2021

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az idegpályák és receptorok földjén élt egyszer egy Szerotonin. Nem volt egyedülálló molekula, de olyan remekül végezte a dolgát, hogy egy szép napon a hatalmas Agykirály magához hívatta.

Meg is érkezett hamarosan a tekervényes palotába. Leborult az Agykirály díszes trónja előtt, és így szólt:

Szép Leányok, Nagy Legények! Rám figyelmezzetek!

Hallgassátok meg egy öreg regös történetét! Fogadjátok nyitott füllel és tátott szájjal a mesémet és kobzom énekét!  Amiről most hallani fogtok, valójában nem is mese, hanem az egyik legnagyobb közös kincsünk, közös életünk nélkülözhetetlen részese. Ha ezt most így megbeszéltük, akkor akár el, is kezdhetjük.

Alkíma hirtelen nem tudta, hogy pontosan hogyan és miért került oda, ahol ácsorgott.

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy tehetséges gyermek, kinek neve Peti volt. Peti megszállottja volt a természetnek és az ahhoz kapcsolódó tantárgyaknak. Amennyi elismerést kapott szüleitől és tanáraitól, annyi vagy több megvetés érte osztálytársaitól. Úgy bántak vele, mintha egy fertőző betegsége lenne, amelynek annyi gyógymódja lehet, hogy az „okoska” szerepet lecseréli valami elfogadottabbra, nem tanul, inkább a lányok és a hírességek majmolására fordítja az életét.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy…

Állj, állj, állj! Hát így aztán mindenki el tud kezdeni egy mesét, szóval ez egyáltalán nem eredeti! Kezdjük elölről!

Délután négy óra felé teljesen üres volt a Titán utca, s még annál is üresebb annak a háznak a lépcsőháza, amelynek az ajtaját éppen Kemény Acél szándékozott kinyitni. Fejét lehorgasztotta, és szemmel láthatóan nem tanúsított különösebb érdeklődést a világ iránt. Belépett a lépcsőházba, majd aktatáskáját búsan szorongatva kezében, elindult a harmadik emelet felé.

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer Fémországban egy ifjú herceg, akit Nátriumnak hívtak. Nátrium herceg az Alkálifémek családjába tartozott, és hasonlóan a többi családtaghoz acélos tekintetű ifjú volt, ugyanakkor lágyszívű. A családban örökletes tulajdonság volt a víziszony. Ha hozzáért a víz, hisztérikus rohamban tört ki, egészen picire összegömbölyödött, hogy minél kevésbé érjen hozzá.

– Vízbe! Vízbe! – őrjöngött a tömeg.

Közelebb ráncigálták a lányt a folyóhoz. Ott ugrált a falubíró, mint valami őrült kecske, mögötte pedig ott állt méltóságteljesen a falu papja.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kicsi, virgonc, jószívű elem. Alkáliföldfalván élt a családjával. Arany Arankának hívták. Alkáliföldfalván és környékén mindenkinek a vezetékneve jelölte, hogy milyen elem volt. 

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt egy fia és egy leánya, akik nagyon szerették egymást. 

Egyszer a királyleányt elrabolta egy boszorkány, méghozzá nem is akármilyen módon: