Derült égből cukorcsapás
Nehéz nyár volt. Sari gyengének, kedvetlennek, szétszórtnak érezte magát. Életvidámsága odalett, nem volt kedve csatangolni, bóklászni a barátnőivel. Szülei és tanárai tanácstalanok voltak, megváltozott kedélyállapota mindenki számára feltűnt. – Hagyjátok! Kamaszodik! – hallotta innen-onnan. Ám édesanyja nem nyugodott ebbe bele. Valami lappang emögött. Mindennapjait már el sem tudta képzelni cukorkák, csokoládék nélkül. Édes élete egyszer csak új fordulatot vett. Elájult az iskolában. Mentő. Kórház. Vizsgálatok. … Cukorbaj. Sarit rémület fogta el. Mi ez az egész? Hogy fogom túlélni? Egészséges leszek valaha? Mihez kezdek az életemmel? Kusza volt minden, kavarogtak benne a gondolatok, az érzések. Valahogy össze kell szednie magát… hogy tisztán lásson! Már sok mindent tudott újsütetű betegségéről. Ekkor botlott bele egy pályázati felhívásba: mesét, novellát lehet írni valamely tudományos témát kibontva.
– Megvan!
Mélabús hangulata egyszeriben tovaszállt.
– Ez nekem való! Megírom a mesét. Közben megismerem a betegségem és magamat benne…
Hol volt, hol nem volt, még Gyomorbirodalmon is túl, a Hasnyálbirodalomban élt Béta király népével, a béta-sejtekkel. A dolgozó sejtek Langerhans-szigeteken, gyárakban foglalkoztak inzulinkészítéssel, majd a vérbe szállították, innen az inzulin a szénhidrátokat a sejtekhez fuvarozta, ott kezdődött el a cukrok lebontása. A katonák a dolgozókat és a birodalmukat védték az ellenségektől.
Ezek a sejtek szorgalmasan dolgoztak nap mint nap, végezték a dolgukat, hogy megfelelő mennyiségű inzulint állíthassanak elő. Egyszer csak szomorú hír fogadta Béta királyt. A királyi orátor így szólt:
− Felséges királyom, életem, halálom, kezedbe ajánlom!
− Mi szél hozott erre, hűséges szolgám, Bétamárk? – érdeklődött a király.
− Derült égből villámcsapás! Legnagyobb gondoskodónk, a Szervezet a sajátjai ellen fordult, ami azt jelenti, hogy el akar pusztítani bennünket, béta-sejteket! Nem tudjuk, mi történhetett vele. Ilyet eddig sosem tett!
− Hívd össze a hadsereget, készítsétek fel a katonákat! A dolgozók, amíg még lehet, termeljék az inzulint! − utasította a király a szóvivőt.
Bétamárk elindult hát, hogy eleget tegyen a király parancsának. Megkereste a béta-sejteket, és átadta a király üzenetét.
A sereg harcra készen állt, mindent megtettek azért, hogy megvédjék a dolgozókat, akik ez idő alatt is szorgalmasan termelték az inzulint. A Szervezet hadserege a frontra lépett. Elkezdődött a csata. Az ellenség óriási erővel, kíméletlenül vágtatott előre, esélyt sem adva a Hasnyálbirodalom seregének. A béta-sejteknek földbe gyökerezett a lábuk, mereven kiálltak a hatalmas erővel rendelkező ellenféllel szemben. Képesek voltak feláldozni magukat a birodalom megmentéséért. Próbáltak kitartani, de az ellenség túl erősnek bizonyult, romboltak és pusztítottak, nem kímélve Hasnyálbirodalom lakóit.
Hasnyálvezeték a hasnyálmirigy legkeskenyebb és legeldugottabb helye volt. A király az itt lévő palotájában tartózkodott. Ennek a palotának csak vészhelyzet esetén volt jelentősége, a király csakis támadás idején vonult el megszokott várából legerősebb védőivel és néhány szorgalmas dolgozójával, hogy harc közben se merüljön ki az inzulin termelése. Béta király egyetlen személyben bízott, Bétamárkban, így a harc vezetését is rábízta.
Bétamárk nagy megtiszteltetésnek érezte feladatát, ezért bölcsen irányította a sereget. Ahogyan maga a király, úgy a katonák is tisztelték, mindenben a legjobbat nyújtották, teljesítették minden parancsát. A megbízott vezető Bétaboldizsár tisztet vette maga mellé segítőnek, hogy közös erővel védjék ki ezt a megpróbáltatást.
– Add át a parancsom a seregnek: védekezzenek minél nagyobb erővel, próbálják meg visszatartani az ellenfelet! – adta az utasítást Bétamárk.
– A Szervezet felkészültebb nálunk, uram. Megpróbálunk mindent bevetni.
– Ez a beszéd! Nem hagyhatjuk magunkat legyőzni. A király nevében!
A király megbízottja mielőbb szerette volna értesíteni az uralkodót, hogy seregük egyre kimerültebb, és már nem bírják sokáig visszatartani az egyre erősebb ellenfelet. Bétamárk úgy érezte, hogy kötelessége irányítani a katonákat, ezért Bétabálintot küldte a király elé.
