2022

Magnólia országának királyi palotája napok óta zengett a keserves sírástól. A kezdeti pityergés elég hamar zokogássá, majd bömböléssé alakult át.

Egyszer volt, hol nem volt, a Craniumon is túl. Élt egyszer a Cerebrum-beli forgalmas Wernickben a Neuron család.

Ólomnak igazgatóként kötelessége volt ellenőrizni, minden rendben zajlik-e a beléptetőkapuknál, ezért délutánonként autóba ült.

A lovas kocsi minden egyes bukkanónál keservesen recsegett Lenny alatt. A lány talán aggódott is volna azon, hogy széteshet a jármű, ha nem foglalja le minden gondolatát a búcsú fájdalma. Kevesebb, mint egy évet töltött a faluban, de ez az idő sokkal nagyobb hatással volt rá, mint egész eddigi életében akármi.

Igen, jól hallottátok, a legnagyobbról! Persze minden királyi udvarban találni néhány tucat ingyenélőt, akik egy pofa sörért bárkinek bevallják, hogy ők a legerősebb, legbátrabb, legdaliásabb hősök, de itt most nem ilyenekről lesz szó, azt megígérhetem.

Élt egyszer, egy lovarda melletti kis halastó szélén, egy zöldmoszat (aki a Fotónia névre hallgatott) és egy papucsállatka (őt Lábbe Lipótnak hívták).

Valahol messze élt egy János nevű kéktúrajelzés. A budai hegyekben lakott, egy tölgyfa kérgére festve. Családja messze élt tőle, ezért csak levelezéssel tudtak beszélgetni, télen még azzal sem, mert nincs levél a fán.

Nehéz nyár volt. Sari gyengének, kedvetlennek, szétszórtnak érezte magát. Életvidámsága odalett, nem volt kedve csatangolni, bóklászni a barátnőivel. Szülei és tanárai tanácstalanok voltak, megváltozott kedélyállapota mindenki számára feltűnt.

Messze, messze, az Aranyhegyek tövében állt egy takaros házacska. Itt élt az öreg kőfaragó a lányával, Azarral. Egy viharos éjszaka három fenyegető árny landolt a ház előtt.

Valahol egy almafa tövében egy filigrán kis alak ügyködött valamin. Egy fiatalember, aki egy rizsporos parókától és egy tonna festéktől igyekezett éppen megszabadítani finom vonású, ovális fejét.