Mekkora szíve van egy babszemnek?

Hol volt, hol nem volt, épp az Óperenciás-tenger partján, ott is egy kis faluban, annak is egy szép kertjében élt két kicsi babszem.

Lakóhelyük egy öreg néne szakajtója volt, tele más babszemekkel, de ezek ketten testvérek voltak. Folyton folyvást csak együtt játszottak. Bújócskáztak a szakajtó repedéseiben, dalokat dúdoltak, és arról ábrándoztak, hogy egyszer majd világgá mennek, vagy legalábbis megnézik, mi van a szakajtón túl. Mert az edényből nézve mindig csak ugyanaz a kilátás tárult a szemük elé, és ez olykor már untatta őket.

– Baj lesz ebből még, meglátjátok! – csóválták fejüket az öregebb babok. Ők nem vágytak hasonló kalandokra, mint Bori és Barni, mert bizony így hívták a két kis babszemet.

A testvéreket amúgy mindenki szerette. Bori volt a bátrabb közülük, míg a visszahúzódóbb Barni álmodozó, nagy barna babszemekkel nézett a világba. Most azonban ő is csak tanácstalanul pislogott:

– Most már örökkön örökké nem láthatok mást, csak ezt a szakajtót?

De hogy, hogy sem, végül mégsem így alakult a sorsuk! Ugyanis, ahogy beköszöntött a május, a néne felásott a kertjében egy kis parcellát, aztán kapával elegyengette a talajt, majd fogta a szakajtót, és lassan kisétált a veteményesbe.

– Jaj, hová visznek minket? – aggódott Bori.

– Ha én azt tudnám! – sóhajtott a testvére. – Csak abban reménykedem, hogy nem szakadunk el egymástól.

Alighogy kimondta, érezték is, hogy a néne ráncos keze óvatosan belemarkol a fonott kosárba, és kiemel egy nagy maroknyi babot. Bori is ott volt köztük, ám Barni hiába próbált a testvére mellé helyezkedni, végül a szakajtóban maradt. Csak a sokadik merítéssel került ő is a néne kezébe, onnan a földbe, de úgy, hogy félig kikandikált belőle. Riadtan nézett körbe, hátha meglátja nővérét. Észre is vette, két barázdával lentebb feküdt, épp akkor húzta rá a néne a göröngyöket.

– Ó, mit tegyek? – jajgatott Barni. – Hogyan juthatnék a testvérem közelébe?

Meghallotta a sírást egy szürke galamb, le is szállt a friss veteményes mellé. Barni megijedt, mert annyi mendemondát hallott már a babokat-borsókat felcsipegető madarakról! De végül összeszedte minden bátorságát, és megszólította a gerlét:

– Kedves gerle, segíts rajtam! Elszakadtam a testvéremtől, kérlek, juttass engem a közelébe! Ott fekszik az ágyás szélén!

Hitte is, meg nem is, hogy a madár segít majd rajta, de a jószívű galamb csőrébe vette az apró babszemet, és az ágyás szélére szállt vele, majd lepottyantotta a talajra, épp oda, ahol Borit sejtették a föld alatt. Épp idejében tette, mert a néni most észrevette a galambot, és kezeit összecsapva elhessegette, mert azt hitte, torkoskodni jött a veteményesbe.

Barni tehát most már Bori közelében volt, de mégsem sikerült tökéletesen a landolás a galamb csőréből, mert a puha talaj helyett ő bizony a kemény földre hullott. Még kétségbe esni sem volt ideje, amikor látta, hogy tőle nem messze mozog a föld. Egy giliszta járt arra, épp napi sétáját végezte. Amerre haladt, szelvényes teste után laza lett a föld. Barni odakiáltott:

– Ó, giliszta úr, itt vagyok, balra, fent! Legyen kedves segíteni! Szeretnék lekerülni a föld alá a nővéremhez, de esélyem sincs áttörni a kemény talajt! Önnek talán sikerül!

– Egy pillanat, és ott vagyok! – felelt a giliszta, és Barni felé vette az irányt. Amint fellazította mozgásával a talajt, a kis babszem belefordult a földbe, és máris keresni kezdte Borit.

– Bori, Bori, merre vagy?

– Barni, hát megtaláltál! – hangzott fel a közvetlen közelből nővére hangja. – Nagyon bátran viselkedtél!

Nem látták ugyan egymást, de hallották egymás szuszogását. Ebben megnyugodva nyugovóra tért a kis bablány és az öccse. Jóleső meleg járta át a testüket, és sokáig aludtak a talaj puha ölelésében. Talán fel sem ébredtek volna, ha nem éreznek valami furcsa bizsergést a testükben. A bizsergést aztán egy szorító érzés váltotta fel, majd azt vették észre, hogy barna kabátkájuk megreped, és előbb apró gyökerecskék indulnak meg belőle lefelé, majd pedig egy-egy erős kis hajtás tolja ki a fejét a napfény irányába. Bori és Barni is kibukkant ugyan a föld felszíne fölé, de míg Bori zöld kis feje magasan állt, addig Barni hajtása alig-alig emelkedett, mert őt ott, az ágyás szélén, kevesebb víz érte, mint nővérét. Amikor Bori látta, hogy testvére bajban van, azonnal segítséget keresett. Épp a sorok között szaladt át egy kisegér, őt szólította meg:

– Egérke, szánd meg az öcsémet, hozz neki egy kis vizet, különben szomjan hal!

Megesett rajtuk a szíve az egérnek, hozott egy dióhéjnyi harmatot, és a kókadozó babra öntötte. Barni hálásan kortyolt a vízből, és új erőre kapott. Az ő hajtása is emelkedni kezdett, míg végül olyan magasra ért, hogy összekapaszkodott a Boriéval. Megörült egymásnak Bori és Barni, úgy körbefonta egymást a két testvér, hogy indáik, virágaik és hajtásuk szívalakot formáztak a futóbabföld szélén.

– No, nézd csak, hát ez meg mi? – kérdezte a néne, amikor kitipegett a kertbe megnézni a veteményest. – Hogy mekkora szíve van az én babjaimnak!