Mélységek és magasságok

Élt egyszer, egy lovarda melletti kis halastó szélén, egy zöldmoszat (aki a Fotónia névre hallgatott) és egy papucsállatka (őt Lábbe Lipótnak hívták). A tóban mindenki tudta, hogy állati és növényi egysejtű között még barátság sem jöhet létre. Ők azonban nagyon szerették egymást. Egyszer elmentek a vízfelszínhez közel eső tavirózsatisztásra beszélgetni. Annyira közel kerültek egymáshoz, hogy Fotónia és Lipót sejtmagja összeolvadt. Ekkor nagyon megijedtek, és ahogy szétrebbentek, egy kis darab a masszából ott maradt a vízben. A DNS-fehérjecsomóból a szemük láttára lett élőlény. Nem tudták mitévők legyenek, hiszen nem állíthattak haza egy ilyen keverékkel. Jobban szemügyre vették, és a moszat megállapította, hogy rá hasonlít, hiszen látszik a zöld színtestje, és már el is kezdett fotoszintetizálni a napfényben. Ekkor azonban az apuka jegyezte meg, hogy a kis szemfoltja és a sejtszája mindenképpen hozzá hasonlóvá teszi.

–  És nekem köszönheti, hogy nincsen az a ronda sejtfala – közölte.

– Valóban, de különben, szerinted ronda a sejtfalam? – szólt vissza ingerülten Fotónia.

– Hát nem egy világi szépség, az biztos – válaszolt Lipót. – Minden részed szeretem, kedvesem, de ettől az egytől kikészülök – tette hozzá, barátnője arckifejezését látva.

– Tudod mit? – kezdte Fotónia sértetten. – Nem kell ezt tovább csinálnunk együtt, én hazaviszem őt, neked meg fel is út, le is út.

Az állati egysejtű visszament a mélyebb vizekbe, a többi csillóshoz, a zöldmoszat pedig úgy tett, ahogy mondta. Hazakullogott, és megmutatta apjának a lényt. Amaz nem volt egy gonosz lélek, de most igen korholta lányát. Mindenesetre megígérte neki, hogy nem fog a gyerekre másként tekinteni, unokájaként fogja szeretni. Fotónia apjára bízta a kis teremtmény nevének kiválasztását. Mixi lett.

A kislány felcseperedett, és már iskolába járt. Nagyon különbözött a többiektől, ezért sokan féltek tőle. Egy különösen rossz délutánon (amikor kigúnyolták azért, mert neki ostora van) ismét feltette az annyiszor ismételt kérdést.

– Anya, hol az apukám? – nézett rá a gyermek, érdeklődő tekintettel.

– Moszatkám, már mondtam… – próbálkozott, de lánya közbevágott.

– Nem érdekelnek a meséid, amelyekkel évek óta etetsz, az igazságot akarom tudni – fakadt ki.

Fotónia nem tudott mit tenni. A moszat régebben levelezett a papucsállatkával, de lányuk egy mikroéves korában úgy összevesztek, hogy minden kapcsolat megszakadt. Elmesélte hát, ahogy és amennyire emlékezett. Mixi ekkor kiakadt, és azt mondta, hogy márpedig ő megkeresi az apját.

– Sok sikert, de elég hamar meg fogsz éhezni. Tudod, ahol ő él, ott nincs elég fény a fotoszintézishez – zárta le a beszélgetést az anyja.

– Mi nem játszunk mutánsokkal – közölte vele egyik nap az osztálytársa, amikor be akart szállni kidobózni. Leült egy közeli padra, és onnan nézte a többieket. Hirtelen felé repült a labda, ami eltalálta a szemfoltját. Egy idősebb moszat úszott oda a játékszerért.

– Bocs, direkt volt – röhögött az arcába, majd visszafordult. Mixi úgy érezte eljött a pillanat, amikor nem vár tovább. Miután kitisztult előtte a világ, elindult a kapu felé. A kislány csak úszott, az ostorát csapkodta ide-oda. Minden szó, amit a nyolc mikroév alatt a fejéhez vágtak, ott kavargott az agyában. Lefelé vette az irányt, a tó mélyére. Útközben látott néhány eltévedt eukariótát, némelyiküket egészen illuminált állapotban. Kezdte feladni, mikor megpillantott egy műveltnek tűnő harangállatkát.

– Bocsánat, meg tudja nekem mondani, merre találom a csillósok faluját? – szólította meg az idegent.

– Te meg ki a mitokondrium-szomorító búbánat vagy? – nézett rá amaz flegmán.

– Már elnézést, de maga hogy beszél? – háborodott fel Mixi. – Itt egyetlen normális egysejtű sincs?

– Nyugi van, megoldjuk, elmegyünk a faluba. Én minden helyet ismerek a tóban.

– Köszönöm – szólt a lány. – Egyébként meg engem csak ne nyugtasson.

Már jó ideje vándoroltak, mikor előtűnt egy tábla, amire nagy betűkkel ki volt írva: CSILLÓSOK, és egy nyíl, ami jobbra mutat.

– Én itt nem szoktam arra menni, mer’ borzasztó hosszú, erre lehet kerülni egyet – mutatott Hangi teljesen a másik irányba.

 Már túl hosszú ideje mentek, Mixi éppen ezen elmélkedett, mikor észrevett valamit, ami teljesen kizökkentette gondolataiból. Az egyik iskolatársát látta, aki a földön kuporgott. Odafutott hozzá, és megkérdezte mit keres itt.