Bétabálint felkereste a királyt, és átadta az orátor üzenetét. Az uralkodó nem hitt a fülének, sok időbe telt, mire felfogta, hogy lehetséges, el fogja veszíteni a birodalmát. Mire észbe kapott, Bétabálint már visszaindult Sárgaföldre, a csata helyszínére. A katonák biztonságba helyeztek minden dolgozót és a magába fordult felséget is.
− Felséges uralkodónk, arra a gondolatra jutottunk, hogy nem tudjuk megvédeni az egész birodalmat, úgy gondoljuk, erősítést kéne hívnunk… − aggodalmaskodtak a katonák.
− Nem kérhetünk segítséget, elfogytak a tartalékaink, így kell kitartanunk!
− Értettük! Mindent megteszünk a királyságért, uram! − kiáltották a védők.
A dolgozók ez idő alatt is mit sem sejtve munkálkodtak minden erejüket összeszedve. A termelés lényegében nem is volt olyan egyszerű. A sejtek reagálnak a szervezetbe bevitt cukorra, és inzulint küldenek a keringési rendszerbe. Az inzulin receptorokon keresztül találkozik és kötődik megszokott barátaihoz, így tudja az éhező sejtekhez szállítani a glükózt. Az inzulin úgy viselkedik, mint egy kulcs, amely kinyitja a cukroknak a sejtek kapuit, ha ez nem történne meg, a sejtek éheznének, és a szénhidrátok tömörülnének a vérben. A dolgozók átlagosan napi 40-50 egységnyi inzulint termeltek, de a tragédia miatt egyre kevesebbre csökkent a termelékenység, egyre inkább gyengültek.
− Még mennyit kell termelnünk? Elfáradtam! − sóhajtott az egyik munkás.
− A csapat értünk harcol. Tartsunk ki! – tartotta a lelket társaiban egy másik termelő.
Egyszer csak hatalmas csattanás hallatszott a bejárat felől, katonák tömegei törték át az ajtókat, ami csak egyet jelentett: a béta-sejtek nem tudták visszatartani az ellenséget, a katonák rájuk találtak. Kardok csattanása, kiáltások hallatszottak mindenfelől, a dolgozók próbáltak rejtekhelyet találni maguknak, de nem sikerült. Az ellenfél rájuk talált, és elpusztította őket. A király sem menekült meg, őt is elkapták és megsemmisítették. Az inzulintermelés megszűnt.
Hasnyálbirodalom lakossága csupán csak emlék maradt, az egész ország lakatlan lett.
Vagy mégsem? Anna, a kis őssejt a birodalom egy eldugott zugából figyelte az eseményeket. A nagy Gyógyító küldte. És most sietett, hogy elmondjon neki mindent.
Gyógyító összeráncolta a homlokát.
− Nem tetszik nekem itt valami. Szervezet nem tesz ilyet csak úgy. Valaki áll mögötte. De ki lehet ő? És mi a célja?
Rövid töprengés után odafordult Annához.
− Gyorsan kell cselekednünk! Minden perc értékes! Ki kell derítenünk, ki vette át az uralmat Szervezet fölött. Nagy óvatosság szükséges. Anna, neked kell kiderítened. Az úton küldök segítőket. Fogadd őket!
Anna figyelmesen meghallgatta a Gyógyító tanácsait. Majd útra kelt. Kedvesen meghallgatott mindenkit. Segített, ahol tudott. Cserébe táplálékot kapott, és sok-sok erőt. A vérsejtek segítettek a legtöbbet: egy furcsa boszorkányról meséltek, aki elrejtőzik a Szervezet sejtjeibe. Onnan irányít. Co boszorkánynak hívják, és iszonyúan szapora, gyermekei, unokái már számtalan sejtet megfertőztek. Ő adta ki a parancsot Hasnyálbirodalom leigázására. De ez nem elég nekik. Nagyobb területet akarnak…
– Mit tehetnénk ellene? – kérdezte Anna megrémülve.
– Co boszorkány és családja néhány dolgot nagyon kedvel: akkor érzik magukat a legjobban, amikor Szervezet szomorú, elveszettnek érzi magát. Ha nem jut éltető forrásvízhez. Ha sok szenny halmozódik fel benne. Ha nem mozog és nincs tiszta levegője. A Harag, a Bűntudat, a Hibáztatás és a Szégyen készséges barátai. Legnagyobb ellensége a Szeretet, a Megbékélés, az Öröm és a Bátorság.
– Megvan a megoldás! – kiáltott fel Anna. Ezt el kell mondanunk Szervezetnek. Ha tudomásul veszi, a hatalmat újból magához tudja ragadni. Kisöpri Co boszorkányt és nemzetségét. És akkor mi, őssejtek újra benépesítjük Hasnyálbirodalmat!
Anna visszament a Gyógyítóhoz. Mindent elmondott, amit tudott. Részletes tervet eszeltek ki…
Sari pontot tett meséje végére. Soha ilyen könnyen nem ment az írás. Mintha súgott volna belülről valaki… Elhatározta, hogy megírja a mese folytatását.
Gondtalan ősz következett. Bár inzulint kellett befecskendeznie bőre alá, tudta, hogy valami megváltozott benne. A gyógyulás illatát érezte. Vidám, élettel teli lánnyá vált, újult erővel vágott neki a napi kihívásoknak.
