Minden vízbe mártott test

– Vízbe! Vízbe! – őrjöngött a tömeg.

Közelebb ráncigálták a lányt a folyóhoz. Ott ugrált a falubíró, mint valami őrült kecske, mögötte pedig ott állt méltóságteljesen a falu papja.

– Azért gyűltünk itt össze – kezdte a bíró, és felállt egy nagy kőre, hogy jobban lehessen látni -, hogy végrehajtsuk a boszorkánypróbát. Megvádoljuk ezt a lányt a boszorkányság bűnével, hogy az ördöggel cimborált, fekete mágiát használt, ahogy tette azt az anyja is, ki egyedül nevelte fel őt, mert a férjének a lelkét is valószínűleg kiszívta. Ő taníthatta a gyermeket gonosz rontásokra.

– Nem igaz! – fakadt ki a lány.

– Elhallgass, banya! – sziszegte a bíró.

Az emberek kiáltozni kezdtek. A bíró csendet intett.

– Rajtakaptuk, hogy éjszaka a temetőben gyakorolta ördögi mágiáját, gonosz szavakat mormolt, és lába köré varangyok, viperák, patkányok, egyéb csúszómászó lények és förtelmes… pelék sereglettek!

– Csak az apám sírjához mentem!

– Éjfélkor? Boszorkányszombaton? Mikor a strigák, és a pokol förtelmei gyülekeznek?

– Nem volt éjfél, és nem volt szombat!

– Elhallgass! Szádból gonosz mondatok, szörnyű férgek jönnek ki! Meg pelék! – ordította a bíró.

– A pelék nem is pokoli lények – morogta a bíró felesége valahonnan hátulról.

– Pedig igazán rémisztőek. Éjszaka ugrálnak a padláson…

– Nem tettem semmit! – kiáltott közbe a lány.

– Pedig ennél jóval többet tettél! – folytatta a bíró. – Ránéztél a mészáros feleségének tehenére, és annak megsavanyodott a teje. A varga fia meg szörnyen beteg lett, miután adtál neki egy fél cipót. A szomszédom lova megdöglött, mikor egy fonott farkú, fekete macska mászott este a hátára.

– Hogy lehet fonott farkú egy macska? – sóhajtotta a bíró felesége.

– Úgy, hogy… két farka volt, az volt összefonva! – vágta rá a férje. – Macska képében rontotta meg a lovat.

– Nem tettem ilyet!

– Csendet! Vád alá vetünk a boszorkányperben, így hát ki kell állnod a vízpróbát.  Mivel a boszorkányok könnyebbek a víznél, ha a víz tetején maradsz, bűnös vagy, ha elmerülsz, akkor ártatlan. Nyomjátok bele!

Elkezdték húzni a folyó felé. A lány egész életében attól félt, hogy nem merül el a vízben. Ő ugyan sosem lépett szövetségre az ördöggel, mint ahogy azt az anyjáról állították, aki a szóbeszéd szerint megégetése előtt az utolsó pillanatban fekete hollóvá változott és elröppent, de mi van, ha öröklődik a boszorkányság? Sosem mert, egyszer sem, belemerülni a vízbe. Hátha…

Beledobták úgy, hogy a víz a derekáig ért. A hangok felerősödtek, de a világ elhomályosult a lány számára. Behunyta a szemét, mély levegőt vett. Erős kezek kezdték lenyomni. Fülében visszhangzott az emberek kiáltozása.

– Megállni! – harsant egy éles hang. – Mi folyik itt?

A kép, a színek visszatértek, a zsivaj elhalt. A víz újra csak a csípőjéig ért. Fekete hajáról az arcába csöpögött a víz.

A folyó feletti hídon egy asszony állt. Mindenki őt bámulta

– Mármint azt látom, hogy a folyó, de azon kívül! – folytatta a nő.

Fekete ruhát viselt, az orra hegyes és görbe, a haja is sötét színű, szeme világoskék. A híd korlátjára könyökölt. Nagyon előkelőnek nézett ki. A ruhája elején négy arany betű csillogott: TETT.

– Mit művelnek itt, de most komolyan? Belefojtják szerencsétlen fiatal lányt a folyóba? Bolondok maguk?

– Ki maga, hogy bele mer szólni a dolgunkba? – kiáltott vissza a bíró. – Éppen erről a gonosz szörnyetegről bizonyítjuk be, hogy rontó boszorkány. 