– Én… Én csak… Csak lejöttem ide, és… Nincs elég fény… Nem tudok enni – mondta a fiú fehér arccal.

– Gyere ide, Hangi, segíts felvinni! – szólt hátra a válla felett a lány.

A harangállat mellé úszott, majd két oldalról megfogták a moszatot.

– Minek jön ez ilyen mélyre, ha nem bírja? – kérdezgette felfelé menet az állatka. Hiába, ő nem értheti milyen az, amikor valaki nem mehet a tó fenekére. Hogyan vágyakoznak a növényi egysejtűek oda, le. Mikor felértek, a moszat megkönnyebbülten kezdte magába szívni a fényt.

–  Köszönöm, hogy segítettél rajtam, kérlek, bocsásd meg nekem, hogy olyan undok voltam veled – nézett fel Mixire. Ő felismerte az arcot: néhány órával ezelőtt ő dobta fejbe az udvaron.

– Semmi gond – dünnyögte.

– Most már ideje hazaindulnom, köszönöm még egyszer – szólt a fiú, és már el is tűnt a vízben. A két barát továbbment, amíg meg nem láttak egy táblát… pontosabban ugyanazt a táblát a másik oldalról.

– Hoppá, szóval akkor lehet, mégis arra van a frankó, amerre ez mutatja – vakargatta a fejét a harangállatka.

– Lehet, mi? – kérdezte szórakozottan Mixi, majd elindult a jobbra tartó úton. És valóban: nem kellett sokat úszniuk, már oda is értek a faluba.

– Na, leányom, mondd csak, mit szeretnél itt? – fordult felé Hangi.

– Az apámat keresem, a neve Lábbe Lipót.

– Hinnye, ismerem én őt, elég nagy spíler – jegyezte meg rosszallóan az állatka. Körbejárták a kis települést, és hamar megtalálták az apát. Egy szép, nagy, tágas faházban lakott. Ahogy beléptek, gyönyörű előszoba tárult a szemük elé. Hangi bemutatkozott, Mixinek pedig azt sem kellett, apja rögtön felismerte.

– Kedvesem, milyen régen láttalak, gyere ide – húzta magához Lipót. Ő azonban kibontakozott az ölelésből, és mérgesen nézett ősére.

– Csak ne kedvesemezz itt nekem, inkább áruld el, miért hagytál minket magunkra anyával? – ripakodott rá.

– Jaj, nem olyan egyszerű az, gyere, ülj le, elmesélem neked – szólította a papucsállatka.

Az apa elmondta, hogy pontosan hogyan történt az eset. Fotónia emlékei már halványodtak, ezért képzeletével egészítette ki. Azt mondta, a papucsállatka kijelentette, hogy undorítónak találja az összes növényi egysejtűt, és nem tekinti gyermekének azt, aki hasonlít a sejtfalas élőlényekre. Ezután – állítólag – a moszat mindent megtett, hogy helyrehozza ezt a kapcsolatot, még leveleket is írt, de Lipót nem volt hajlandó találkozni lányával. Ezzel szemben igazából Fotónia küldte el gyermeke apját, aki ekkor elkullogott, majd pár hét múlva írt, hogy mennyire sajnálja. Miután a kis Mixi végighallgatta ezt, már meg is született a megoldás a fejében.

– Apa, miért nem költöznek össze az állati és a növényi egysejtűek? – nézett rá.

Lipót ezen komolyan elgondolkodott. Elvégre, befolyásos ember lett itt a faluban, és akár meg is tehetné, hogy mindenkit felparancsol, hiszen az algarétegben is talál mindenki elég szervetlen anyagot magának. Gondolatát dörömbölés szakította félbe. Az ajtó kitárult, és egy nagyon érdekes kinézetű moszat jelent meg benne. Egy buborékban érkezett, aminek tetején egy kis fénysugárzó világított. Nem olyan, mint az emberek lámpái, hanem olyan, ami igazi napfényt áraszt magából. Fotónia volt az. Odarohant gyermekéhez, és szorosan átölelte.

– Moszatkám, nagyon megijesztettél, gyere, menjünk haza – mondta neki.

– Anya, te meg honnan tudtad, hogy itt vagyok? Én nem megyek vissza, ott mindenki utál – közölte elkeseredetten.

– A moszatfiútól tudjuk, akit megmentettél, az iskolában megmondta, hogy mit tettél érte, így befogadnak – mondta. – És most induljunk!

– Ezer mikroéve nem láttalak. Ne siessetek már annyira, beszélni szeretnék veled! – szólt közbe Lipót is.

– Figyeljetek, ha itt már ilyen nagycsaládos rendezvény van, akkor én lelépek, okés? – fordult körbe Hangi, akiről időközben mindenki megfeledkezett.

– Várj, kimegyek veled a ház elé egy kis friss vízmolekulát szívni, addig ők beszélhetnek – indult meg a kislány az ajtó irányába.

Így is történt. A papucsállatka és a moszat röviden, de tömören megbeszélték, hogy a két nemzet az algarétegben fog tovább élni együtt. Rövidesen megtörtént a költözés, és a király még azt is jóváhagyta, hogy szaporodjanak egymással a növényi és az állati egysejtűek. A csillósok hoztak fel magukkal lenti kincseket, így mindenki megcsodálhatta őket, és többet nem kellett feleslegesen a tó mélyére vándorolniuk. A legjobb hír pedig, hogy néhány mikroéven belül születtek Mixihez hasonló lények: ők lettek a zöld szemesostorosok.