Az én mesém

Azt mondják, az ember csak a természetben lehet igazán önmaga. Ott, ahol senki nem figyeli. Ott, ahol kezdte. Ahol mindannyian kezdtük. A legősibb otthonunkban.

Furcsa belegondolni, hogy négy héttel ezelőtt még mennyire másként láttam. Emlékszem, semmihez sem volt kedvem, egész nap sorozatokat néztem, vagy a közösségi médiát pörgettem. Ha éppen egy hirtelen jött áramszünet miatt az összes elektronikai készülék kikerült a kezeimből, akkor sem csináltam túl sok mindent, leginkább a szobámban ültem. Unalomból egy-két dolgot a helyére raktam, és közben a karbantartókat szidtam. A jegyeimre sem figyeltem igazán. A hármas már jónak számított, mert legtöbbször kettest kaptam, de volt, hogy egy-két egyes is becsúszott. Nem mondom, hogy nem tehettem róla, mert igazán tanulhattam volna egy kicsit, de az tény, hogy rettentő nehezen koncentráltam, és sokszor csak hajnalban sikerült elaludnom, ami szintén nem segített túl sokat. Sőt, volt, amikor egész éjszaka fent voltam, és nem azért, mert nem akartam aludni. Egyszerűen csak nem tudtam. Hiányzott apa, gyűlöltem a sulit, féltem a gyerekektől és a tanároktól, nem voltak barátaim (talán pont azért, mert nem mertem odamenni senkihez), és anya szinte állandóan dolgozott, hogy legyen elég pénzünk a megélhetésre.

Már hetedik osztályos tanuló voltam, és azt hiszem, kilencéves korom óta teltek így a napjaim, mióta a válás után apa elköltözött tőlünk. Talán alsóban még próbáltam figyelni magamra és a jegyeimre, de felsőtől éppen hogy csak átvergődtem az éveken, és jött a hetedik. Teljesen szétcsúsztam. Eddig sem álltam valami túl fényesen, az új tantárgyak különösen nem mentek. Ezt az bizonyítja a legjobban, hogy félév előtt pár héttel bukásra álltam biológiából. Nem volt reménytelen a helyzetem, mert csak egy pár százalék hiányzott a ketteshez, de a tanárnő már nem akart több dolgozatot íratni, és ha írtunk volna sem biztos, hogy ötöst kapok. Tudtam, hogy anya teljesen el lenne keseredve, mert már így is lelkiismeretfurdalása van amiatt, hogy nem foglalkozik velem eleget, és ezért is magát okolná, úgyhogy muszáj volt a lezárás előtt valahogyan javítanom. 

Egyik nap úgy döntöttem, hogy szünetben felkeresem a biológiatanáromat. Ő azon kevés emberek egyike volt, akiktől nem féltem. Nem volt rémisztő sem a megjelenése, sem a hangja. Igazából elég alacsony termetű, kissé szétszórt nő. Azt hiszem, a hatvanas évei elején jár. Vállig érő, kócos, barna haja van és saját készítésű kötött pulcsijai, amikre nagyon büszke, éppen ezért előszeretettel hordja őket. Az órákon halkan beszél. Szerintem még soha nem hallottam kiabálni, és nem is állna jól neki. Inkább vidám és engedékeny, mintsem szigorú, de dolgozatoknál lehetetlen puskázni. Egyszerűen mindig észreveszi. Pedig szemüveges. El nem tudom képzelni, hogy csinálja.

Vége lett az órámnak. Mivel a tanáriban nem tudták megmondani, hol van, ezért összevissza sétáltam a folyósokon, hátha meglátom valahol. Nos, szerencsém volt. Pár perc után megpillantottam. Könyvekből és papírokból álló halommal igyekezett egy, a folyosó másik végében lévő osztályteremhez. Felcsillant bennem a remény, hogy a nagy sietség miatt egy fogalmazással megúszom az egészet. Már majdnem beért a terembe, mikor sikerült végre utolérnem.

– Jó napot kívánok, tanárnő! Esetleg lenne egy perce? – kérdeztem, miközben idegesen az órát nézegettem, mert csak akkor jutott eszembe, hogy a következő órám tesi, és már így is késésben vagyok.

– Sajnálom, de most nem igazán alkalmas. Mindjárt kezdődik az órám.

– Igen, tudom, de ez nagyon fontos nekem. Arról lenne szó, hogy a félévig javítani szeretnék a jegyemen, ha szeretné, készíthetek fogalmazást a legközelebbi órára.

A tanárnő ebben a pillanatban megállt, és csillogó szemmel a hatalmas könyvkupac között kezdett kotorászni.

– Nem, nem kell fogalmazást írnod. Annál jobb ötletem van. Úgy sem tudtam még senkit rávenni a jelentkezésre – mondta, miközben előhúzott egy kissé gyűrött papírlapot, és a kezembe nyomta.

– Órák után keress meg, hogy tudjunk egy kicsit beszélni! Hátha az majd ad valamilyen ötletet.

Besietett a terembe, és becsukta maga mögött az ajtót. Elkezdtem olvasni a lapot. Egy meseíró verseny szerepelt rajta. Röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy a történetnek kapcsolódnia kellett a környezetismerethez, természetismerethez, földrajzhoz, biológiához, fizikához vagy kémiához. Szinte rögtön elkönyveltem kudarcnak, mivel ötletem se volt, hogy miként fogok én ilyen témában bármilyen történetet is összehozni. Irodalomból és nyelvtanból is csak hármasra álltam, a kreativitásom egyenlő volt a nullával, arról nem is beszélve, hogy a téma egyáltalán nem foglalkoztatott. Hirtelen felnéztem az órára, és rögtön kizökkentem a gondolataimból. Elkéstem tesiről.