– Oh! – sóhajtott a nő, és kezével árnyékolta a szemét. – Ezt nem hiszem el! Itt még mindig űzik ezt az ostobaságot? Istenem!

– Ostobaságot? Milyen jogon…

– Boszorkányok nincsenek! Egyáltalán, sehogyan!

– Hogyhogy nincsenek? – ordította a tömeg.

– Én tudós vagyok, és a tudomány tagadja a boszorkányok létezését.

– Még hogy tudós! Egy nő?

– Nos, sokra vittem. Nem úgy, mint maguk – a nő a mellén aranyló betűkre mutatott. – Egyébként már Könyves Kálmán király is megmondta, hogy de strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat.

– Hö? – hördült fel a tömeg.

– Boszorkány ellen pedig, minthogy nincsenek, semminemű kereset se legyen – fordította le az asszony. – Igazából csak a strigákra gondolt volt királyunk, de ez ugyanúgy igaz minden más mágiát használó emberre és asszonyra, mivel olyanok egyszerűen nem léteznek!

– Már hogyne léteznének! Ez eretnekség! – ordította a bíró.

A tömeg felzúgott, mint egy darázsfészek, amelybe követ hajítottak. A bíró a tudósasszonyra nézett. Az nyugodtan várta, hogy a zsivaj elhaljon. Nagyjából 40-50 éves lehetett. Nehezen hitték, hogy nő létére ilyen magasra emelkedett.

– Nem vagyok eretnek. Mint mondtam, tudós vagyok.

– Az még rosszabb! – kiáltotta valaki.

– Mégis hogy lehet, hogy egyes emberek képesek lennének bűbájolni, átváltozni és rontani? Fizikai lehetetlenség!

– Önből is a Sátán beszél! – hördült fel a bíró.

– Nem, az okos ember beszél belőlem. Teljesen értelmetlen egy lányt a vízbe nyomni, csak mert boszorkánynak tartják, mivel kicsit másmilyen. Engem is annak tartottak, és idáig jutottam. Tudós lettem.

– Minő öröm… Ne szóljon ebbe bele! Akár még ártatlan is lehet a lány. Most próbáljuk ki – jelezte a bíró felesége.

– A víznél minden ember nehezebb. Minden folyadékba merülő testre felhajtóerő hat.

– Miért pont hat? Miért nem öt? – értetlenkedett valaki.

– Én fel szoktam hajtani egy erős pálinkát este, de abba csak a bogár merül bele, néha – morogta bambán a mészáros.

– Mit kell felhajtani? A terítőt?

– Én ezt nem értem. Nyomjuk bele, és kész!

– Ez egyenlő a test által kiszorított folyadék súlyával – folyatta zavartalanul a nő. -  Vagyis a víz minden embert…

– De ez nem ember! Eladta a lelkét a gonosznak, hogy tudjon varázsolni – rikácsolt a bíró.

– És amúgy is, miért lebegne a vízen, ha boszorkány? Nem látom értelmét.

– Ömmm… – hallgatott el a csőcselék.

Ám fölénye nem tartott sokáig.

– Mert nincs kőből? – találgatott gúnyosan a bíró felesége.

– Mert túl mocskos a vízhez! – ordított a bíró. – Meg pelékkel cimborál!

– Mert fából van! – kurjantotta valaki.

– Igazából – szólalt meg a pap –, mert a lelkét az ördögnek adta, így könnyebb lett a teste.

– Lelketlen! Lelketlen! – skandálta a tömeg.

– Jóságos aether! – sóhajtott a tudósnő. – Észnél vannak? Belefojtani a lányt a folyóba? Ezt akarják?

– Ha bele tud fúlni, akkor nem boszorkány – jelentette ki a bíró.

– Valóban nem, hanem halott. Bah! Maguk idióták! Tudják mit? Folyadékban történő gyilkosság helyett máshogy is meg lehet állapítani, hogy könnyebb-e a lány a víznél.

– Hogyan?

– Megmutatom. Szedjék ki szegényt a vízből! – intett, és lesétált a hídról. – Megmérjük az általa kiszorított víz súlyát. Van erre egy nagy vásári mérleg?

– Persze! – lelkesült fel a nép.

– Kellene még két hordó és egy kád.

– Jó lesz a taposókád? Amelyikben a szőlőt szoktuk szüretkor taposni?

A bíró mérges volt, mert a tudósnő megnyerte az embereket, akiket máris érdekelni kezdett az új módszer. A tömeg izgatottan indult a vásártér felé.

