenek mintát gyűjteni. Ennyi lesz a feladatunk, hogy mintákat hozzunk vissza, szóval csak egy gyors oda-vissza út lesz – nevettem, hogy oldjam a feszültséget. Boldog voltam.

– Mit is értünk gyors út alatt?

– Kilenc nap. Valószínűleg körülbelül nyolc hónap múlva indulunk. Majd a kilencnapos út és egy hónap karantén, miután hazaértünk.

Szerettem volna az indulás előtt sok időt Lunával tölteni…, de ez lehetetlenné vált a felkészülések miatt. Az egyetlen célom az volt, hogy lehozzam neki a csillagokat… vagy legalábbis egy darabkát a Holdból. Tudom, az nem egy csillag, de felnőtt ésszel átgondolva a csillagok lehozása nem igazán megvalósítható. A csillagok nem szilárd testek, hanem hatalmas mennyiségű gázból és plazmából állnak. Ezért rettenetesen forrók, óriásiak, és itt még nem is említettem, hogy milyen messze vannak. Luna szemei már amúgy is fényesebben csillognak bármelyik csillagnál…

Eljött a kilövés napja. Elbúcsúztam a családomtól és Lunától, igaz, vele csak videochaten keresztül, de utána úgy éreztem, ténylegesen felkészültem. Édesanyám pityergett, édesapám a könnyeit nyelte, nagyanyám itatta az egereket, öcsém bambán vigyorgott, a szomszéd gyerek, akit anyámra bíztak, csak karonülő volt, de torka szakadtából bömbölt. Maga sem tudta, hogy miért, csak ráragadt a felnőttek hangulata. Csak Luna nézett nagy, bánatos őzike szemeivel.

A szívem hevesen dobogott a mellkasomban. Nemsokára kilőttek engem és még három asztronautát. Az űrhajónk kilövésének alappillérei a fizika törvényei voltak. A kilövés során az űrhajó hajtóművei hatalmas erővel gyorsították fel űrhajónkat, miközben távolodtunk a Földtől. Ez a gyorsulás azt eredményezte, hogy testünkben a G erő sokszorosát tapasztaltuk meg. Éreztem, ahogy belesüppedtem az ülésembe, és ahogy az arcom másodpercek alatt egy évtizednyi öregedés jeleit mutatta. Ez az erő, habár kellemetlen, elkerülhetetlen, hiszen másképp nem érhetnénk el a kívánt pályát és sebességet. A Föld minden erejével az atmoszférájában próbált tartani, de végül az űrhajónk elérte az első űrsebességet, vagyis sikeresen körpályára álltunk a Föld körül a világűrben.

Az arcom is visszatért eredeti állapotába.

Azért Bolyai János tudott valamit, amikor a levelében boldogan azt újságolta apjának: „A semmiből egy új, más világot teremtettem.”

Izgultam.

Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem izgultam. Becsuktam a szemem, és nem láttam mást, csak Luna szemeit. Az én Lunámat, ahogy éppen lelkesen magyaráz nekem valamit. Már nem is emlékeztem, hogy mit, csak az a meleg érzés maradt meg, amit a közelsége miatt éreztem mindig. Kint a hideg világűr vett körül, bentről viszont melegség töltött el. Nem beszélhettünk a Földön mással, csak a szakemberekkel, akik a hajónkat navigálták. Vágytam Luna hangjára az úton, de tudtam, hogy koncentrálnom kell a küldetésre.

A negyedik nap landoltunk a Holdon. Egy társammal volt a feladatunk, hogy kiszálljunk és összeszedjünk elegendő mintát. Gondoskodtam tehát róla, hogy legyen egy kis plusz is, amit Lunának adhatok majd, amikor visszatérek a Földre. Nem volt egyszerű a Hold gyenge gravitációjában mozogni. Egy európai kiránduláson tett megállóra emlékeztetett még iskoláskoromból. Speciális ruhákat és sisakokat kaptunk szemüvegekkel, majd kezdődhetett a móka. Egy óriási üvegcsőben felfoghatatlan sebességgel fújták alattunk a levegőt. Egy oktató segítségével felhasaltam a szélre, és életemben először… repültem. Könnyebbnek éreztem magam, mint egy tollpihe. Amikor viszont ismét lábra kellett állnom és kisétálnom a csőből a süvítő szélben, hasonlóan kínlódtam, mint most a Holdon az első pár méteren. Lehet, hogy kis lépés egy embernek, a távolságot illetően, de könnyűnek egyáltalán nem mondanám.

