A tudós mágus

Az idők hajnalán, egy poros úton a város felé haladva egy idős ember szekerével keresett új embereket, bízva a nemrég megválasztott uralkodó tudományok iránti szeretetében.

 A piactérre megérkezve az öreg kivett egy asztalt, majd erre kipakolt mindenféle üvegcséket. Ezzel felkeltette az arra járók figyelmét, néhányan meg is álltak és találgattak, hogy ki lehet: fűszerárus, egyszerű átutazó? A pár emberből hirtelen már egy tucat, majd még több lett, végül már egész tömeg vette körbe a rejtélyes embert, aki eközben végzett az előkészületekkel és a nézőket is szemügyre vette. Felállt a tér egyik lépcsőfokára, ez elé helyezte asztalát. Minden szem rá szegeződött.

– Lássanak csodát, jó urak és asszonyok! Ifjak és aggok, amint láthatják, asztalomon egy üvegcsében kanóc ég, ékes sárga színben. Gyermek, te ki itt állsz legelöl, mondd meg: mely színt találod a legszebbnek? – tette fel a kérdést a férfi, miközben rámutatott egy kíváncsi kisfiúra az első sorban.

– A kéket – válaszolta a gyermek.

– Kék. Milyen csodás választás – ezzel a kijelentéssel az öreg felvett egy kendőt az asztalról, és a sárga tűz elé helyezte, majd miután onnan elvette, a közönség kékes lángot látott lobogni.

Döbbenet és csönd szállta meg az embereket, majd hatalmas tapsvihar köszöntötte a varázslót.

– Legyen most zöld! – mondta egy hölgy.

Emberünk ezt a kívánságot is teljesítette. Megfogta kis fehér leplét, és zöld lángot lobbantott vele a kanócon. Egyre több kérés érkezett a tömegből, amit már nehéz volt követni, nem mellesleg a hangos csodálkozástól alig lehetett a másik szavát érteni.

Az öregember úszott a sikerben. Mindig is tudta, hogy színpadon a helye. Csakhogy ahhoz cselekedni is kell. Egy nagy pillanat, ami vagy jól, vagy rosszul sül el. Ránézett leplére, és úgy döntött, hogy nem kell neki, ezért fogta és bedobta a nép közé. Ahova lehullt, az emberek körbevették és egymás kezéből próbálták kitépni, keresték a varázslatot benne.

A mágus újból a láng mögé állt, és fölé rakta markát. A tömegen feszültség lett úrrá. A láng már égetni kezdte a varázslót, amikor a tenyerét kitárva a tűz bíborvörösre váltott. Majd kezet cserélt, aztán megint váltott, és ezt folytatta egyre gyorsabban.

– Ámuljatok s bámuljatok, ahogyan a láng a szivárvány színeiben tündököl! – kiáltotta a varázsló.

Az összegyűltek már majdnem belekezdtek újra az ujjongásba, ahogy látták, hogy a tűz téglavöröstől a sárgászöldön át egészen a fakóibolyáig változtatja a színét, de a közönségből egy férfi felordított:

– Boszorkányság! A pokol tüzét idézi meg az ördög segítségével! Elkapni a varázslót! Őrség!

Az emberek vérszemet kaptak, nekirontottak a varázslónak, aki már kezdte a dolgait gyorsan felkapni, de mielőtt a tömeg rátámadt volna, a várőrség és a parancsnok odaérkezett, hogy a zavargást leállítsa. A katonák félreszorították az embereket az útból, amíg a parancsnok leszállt a lováról és egyenesen a mutatványoshoz ment két emberével, akik rögtön láncra verték az öreget. Az őrség vezetője körülnézett az asztalnál: kiszórt porok, égő láng és egy jegyzetfüzet hevert rajta. Visszafordult a tárgyak tulajdonosához:

– Az ördög tüzét akartad a nép előtt megidézni? Tudhatnád, hogy én azokat is elkapom, akik titokban folyamodnak boszorkánysághoz, nemhogy a világ szeme láttára – nevetett fel a parancsnok, Alfonz, akit az új uralkodó maga mellett tartott, hiszen az előző királynak is jobbkeze volt.