– Hé! Ez a nőszemély át akar verni minket! Atyám, maga hisz ennek a… strigának? – fordult a paphoz.

– A tudomány szerint jár el, szóval igen.

– Mindenki jöjjön vissza! Mi lesz…

De mire befejezte volna a mondatot, a nép már oda is ért. A tudósnő vezényelt, mintha egy vadállatot szelídített volna.

– Azt oda tegyék! – kiáltozott az asszony. – Perfekt! Tegyék bele az egyik hordót a kádba, és a hordót töltsék fel vízzel. – Várt, amíg végrehajtották, aztán folytatta. – Most tegyék bele óvatosan a lányt a hordóba. Teljesen alá kell merülnie!

A lány ügyesen bemászott a hordóba, és ezzel kiszorította belőle a vizet.

– Már ki is szállhat! A kifolyt vizet gyűjtsék össze! A hordóból öntsék ki a vizet, és a helyére azt öntsék bele, ami a kádba kifolyt. Ez pont akkora térfogatú lesz, mint a lány teste. Ez érthető, ugye? Mindegy. Ezt a hordót tegyék a mérleg egyik serpenyőjébe, míg a másikat a lánnyal együtt a másikba.

A lány biztatás nélkül bemászott az üres hordóba. A mérleg másik felén lévő hordó lassan a levegőbe emelkedett.

– Nincs fából…

– Nem boszorkány! – csattant fel a tudós. – Hát nem értik?

– Nem…

– Megcsináltam ezt az egész kísérletet, és még mindig nem tudják felfogni, hogy az emberi test nehezebb a víznél?

A tömeg egy darabig némán várt, majd…

– Vízbe! Vízbe!

– Hogy értessem meg ezekkel az ostobákkal?

Eszébe jutott valami. A falusiak nyelvén kell beszélni, hogy megértsék, nem tudományosan. Nem fogják elhinni, hogy boszorkányok nincsenek, de ha úgy mondjuk el, hogy vannak ugyan, de…

– Várjanak egy kicsit! Tudok még valamit, hogy bebizonyítsam, hogy a lány nem banya. Van egy varázsmondóka, amely bebizonyítja, hogy nem lehet könnyebb a víznél ez a lány. Ezt a verset boszorkányok nem tudják elmondani. Azzal a tudósnő felmutatott egy táblát, amire egy rövidke vers volt írva, és megkérte a lányt, hogy hangosan olvassa el a szöveget. A lány megnyugodva, boldogan szavalta el a versikét.

A tudósnő csendesen odébbállt. Nem figyelt rá senki. A nép örült, a lány megúszta. Vagyis pont, hogy nem kellett úsznia. A falusiak a tudománynak nem hittek, de a bűbájos versnek igen.

Vidáman elindult a híd irányába, és dicsérte saját leleményességét. A folyó felé menet találkozott a csalódottan hazafelé tartó bíróval.

– Viszontlátásra, bíró úr!

– Gonosz szipirtyó… Csak pelékkel ne találkozzak hazafelé… – motyogta a bíró, és odébbállt.

A tudósnő már a folyó feletti hídon járt. A vízben vidáman fürdött a lány. Többé nem félt alámerülni a vízben. A falu irányából hangok ütötték meg a fülét. Még mindig a dalocskát dúdolták.

– Ó! – nevetett az asszony – ez kemény menet volt.

Befont haja kibomlott, és tekeregni kezdett a levegőben. Fekete ruháját cibálta a hirtelen támadt szél. A lábáról eltűnt az előkelő bőrcipő, meztelen lábakkal állt a híd korlátján. Megmenekült egy újabb ártatlan. Meglebbentette a kezét. Még hogy boszorkányok! Olyanok nem léteznek. Egyik lába már a levegőben volt. Lelketlen? Belőlem csak az értelmes ember szólt.

De van, amikor nem az értelem a vezér.

Elrugaszkodott a korlátról. Zuhanni kezdett, ám mielőtt elérte volna a vízfelszínt, furcsa kecskebukát vetett a levegőben, és a következő pillanatban éjfekete madárként repült át a híd alatt.

Még egy darabig látni lehetett a távolodó hollót, aztán teljesen eltűnt a messzeségben. Közben a falu felől lehetett hallani, ahogy az emberek a verset kántálták vidáman.

Minden vízbe mártott test
A súlyából annyit veszt,
Amennyi az általa
Kiszorított víz súlya.