Sorsfordító nátha

Valahol messze élt egy János nevű kéktúrajelzés. A budai hegyekben lakott, egy tölgyfa kérgére festve. Családja messze élt tőle, ezért csak levelezéssel tudtak beszélgetni, télen még azzal sem, mert nincs levél a fán. János ennek ellenére boldog volt a tölgyfáján, mivel örömet okozott az embereknek. Kicsik és nagyok boldogan jöttek az erdőbe, hogy feltöltődjenek madárcsicsergéssel és a fák sajátos illatával. A gyerekek gyakran kiáltották őszinte meglepetéssel: „Nézzétek, ott a következő jelzés!” Ezért János fontosnak és megbecsültnek érezte magát.

Így élt János harminc évig. A túrajelzésre azonban idén télen is beköszöntött a nátha. János folyton tüsszögött. Mint mindig, alábecsülte a betegséget. Nem vette fel apró kockás sálját, nem szedte be a gyógyszerét és ennek meg is lett az eredménye: akkorákat tüsszentett, hogy a fa is beleremegett.

János orrát hirtelen valami nagyon csiklandozni kezdte és akkorát tüsszentett, hogy levált a fa kérgéről. Az egyik percben még tölgyfája kérgén ült, a másikban pedig már a földön.

– Jaj, ne! – kiáltozott cérnavékony hangján. – Túrajelzés fa nélkül?

János sírva fakadt: – Mi lesz így velem? Mit fogok most tenni?

A kezdeti pánik után megnyugodott, és hirtelen elhatározásra jutott: – Elmegyek világot látni!

János azon nyomban szedni kezdte apró lábait. Ideje volt viszont elgondolkodnia azon, merre folytassa az útját. Töprengett egy darabig, aztán eszébe jutott, hogy ki kellene jutnia Budapestről. Épp lefelé ment a János-hegyről, ahol eddig lakott. Elhatározta, hogy felül a libegőre, és leutaztatja magát egészen Zugligetig, majd ott kitalálja, hogyan tovább.

Azonban János alig látszott ki a földből, így mindjárt nehezebb volt tájékozódnia. Néhány perc múlva eszébe jutott az egyszerű, de mégis kézenfekvő terv. Segítséget kell kérnie valakitől! Azonban elhihetitek, hogy nem olyan könnyű megfelelő beszélgetőpartnert találni, ha csak néhány centiméteres vagy. Hirtelen valaki János után szólt:

– Hé, turistajelzés! Mit keresel ilyen messze a fádtól? – ezt a többiek nagyon viccesnek találták, és vihogni kezdtek.

– Jó napot! – köszönt János szelíden.

– Nem tudod, hogy ki vagyok? Tintagomba vagyok, sereges tintagomba! – mondta büszkén az ismeretlen. – Ő Lola, az ott Tina, Mirtill és Júlia. Na, de te ki vagy? – kérdezte fitymálóan.

– Lányok, lányok, hagyjátok, hogy szegény szóhoz jusson!

Ezt egy öreg hang mondta. Amikor kitűnt a sereges tintagombák tömegéből, János rögtön felismerte, mivel tanult erről a fajtáról a levelezőiskolán. Ő egy Shiitake gomba volt, latin nevén: lentinula edodes.

– Maga egy igazi shiitake gomba? Igaz, hogy Ázsiában a gombák királyának tartják, és hogy maga az egyik legrégebbi gombafaj?

– Igen, gyermekem, a legendák igazak. Mit keresel ilyen bőszen? – János erre észbe kapott.

– Szeretném megkérdezni: Merre van a libegő?

– Azt nem tudom, viszont a Gyermekvasútig csak néhány métert kell lefele gyalogolnod.

János ugyan nem volt teljesen elégedett a válasszal, de azért megköszönte az útbaigazítást.

Vagy két óráig bolyongott az erdőben, míg megtalálta a Gyermekvasutat. Amikor szegény pára odaért, már régen nem indult új járat. János bosszankodni kezdett, de annyira, hogy a környéken minden állatot és növényt felvert álmából. A turistajelzésre hirtelen ráugrott valami. János ordítani kezdett, mint valami bolond, és a bokorból kirontott egy vaddisznó. Minden bizonnyal meg akarta menteni Jánost, de ez balul sült el, ugyanis nemcsak támadóját kapta el, de szegény Jánost is. Eltelt egy kis idő, amíg a vaddisznó rá nem jött, hogy azt is felkapta, akit meg akart menteni. Ezt észlelvén letette a furcsa párost és így János jól meg tudta nézni a támadóját, aki történetesen egy mókus volt.

– Te őrült! – ordított rá Jánosra. – Éjszaka közepe van, de te felvered az egész erdőt!

– Nyugodj meg, kis haver! – próbálta csitítani a rágcsálót a szelíd hangú vaddisznómama, Annamária.

– Te csak ne nyugtatgass! – kiabált a mókus, miközben vörös farka ide-oda mozgott felindultságában.

A vaddisznómama ügyet sem vetve az ideges mókusra, lehajolt Jánoshoz.

– Azért olyan feldúlt, mert tegnap elrejtette valahova a téli tartalékát, és most nem találja. Így szokott ez lenni. Tulajdonképpen a mókusok éltetik az erdőt azzal, hogy téli tartalékaikat elrejtik valahova, de nem találják meg. Így tavasszal a magokból új fák, kis magoncok nőnek.

János ezen eléggé elképedt. Ezt nem is tudta a mókusokról! Azt igen, hogy ugrás közben a farkukkal irányítanak és mászás közben ez az egyensúlyozást is segíti, de ez teljesen új volt számára.

– No de mégis miért kóborolsz az erdőben egyedül? – kérdezte a vaddisznó kedvesen. – Esetleg segíthetek neked eljutni oda, ahová szeretnél?