– Úgy hiszi, jó uram, hogy van olyan ostoba ember, aki képes egy „tiltott” tevékenységet elvégezni mindenki előtt, aztán hagyni, hogy elkapják? Ezt még egy lázadó se hajtaná végre egy hadsereg segítsége nélkül. Nem gondolja, hogy ez azt jelentené, hogy én se követtem el semmi boszorkányságot? – kérdezte a mágus.

– Nekem ne filozofálj, vénember! Magyarázkodj az úrnőnknek, mielőtt lefejeztet! Talán hagyja, hogy utolsó szavaidat ilyenekre pazarold. Jól tudod, hogy ennek a büntetése halál?

– Igen, uram. Az volna, ha elkövettem volna. De teljesen más történt, csak épp megzavarta a mutatványom azon részét, amikor felfedtem volna azt.

– Ne aggódj, ha tényleg így van, akkor sem fogsz hiába meghalni: a következők, akik ilyenekre vetemednének, visszaemlékeznek annak az öregembernek a kegyetlen halálára, aki nem boszorkányságot követett el, de valahogy minden jel arra utalt, hogy a sötét erőkkel cimborál. Ha majd azt is megtudják, hogy én, Alfonz parancsnok voltam az, aki elkapta, ez biztosan visszariasztja őket.

– Már megbocsásson, de hogy érti a „sötét erőket”?! Előadásomban a tűz színét változtattam. Gondolom tudja, jó uram, hogy az fényt áraszt, azaz világosságot, ami bizony a sötétség ellentéte – nevette el magát a mágus, amitől a parancsnok igazán ideges lett.

– Lóra vele és azonnal vigyétek a királynő színe elé! – harsogta mérgében Alfonz és elindultak a kastélyba. 

A palota tróntermébe vitték a foglyot, ahol Lukrécia királynő már várta a parancsnokot, aki a rabot a lába elé vetette:

– Fenség! Az eléd hurcolt ember a városiak előtt mágiát hajtott végre, amit a törvény tilt. Büntetése halál, amit önnek kell megparancsolnia, úrnőm.

A királynő meglepődött:

– Pontosan mit tett, hogy ilyen súlyos büntetést érdemel?

– Az ördög segítségével a tűz színeit változtatta, minden bizonnyal azért, hogy a várost porig égesse és ezzel a gonosznak áldozza az embereket – mondta a parancsnok.

A királynő erre csak elmosolyodott, és kicsit elgondolkozott, majd így szólt:

– Egy jó uralkodó tudja, hogy a földje mit terem, mennyi víz hull növényeire, milyen állatok legelnek kint a mezején és népének mire van szüksége. Királyságunk bővelkedik lédús gyümölcsökben, sertésben, marhában és rengeteg nemesfémben, mégis a város tele rablókkal, erőszaktevőkkel és olyanokkal, akik azt hiszik, hogy ez az ember itt előttem egy átokszóró kuruzsló. Minden jel arra utalna, hogy egy gazdag és értelmes társadalomban élünk, ennek ellenére a városlakók minden tettben a gonoszt látják. Ez miért lehet ön szerint, parancsnok?

– Nem az én tisztem ezt megválaszolni.

– Akkor leegyszerűsítem: a tudás hiánya. Elődöm nem fektetett nagy hangsúlyt az oktatásra, ezért is hiszik, hogy ez az egyszerű ember valami varázslatot művelt. Pedig ez tévedés.

A királynő a megbilincseltre nézett:

– Mi a neved, jó ember? – szólt hozzá Lukrécia, miközben trónjáról felkelve a rab elé sétált.

– Zeldornak hívnak, királynőm!

– Magyarázd meg, kérlek, kedves Zeldor, hogy a parancsnok úr valójában mit is látott!

– Királynőm és nemes jó uram, tudják, én már ifjúkorom óta kutatok egy jelenséget. Hát, amint látják, már egy őskövület vagyok, de most jött el az idő, hogy megmutassam magam a világnak.

Zeldor idős, szétszórt embernek tűnt külsőre. Még az inge se volt rendesen begombolva. Valami mégis volt benne, ami megfogta az embert és megragadta a figyelmét. A szavak mestere lehetett, ha a téren ekkora közönségre tett szert. Úgy tűnt, a királynő érdeklődését is felkeltette kitartása és hozzáállása.

– Milyen jelenséget próbáltál bemutatni? – kérdezgette tovább az uralkodó.

