A szabad neutron

Ólomnak igazgatóként kötelessége volt ellenőrizni, minden rendben zajlik-e a beléptetőkapuknál, ezért délutánonként autóba ült. A városban folyamatosan csúcsforgalom volt. Az utakat mindenhol hatalmas kofferes vándorok borították el. Szürke csomagjaik ütemesen kopogtak az úton, ahogyan vidáman, felvillanyozva mentek – valahová.

Ólom azonban nem őket bámulta. A hegyet nézte, a hegyoldalt, s felidézte, mennyi fájdalom, mennyi kínkeserves szenvedés után jutott el ide. Ahogy lenyomta a pedált, szinte magán érezte ezt. A süvítő szél, ami irdatlan erővel lökte lefelé léceit a lejtőn, a hóesés, az akadályok, amik visszatántorították – mennyi erő, akarat kellett ahhoz, hogy ideérjen. Micsoda lelkesedés. Lelkesedés! A város mintha megszűnt volna létezni, csupán a hegyek, az ordas csúcsok vették körül minden oldalról.

A Nukleáris Völgy havas szikláin most is milliónyi vándor igyekezett lefelé síléceken, hogy eljuthassanak a hőn áhított Stabilvárosba. Egyeseket mardosott a jeges szél, bizonyos időközönként héliumatommagokat sodort le róluk egy-egy fuvallat, s egyre nagyobb sebességgel száguldottak lefelé a lejtőn. Ólom pontosan emlékezett, milyen egy héliummagot elveszteni. Mintha a lényét, testének és lelkének egy hatalmas darabját törték volna ki. Ennyi év távlatából már maga sem tudta eldönteni, vajon a szél vagy ez az óriási akarat volt az, ami megtépázta. Másokat a rettentő havazás éppenhogy akadályozott a lejtőn lejutásban. Hatalmas hóhegyek állták útjukat, s ha éppen nem akartak egy óriási esés következtében két részre hasadni, muszáj volt egy kicsit visszafordulniuk. Eközben a fagy minden porcikájukba beette magát. Ez is bomlás volt, a lélek törése, csak egészen máshogy. Nehezebb, súlyosabb lett a belső, nőtt a rendszám, egy neutron protonná és elektronná alakult, utóbbi elhagyta a magot. Viszont minden egyes napnyi síeléssel közelebb kerültek ahhoz, amire a legjobban vágytak egész életükben: a stabilitáshoz. Nem is beszélve a száguldás öröméről, a társakról, a közösségről. Emellett ott elhanyagolhatónak tűntek a kellemetlenségek, persze mindig adódtak, mindig kicsit átformálták az elemeket, de mégis boldogok voltak. Ahogy Ólom felnézett rájuk, volt valami felemelő, vérpezsdítő abban az elszántságban, amivel ezek az elemek tűrték a természet minden nyűgét, nyilait. Szenvedtek, de legalább volt céljuk. Le akartak jutni, nyugalmat akartak. Ólom már nyugalomban volt, szívébe mégis befészkelte magát valami furcsa nyugtalanság.

***

Szokás szerint tömegével érkeztek a látogatók a beléptetőkapukhoz, mikor Ólom kiszállt az autóból. Miután a vándorok a hegy lábához értek, lecsatolták lábukról a léceket, és beálltak a családjuknak megfelelő beléptetőkapuk egyikéhez. A különböző családok sorainak hossza korántsem volt egyenlő, azonban Ólom családjánál mindig különösen sokan voltak, főleg most, hogy halomszámra lőtték őket egy közelben dúló háború miatt. Stabilváros dolgozói, ha másért nem is, legalább a sorok csökkentése érdekében kívánták, minél előbb érjen véget a háború.

Amikor valaki a sor elejére ért, vért vettek tőle, majd ha meggyőződtek róla, valóban stabil, nem csak hosszú felezési idejű, átirányították az okmányosztályra, ahol kiállították a stabilitásáról szóló igazolást, illetve kitöltöttek néhány papírt, melyek ideiglenes lakhatásra és segélyre jogosították fel a vándorokat. Ezzel mindannyian megkezdhették dolgos, de nyugodt életüket a biztonságot nyújtó otthonukban.

