Tanulni nem is olyan rossz

Gyors mozdulattal söpörte ki a sötétszőke tincseket a látóteréből. Maja hatalmasra kerekedett szemekkel meredt a táskájából kikandikáló fecnire. A papírdarabka pedig szinte gúnyolódóan meredt vissza rá, rajta a kifogástalanul megfogalmazott, gyöngybetűkkel írt üzenettel.

– Ilyen nincs – motyogta a lány, ahogy csodálkozása lassanként bosszúságba fordult át. Tekintete újra, majd még egyszer újra végigfutott rajta, reménykedve, hogy biztosan valamit csak félreolvasott.

Az üzenetet barátja, Máté hagyta neki, meghívva őt egy találkára a könyvtárba. Ezzel idáig nem is lett volna semmi baj. Maja szerette Mátét, tökéletes összhang fűzte őket össze, az eddig eltöltött pár randevújuk is kellemes hangulatban telt. Viszont eddig sosem a könyvtárban találkoztak. Mindig elmentek kávézni egyet, majd sétáltak a parkban. Az, hogy most a könyvtárban találkoznak, egyet jelentett: Máté a biológiaérettségire készül. A probléma gyökere pedig itt rejlett. Maja ki nem állhatta a biológiát. Más tárgyakból sem szeretett olyan szorgosan tanulni, mint a fiú, de ha választania kellett volna, inkább magolt történelmet és irodalmat, minthogy a biológiai összefüggéseket próbálja megérteni.

A fejét törte… – Most aztán mihez kezdjen? Találjon ki valami kifogást és húzzon nyúlcipőt? Vagy gyűrje le minden ellenszenvét, amit a tudományág felé táplált és ülje végig ezt a pár órát? –

A karórájára pillantott, ami jelezte számára, hogy alig negyedórája maradt dönteni és leérni a könyvtárba. Merev arckifejezéssel zsebre gyűrte az üzenetet, és vállára lendítve hátizsákját sietős léptekkel elhagyta a gimnázium épületét.

A tempóján egyáltalán nem lassított, a lába öntudatlanul is vitte célja felé, és mire lefékezett a könyvtár épülete előtt, meghozta a döntését. Megpróbál az együtt töltött időre és nem a tanulásra fókuszálni.

Az elképzelés szép volt, de mikor meglátta Mátét, aki már jó pár vaskos könyv fölé görnyedt, a gyomra akaratlanul is összerándult. Próbált lazán mosolyogni, nem szúrhatja el. Arra nem volt bátorsága, hogy megmondja Máténak, mennyire kellemetlenül érinti őt ez az egész. Butának és gyerekesnek érezte magát, tudta, hogy megint kezdi túlgondolni a dolgokat, de nem bírta megállni, hogy ne tegye.

Mélyet sóhajtott, és arcán feszült mosollyal üdvözölte Mátét, aki csak ekkor nézett fel. Maja imádkozott, hogy a fiúnak ne tűnjön fel semmi a fejében dúló gondolatviharból, de csúfosan megbukott, mert Máté szemöldöke között apró ránc jelent meg, aggódása jeleként, már azelőtt, hogy viszonozta volna a köszönést, és érdeklődésének rövid némaság után hangot is adott:

– Szia, Maja! Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar ideérsz. Minden rendben?

Maja kételyekkel teli szíve két egymással szemben álló félre szakadt. Játsszon tovább, mintha minden rendben lenne, vagy tálaljon ki mindent?

Rögtön bűntudata lett, ahogy kicsusszant a hazugság:

– Persze, minden szuper. Csak kicsit nehéz napom volt, pocsék ez az órarend…

Máté nem tűnt meggyőzöttnek, de végül elengedte a dolgot. Legalábbis egy időre… Miközben visszafordult a nyitott kötethez, hogy befejezze az olvasást és jegyzetelni kezdjen, beszélgetésbe bonyolódtak. Majának elsőre fel sem tűnt, ahogy Máté óvatosan tapogatózott a viselkedése oka után. Viszont mikor végül igen, újra beállt közöttük a zavart csend.

– Ugye tudod, hogy ha bármi bánt vagy zavar elmondhatod nekem? – kérdezte végül, még inkább lehalkítva a hangját Máté.

Maja lesütötte a szemét. – Tudja, hogy nem mondtál igazat, már nincs mit veszítened. Ez nem mehet így tovább egészen a randitok végéig – gondolta szégyenteljesen.

– Féltem, hogy gyerekesnek fogsz tartani…, de engem nem köt le a tanulás úgy, mint téged. Nekem nem okoz örömet, én alig a minimumra vagyok képes, ami ahhoz kell, hogy nagyjából megtartsam az átlagomat, és arra is csak azért, mert az lebeg a szemem előtt, hogy kellenek a pontok az egyetemre… az ilyen dolgok, amik neked tetszenek, engem nem foglalkoztatnak…

Máté egy hosszú pillanatig nézte őt, Maja továbbra sem nézett fel, de magán érezte a fiú tekintetét. Végül Máté átnyúlt az asztalon, és gyengéden megfogta barátnője kezét, Maja összerezzent, és óvatosan rápislantott.

– Ezzel nincs semmi baj. Jaj, Maja, te komolyan azt hitted, hogy én majd megharagszom valami ilyesmiért. Ejnye, azért ahhoz több kell.

Maja zavartan felnevetett. Máté folytatta:

– Amíg le nem adtad a biológiát, próbáltál a tananyagon kívül másból tanulni?

– Nem…

– Tudod, engem sem érdekelt mindig ennyire ez az egész. Voltak részei, amiket érdekesnek találtam, de például a biokémiával engem is ki lehetett volna kergetni a világból. A tananyag száraz volt, én pedig hatalmas őrültnek éreztem magam, mikor úgy döntöttem, hogy orvosira akarok majd továbbmenni. Így találnom kellett valami módot, hogy emészthetőbb és szerethetőbb legyen számomra az anyag. Minden anyagrészhez megpróbáltam érdekességeket is megjegyezni, amik esetleg még abban is segíthettek, hogy könnyebben észrevegyem az összefüggéseket. Például… tudtad, hogy az agyunk több mint 75 százaléka vízből áll?

Maja megcsóválta a fejét. Máté pedig egyre több és több érdekességet osztott meg vele. A lány szinte itta a szavait. Azon kapta magát, hogy nagyon is érdeklik őt a hallottak. Mikor később elbúcsúztak egymástól, levonta a következtetést, hogy a biológia nem is olyan borzalmas, mint amilyennek hitte, sőt lehet határozottan élvezetes is.

Mikor két nappal később újabb meghívó fogadta a táskájába rejtve, örömteli mosollyal olvasta át.

„Kedves, Maja! Találkozzunk ma a könyvtárban a szokásos helyünkön háromnegyed háromkor. Addig is néhány dolog, amit szeretném, ha tudnál: az emberi test 60 százaléka víz; a testünk neuronjainak száma közel azonos egy kis galaxisban lévő csillagok számával; a vérünkben 0,2 gramm arany van; a szív egy motor. Szeretlek!”