– Úgy vélem, úrnőm már rájött arra, hogy mi lehet az. Máskülönben ön is varázslatnak hitte volna – terelte a szót maga elől a tudós ember.

– Van elképzelésem, hogy mi mehetett végbe: a lángba bizonyosan különböző porokat dobtál. Kiváló oktatásban volt részem, ahol az alkímia rejtelmeivel is foglalkoztam.

– Bizony így volt! Konyhasót is használtam, ami tartalmaz egy olyan alkálifémet, amit nátriumnak nevezünk. A nátrium magában egy puha, szürkésfehér fém, amit ha klórral, egy mérgesgázzal vegyítünk, akkor egy mindennapi ízesítőszert kapunk. Ezzel – ahogy minden más nátriumvegyülettel – a tűz lángját sárgára színezhetjük. Az alkálifémek mellett az alkáliföldfémeknél is megjelenik ez a tulajdonság: én lítium-, kalcium-, nátrium-, bárium-, réz-, ólom- és kálium-klorid porokat használtam mutatványaimnál, amelyeknek segítségével bíborvörösre, téglavörösre, sárgára, sárgászöldre, zöldre, kékre és fakóibolyára tudtam színezni a tüzet. Érdekesség egyébként: az ólom és a réz sem alkálifém, sem alkáliföldfém. Az előbbi átmeneti, utóbbi másodfajú fém.

– Roppant érdekfeszítő! Tudnál most is mutatni valami trükköt? – kérdezte provokálóan Lukrécia királynő.

Zeldor körbenézett a trónteremben, de a tekintete a királynő gyűrűjére szegeződött. Az idős embernek támadt is egy ötlete, amivel Lukrécia kegyeit megnyerheti.

– Megkérdezhetem, fenség, hogy milyen ékkő van abban a gyűrűben, amelyet a jobb kezén visel?

A királynő meglepődött ezen a kérdésen. Nem sejtette, hogy az öreg rögtön kap a lehetőségen. Ettől függetlenül ránézett a kezére, és megállapította:

– Ha jól tudom, ezt az ibolyaszínű követ ametisztnek hívják – válaszolt a királynő.

– Ha fenséged megtenné, hogy leveszi és odaadja nekem… – Hirtelen előlépett a parancsnok, és beleszólt a párbeszédbe:

– Királynőm, ez az ember el akarja lopni az ön ékszerét! Mégis mit képzel magáról? – Most Lukrécia állította le Alfonzt, majd Zeldornak odaadta a gyűrűjét, és újra megadta a szót az idősebbnek.

– Köszönöm szépen, úrnőm! Már csak egyvalamire lenne szükségem: egy égőre. Ha még lehetne ez az utolsó kérésem, azután neki is látnék a kísérletnek.

A királynő a parancsnokra nézett, aki egyből tudta, hogy arra kéri őt, teljesítse a kérést. Alfonz bármennyire nem kedvelte a tudóst, a királynő parancsára behozatta a terembe a kívánt eszközt és a férfi nekiállhatott a kísérletnek.

– Úrnőm, tudja, hogy ennek a kristálynak mitől is van ilyen pompás színe? – kérdezte Zeldor, miután meggyújtotta az üvegcsében levő anyagot és a gyűrűt a láng fölé helyezte.

– A vastartalmának köszönhetően – válaszolta a királynő.

– Mit gondol, ha sokáig a tűz felett tartom, mi fog történni?

– Sejtelmem sincs. A módszereiből kiindulva csak nem megváltoztatja a színét?

– Helyes válasz! Azt is tudja, hogy milyen árnyalatot vesz fel? – tette fel a kérdést újból a tudós, de úgy látta, hogy ezzel a királynőt mély gondolkodásba ejtette. Nem akart tovább várni, így segített:

– Biztosan hallott a citrin nevű ásványról. Aranysárga színéről ismert. Az ametiszt után a legkelendőbb. Fiatalkoromban, amikor csak ismerkedtem ezekkel a kövekkel, egy árus ritka magas nyomáson és hőmérsékleten képződő kincseket árult: citrineket. Megvettem, és hazavittem tanulmányozni, ám valamire figyelmes lettem. Az ametiszt és a citrin szinte ugyanolyan százalékban tartalmaznak ugyanolyan anyagokat, viszont az utóbbi nem geódákban képződik. Fogtam egy ametiszt geódát, és megnéztem, hogy tudnék-e valahogy citrint készíteni belőle. Találtam is rá egy olyan módszert, amitől aznap eltökéltem magam, az egész életemet rászánom arra, hogy rájöjjek a többi képességére az eljárásnak.