Nem is jutott többet eszembe a dolog egészen az órák végéig, amikor is nekiláttam a keresésnek. Értelemszerűen a tanáriban kezdtem. Az ajtó előtt a biztonság kedvéért egyszer átgondoltam, mit fogok mondani. Félve bekopogtam, és reméltem, hogy elég hangosan mondtam a „Jó napot!”-ot ahhoz, hogy hallják, mert az ajtó rettenetesen nyikorgott.  Megkönnyebbülten láttam, hogy a keresés hamar véget ért, ugyanis a tanárnő ott volt. Intett, hogy menjek be. A mosolyából erőt merítve megnyugtattam magam, hogy mégis hallotta a köszönésemet, és átléptem a küszöböt. Mikor beértem, csak akkor vettem észre, hogy rajtunk kívül senki sincs ott. Leültetett maga mellé, és azt kérdezte:

–Tudod, hogy miért szeretem ezt a tantárgyat?

Némán megráztam a fejem, mire elkezdett beszélni. Először a gyerekkoráról mesélt. Kiderült, hogy neki is elváltak a szülei, viszont ameddig a válás tartott, nagyon sokat veszekedtek, ezért rengeteg időt töltött a házuk melletti erdőben, hogy ne kelljen hallgatnia a szülei vitáit. Oda menekült el a világ elől. Többet volt ott, mint a házukban. Jobban érezte magát a fák között, mint az otthonukban. Így szeretett bele a természetbe. Elmesélte, miket látott és tapasztalt ott. Azt is elmondta, hogy miért kezdett el tanítani. Sok történetet osztott meg velem az erdőben tett látogatásairól. A legtöbb vicces volt, de volt köztük félelmetes és megdöbbentő is. Csak mesélt, mesélt, én pedig hallgattam. Emlékszem, hogy csillogott a szeme, miközben felidézte azt a rengeteg, csodás dolgot. Néha felbukkant egy-két tanár, de ez se engem, se őt nem zavarta igazán. Mikor kicsöngettek, csak annyit mondott:

– Remélem, ez ad majd valamennyi ötletet a történetedhez.

Ezzel zárult a beszélgetésünk. Ahogy kiléptem a teremből, valami furcsa izgatottság futott végig rajtam. Elhatároztam, hogy elmegyek sétálni egyet. Úgy gondoltam, látnom is kell a természetet, ha írni akarok róla. 

Amint hazaértem, kényelmes ruhába öltöztem, és átsétáltam a házunk mögötti gáton. Be az erdőbe. Csend volt. Olyan nyugodtság, mintha megállt volna az idő. Nem hallottam az autók és emberek zaját, csak az őszi avar zörgését a lábam alatt. Csak a szél lágy susogását a fák között. Csak a madarak százféle dalát körülöttem. Csak az erdőt. 

Egy órát mehettem, mikor elkezdett csöpögni az eső. Behunytam a szemem. Éreztem, ahogy a bőrömre hull. Bár az enyhén hűvös időben általában kerültem az esőt, akkor mégis olyan jó érzés volt, mintha minden rossz gondolatot elmosott volna. Egy hangos kopogásra kipattant a szemem. Észrevettem egy madarat. Fekete-fehér, az alsó farokfedői pedig skarlátvörösek voltak. Hangosan kopogott a fákon. Eszembe jutott, hányszor láttam már fakopáncsot, de sohasem figyeltem meg eléggé, sőt semmit sem vettem észre igazán. Körbenéztem, és próbáltam befogadni a látványt. Minden apró dolgot. A fák, a virágok, a madarak, az avar sohasem volt még annál szebb. Olyan volt, mintha kinyílt volna előttem a világ. Egy mindent elnyomó köd szállt fel a szememről. Béke volt és nyugalom. Nem voltak rosszalló pillantások, veszekedések, elvárások… Csak én és az erdő. 

Már majdnem sötét volt, mire hazaértem. Teljesen eláztam. Szerencsére sikerült megelőznöm anyát. A csöpögő ruháimat kidobtam a szennyesbe, feltöröltem a tócsát, amit magam után hagytam, és lefeküdtem aludni.  

Attól a naptól kezdve a legtöbb szabadidőmet a természetben töltöttem. Egy füzetben feljegyeztem mindent, amit láttam és tapasztaltam. Elkezdtem tanulni, ezért az elkövetkező két hétben csak egyszer kaptam négyesnél rosszabb jegyet.

Ahogy telt az idő, egyre közelebb kerültem az élővilághoz és az érzéseimhez, csakúgy, mint a pályázat határidejéhez. Próbáltam írni. Próbáltam, de két történetem is a kukában végezte. Nem rosszak lettek, csak üresek. Tanulság és mondanivaló nélküliek. A lényeg maradt ki belőlük, de képtelen voltam mást kitalálni. 

Most, ebben a pillanatban már késő este van, és ahogy itt ülök a gép előtt, csak most jöttem rá, hogy én már megírtam a saját mesémet. Megírtam, amikor egy soha el nem készült történet megváltoztatta az életem.