Néhány órát maradtunk a Hold felszínén, majd indultunk vissza az űrhajóba. Ekkor már bármit megadtam volna valami ételért, ami nem volt szárított, konzervált, por vagy tabletta. Nehogy félreértés történjen, örök hálám a tudósoknak, akik képesek voltak nekünk ételeket biztosítani, hiszen rengeteg munkájuk volt benne. Majd egy nap lehet, hogy friss pizzát ehetnek az űrhajósok a fedélzeten, de addig még várnunk kell. Bevallom azt is, hogy a súlytalanságot kifejezetten élveztem az űrhajóban, főleg, amikor a lefekvéshez az űrhajó falához rögzítettük magunkat. Persze ott volt a kis privát küldetésem is, ami izgalommal töltött el. Vajon Luna hogy fog reagálni a meglepetésemre? Vajon még emlékszik rá, hogy mit ígértem akkor régen az ebédszünetben? Ezek a kérdések repkedtek a fejemben megállás nélkül. Talán gondolataimra is hatott a súlytalanság.

Az Amerikai Egyesült Államok keleti partjához közel landoltunk az Atlanti-óceánba, ejtőernyők segítségével. Nem telt sok időbe, amíg kihoztak minket a szárazföldre. Társaim fáradtak voltak, akárcsak én, és a szervezetünk elszokott a gravitációtól. Megfigyelésre elszigeteltek, karanténba tettek. Egy kis megerőltetés után csak ennyi hagyta el a számat, mielőtt álomba zuhantam: – Luna?

Az orvosok, akik körülvettek minket, idegesen néztek egymásra és nem mondtak semmit. Azt hitték, még mindig a Holdon képzelem magam.

Beletelt egy kis időbe, amíg teljesen kialudtam magam és észhez tértem. Végre megengedték a családomnak, hogy meglátogassanak, de ez csak üvegfalon keresztül volt lehetséges. Óvták őket is, és engem is.  Már furdalt a kíváncsiság, és muszáj volt megkérdeznem:

– Luna mikor jön látogatni? – Csend. Senki nem válaszolt. Édesanyám lépett végül előre:

– Lunának szívritmuszavarai voltak, de ezt gondolom, te is tudod. Amíg távol voltál… – akadt el a szava.

– Mi történt? – éreztem, ahogy nőtt a pulzusom.

– Az orvosok nem tudtak segíteni…

Forgott velem a világ. – Nem. Nem lehet. Ez nem történhet meg. Minden tettem ide vezetett? Ehhez a pillanathoz? Volt… nincs.

Egy hónap múlva mindenki, aki a küldetésen dolgozott, meg volt hívva egy estélyre, ahol az expedíció résztvevői találkoztak újságírókkal és érdeklődőkkel.

Amikor én következtem, idegesen léptem a mikrofonhoz. A nyakkendőm egyre inkább fojtogatott, mintha életre kelt volna, mint egy hatalmas űrpolip. A kezem, amelyben a beszédem szövegét szorongattam, egyre inkább kezdett izzadni.

– Jó estét mindenkinek! – Kezdtem mondanivalómat, amikor a papiromra pillantva arra lettem figyelmes, hogy az izzadtságtól a tinta teljesen elkenődött. A hirtelen pániktól hátrahőköltem egy kicsit. Végül egy határozott mozdulattal a zsebembe gyűrtem a papirost, és visszaléptem a mikrofonhoz.

– Miután az ember hazatér egy ilyen utazásról, mindenki azt várja el, hogy elmesélje küldetésének komplexitását, tudományos hátterét és persze a küldetés eredményeit.

Ekkor már a kollégáim idegesen pillantgattak az irányomba, de ha már elkezdtem valamit, akkor be is fogom fejezni, tehát folytattam:

– Elhihetik, csodás és lenyűgöző mindaz, ami a küldetésünk mögött van, és biztosíthatom önöket, hogy társaim – intettem a kollégáim felé – nagyon érthetően és érdekfeszítően el fogják magyarázni ezt maguknak.

A közönségből értetlen tekintetek néztek vissza rám, mert a programfüzetben az állt, hogy én tartom a beszámolót kutatásunk eredményeiről.

Sikerült megnyugodnom. Tudtam, hogy van, aki vigyázzon rám fentről.

– Én ma este egy különleges illető tiszteletére más szempontból fogom megközelíteni ezt a küldetést. Fogalmazhatunk úgy, hogy az űrhajónk rakétái helyett az én rakétámról fogok mesélni, hiszen nélküle ma nem állhatnék itt. Vagy akár úgy, hogy a Hold helyett az én Holdamról beszélek majd, hiszen akármilyen messze van, és akármilyen kevés időt tölthetünk a közelében, megér minden egyes pillanatot. Ezt mindig el akartam neki mondani, de most már a csillagok között van – a hangom elcsuklott… a zsebemben egyre súlyosabbnak éreztem a kis papírtasakot a csipetnyi holdporral, amit Lunának szántam…

A teremben néma csend volt…

Csak egy kis aranyholdporos pillangó verdeste az ablakot…

Nem tudtam megállni, rámosolyogtam.

– Ismertem egy lányt, mindig a csillagok közé vágyott…