– Ne köntörfalazz! Mondd meg, hogy minek a segítségével akartál egy ametisztet egy másik kővé alakítani!

– Türelem, úrnőm! A jó munkához idő kell! Ezekkel a kísérletekkel nemcsak megtanultam türelemmel lenni, hanem ennek a való életben létező értelmét is felfedeztem: az élet nem fog egyről a kettőre markodba adni semmit. Nem csak tenni kell érte, hanem kivárni, míg elérjük a kívánt célt. Nem szabad semmit elkapkodni! Tehát mint mondottam: életemet arra szánom, hogy megismerjem a tűzben rejlő lehetőségeket.

– Az élet túl rövid ahhoz, hogy rászánd egyetlen dologra, amit talán fel se fedezhetsz teljesen.

– Mégis ki mondta, hogy az én életem alatt mindent felfedezünk? Én egy aprócska porszem vagyok egy olyan folyamatban, ahol az emberek egymást segítik. Így akik a jövőben nagyra szeretnének törni, nekik már nem kell ezeken végigmenniük és más módszereket próbálhatnak ki. Nekem is szerencsém volt, hogy nem nekem kellett rájönnöm arra, hogy kell tüzet gyújtani. Őseink megtették már ezt helyettünk. Segítettek rengeteg embernek, amikor azt még nem is tudták. Én is ebben reménykedem, hogy sokak életét megkönnyíthetem. Öreg vagyok már, és tudom, hogy közel a vég. A piactérre azért is álltam ki, hogy egy fiatalt keressek, aki szívesen átveszi a helyem kutatásaimban. Megismertetem vele a tudomány csodáit, és ő érdeklődéssel folytatja tovább, és így megy majd az idők végezetéig – miközben tetteit magyarázta Zeldor, elemelte a gyűrűt a tűztől, és megmutatta királynőjének, ahogyan a gyűrű sárgán izzik a kezében és alig látszik már lila csillogása.

– Tehát röviden: a hő hatására a gyűrű színe sárga lett, így az ametiszt citrinné vált? – figyelte meg a királynő, ahogy a tudós óvatosan átnyújtotta neki az izzó gyűrűt (természetesen nem a kezébe adta).

– Igen, úrnőm, dióhéjban ez történt. Remélem, elégedett!

– Ne félj, tehetséged igazán szórakoztató! Nem mellesleg büszkén vallhatod ezután, hogy küldetésed célba ért. Kedvet kaptam, hogy egy magad fajta bölcsességeit hallgathassam. Tovább szeretném vinni örökséged, és tagja lennék azoknak, akik az emberiséget egyszer, a távoli jövőben előrébb viszik. Arról is gondoskodom, hogy minél többen csatlakozzanak ehhez a nemes gesztushoz. Szeretném, hogy taníts fiatalokat és ösztönözd őket. Ilyen emberek kellenek, akik képesek elveikért kiállni és a halállal is szembenézni. Természetesen nem jár büntetés, mivel a kihallgatás alatt kiderült, hogy nem mágia kápráztatta el a közönséget, hanem egyszerűen a népnek tanításban volt része. Örülök, hogy megismerhettelek, kedves Zeldor – a királynő megbiccentette fejét, hogy kimutathassa tiszteletét az embernek, aki köszönetképp meghajolt.

– Parancsnok! – most Lukrécia királynő Alfonzhoz fordult. – Hívj két szolgálót a tudósnak, és találjatok számára egy helyet, ahol be tud rendezkedni! Gondoskodj róla, hogy jól is bánjanak vele!

A parancsnok úgy tett, ahogy királynője kérte. Két szolga már ott is termett, hogy segítsenek Zeldort elszállásolni.

Így attól a naptól kezdve az udvarban Zeldor tanított minden ifjút halála napjáig. Azután az ifjak – köztük az évekkel ezelőtt a piactéren megkérdezett kisfiú – szétszéledtek a világban, továbbadva a tudást, bizakodva abban, hogy egyszer a távoli jövőben a közös munka meghozza gyümölcsét és létrejön az a társadalom, amiben az öreg tudós is reménykedett.