– Azt nagyon megköszönném! El tudnál vinni a Budakeszi útra?

– Hát persze! Hagyjuk, hadd dühöngje ki magát Ottó.

János felült Annamária hátára és a Budakeszi út felé vették az irányt. Mire odaért a kis csapat, már hajnalodott. Annamária elbúcsúzott, és hazament kismalacaihoz. János felült az egyik autó hátsó lámpájára, és elszenderedett. Amikor felébredt, már a Vértes hegységben kanyargott az autó. Itt János leugrott a kocsiról, de a hatalmas fűszálak majdnem teljesen elnyelték őt. Hirtelen sírásra lett figyelmes. Követte a vékonyka hangot, és észrevette, hogy a hang forrása nem más, mint egy kis vörösbegy. János nagyon megsajnálta a fiókát, aki egy kissé kövérkés volt.

– Mi a baj? – kérdezte János a kismadarat.

– Semmi. Te meg ki vagy?

– A nevem János. Kérlek, mondd el, mi az oka annak, hogy ennyire el vagy keseredve?

– Háát, az osztálytársaim Pingponglabdának csúfolnak az iskolában.

János erre elborzadt. Nagyon sajnálta a madárkát, habár nem ismerte, de kedves kis teremtménynek tűnt.

– Egyszer engem is piszkáltak az iskolában – füllentett János. – Akkor anyukám mesélt a természet körforgásáról, hogy megnyugtasson. Vegyük példának először a növényeket! A virágok, a fák és az állatok is elpusztulnak egy idő után. Ezekből a tetemekből nem lesz más, mint humusz. Hallottad már ezt a kifejezést?

A madárka nem meglepő módon megrázta a fejét.

– A humusz szerves anyag, ami nagyban segíti a növények növekedését. Ha kinő például egy fa, kétesek az esélyei: lehet, hogy megéli a felnőttkort, de előfordulhat, hogy lelegeli egy őz, vagy eltapossa valami. Ha azonban felnő, még mindig nem könnyebbülhet meg: a napfényért minél magasabbra, a vízért minél mélyebbre kell hatolnia. Ha a magból egy fűszál nő, azt le fogja legelni egy növényevő. Azt azonban valószínűleg elkapja egy ragadozó, de egy idő után az is elpusztul, és teteme humusszá válik, abból pedig újra növény nő. És így megy ez az örökkévalóságig.

A kismadár a nagy csodálkozás közepette el is felejtett sírni.

– Én is tudok egy történetet! De előbb elviszlek egy nagyon szép helyre!

Dani, mert így hívták a kismadarat, el is rángatta Jánost a közeli barlangig, aminek a neve Szelim-barlang.

– Tudod, hogy képződnek a barlangok? Épp ma tanultam az iskolában! – büszkélkedett. Jánosnak fogalma sem volt róla, erről ugyanis nem tanult a levelezőiskolában.

– A barlangképződésnek sok oka lehet, egyikük az, hogy a hegyben lévő talajvíz oldja a hegy belsejében levő kövek egyes típusait, így üregek keletkeznek. És azt tudtad, hogy sokszor nincs is bejárata a barlangnak? Egy titkos barlang! Nagyon menő, nem? – lelkesedett Dani.

– Hú, még be sem mutattam neked Jankát! Pedig biztos nagyon jó barátok lesztek! – kiáltott Dani.

Jánost egyenesen a Turul-szoborig ráncigálta Dani. Amikor odaértek, Jánosnak teljesen elállt a lélegzete. Janka ugyanis egy csodálatos piros túrajelzés volt. Ez még nem is lett volna olyan különös, csakhogy Janka sem a fán csücsült, hanem a földön állt, Jánoshoz hasonlóan.

– Szia! A nevem Janka – mutatkozott be illedelmesen a lány.

– Öö, szia! – köszönt vissza János, aki egy kissé zavarban volt. – Az én nevem János.

– Nos, én akartalak bemutatni titeket egymásnak, de ezek szerint ez már kipipálva – bosszankodott Dani.

Ekkor azonban a hátuk mögül halk köhögést hallottak. Egészen az erdő közepéig követték a hangot, ahol egy fa köhécselt.

– Gyertek! Rajta nem mi fogunk segíteni! – szólt Janka. – A fák segítenek egymásnak. Cukrot, ásványi anyagokat juttatnak egymásnak a gyökerükön keresztül. Emellett jótékony gombák is segítik a gyógyulást. Olyan, mintha a szüleik ápolnák őket.

Mielőtt bármit is mondhattak volna, sikítozásra lettek figyelmesek.

– SEGÍTSÉÉÉG! KI FOGNAK VÁGNI! MÁR JÖNNEK AZ ERDÉSZEK!

A csapat odarohant a kiáltozó fához. Egy rikító piros pont volt rajta, pedig makkegészséges volt. Az erdészek az erdőgazdálkodás körében megjelölik, majd kivágják a fákat. Janka jól tudta ezt, hiszen neki is azért kellett otthonról eljönnie, mert a fáját az erdészek kivágták.

Janka segélykérően nézett Jánosra. János nem habozott: megragadta Janka karját, magához ölelte és felmászott vele a fa törzsére, úgy, hogy a színes, árulkodó pöttyöt testükkel eltakarják.

Eltelt tíz év. A fa hatalmasra nőtt. A piros és kék túrajelzés egymástól elválaszthatatlan lett, szeretetben és egyetértésben nevelték a csemetéket.

Ezt a fát bárhol keresheted, ahol a kék és piros jelzésű túrautak találkoznak, különös ismertetőjele, hogy népes vörösbegycsalád lakja: Dani apó és leszármazottai.