Ólom kelletlen léptekkel vánszorgott oda az egyik vérvételi sátorhoz. Az igazgató szinte maga előtt látta, ahogy kanyarog ez a szemtelen, nyüzsgő sorkígyó, nyelvét pedig gúnyosan felé nyújtja. Az egyik elem, egy bizmut, éppen a gézt szorította rá karjára, miközben a nővér, egy segítőkész vas – szilárd jellem – a gépbe tette a vérét, hogy az elemezhesse összetételét. Ólom eddig savanyú képet vágott, a bizmutra pillantva azonban mintha a kelletlenség helyét átvette volna valami más. Száját résnyire nyitotta, arcának vonásai megfeszültek, pupillája pedig óriásira tágult, mintha csak nem látna jól, majd a bizmuthoz fordult.

– Örül, hogy ideért?

A bizmut hasonlóan szélesre nyitotta a szemét, szemöldöke szinte az égbe szökkent, szája halvány mosolyra húzódott, majd vékony hangon válaszolt:

– Igen, persze.

Ólom zavartan bólogatni kezdett, majd lehajtotta a fejét, hogy megszakítsa ezt a különös kölcsönhatást kettejük között. A bizmut közben hitetlenkedve meredt rá. A kellemetlen pillanatot a vasnővér törte meg, amikor visszaadta a bizmut vérét, s mosolyogva közölte, rendben van, bemehet.

Ólom, mintha csak egy nehéz vizsgán lett volna túl, amikor éppen a fémek számára nehezen értelmezhető gáztörvényeket tanulták, fellélegzett. Mélyeket szívott a hűvös völgyi levegőből, fejét lehajtotta, s hogy dobogó szívét is megnyugtassa, lerogyott az egyik vérvételhez használt székre. Néhány pillanatig most valami felszínes nyugalmat érzett, beburkolta, mint egy lágy takaró. Elveszett boldog emlékeiben, a száguldásban, az örömben, ahogy elérte a Völgyet...

– Elnézést, ha jól tudom, ez az én helyem. – A lágy hang kizökkentette az igazgatót a merengésből. Mintha csak egy álomból ébresztették volna, bágyadtan felnézett, azonban az arc, amivel találkozott, azonnal felélénkítette.

Ólom volt, a javából. Valahogy a bizmutok sorába keveredett. Ilyen sosem szokott előfordulni, egy pillanatra bántotta is a hiúságát, hogy az ő Völgyében ilyesmi megtörténhetett, azonban figyelmét rögtön jobban lekötötte az a két rémült szempár, amivel találkozott tekintete. Az ifjú ólom arca csupán halványszürke volt, családjához képest rendkívül sápadt. Szemei körül fekete karikák éktelenkedtek. Arca meggyötörtnek tűnt, mégis valamilyen megfoghatatlan huncutság bujkált a szemében, még ebben a riadt kifejezésben is, mintha csak valami rettenetes cserebomlással nézne szembe, de dacolna vele. Száját résnyire nyitotta, így arcából még inkább a bizonytalanság sugárzott. Ez pedig megrémítette Ólmot. Természetellenes volt. Neki most vidámnak kéne lennie! Nevetnie, ünnepelnie kellene, mégsem tűnt boldognak. Ólom lábai remegni kezdtek, hihetetlen késztetést érzett arra, hogy belenézzen az ifjú szemébe. Nem akarta elhinni, újból meg akart bizonyosodni róla, jól látta-e.

Felállt, közben tétován odébb lökte a széket. Szemeit mélyen az ifjú tekintetébe fúrta. Kötésbe került vele, de ez a kapcsolat erősebb volt, szorosabb. Megint a rémületet látta, a félelmet. Ez a tekintet egészen más volt, mint az előző, Ólom mégis megijedt tőle. Ezúttal viszont nem bírta elhúzni a tekintetét, végül már fejével is követte az ifjút, ahogy lerogyott arra a székre. Belemélyedt abba az éjfekete pupillába, ahogyan az előbb a nyugalom takarta be köntösébe, most a nyugtalanság burkolta be, de nem azzal a finom, simogató selyemmel, hanem durva, dörzsanyagú sállal, mely irdatlan erővel csavarodott a nyaka köré, éles, meghúzott kontúrokkal. Úgy érezte, futnia kell, csak így tudja levetni magáról a sálat, futni vagy csúszni, csak sebesen, bele a kusza ecsetvonásokkal felfestett szürkeség bizonytalanjába, gyorsan, hadd hagyja már maga mögött ezt az émelyítő, fullasztó, dermesztő... bizonyosságot. Ólom meredten bámulta a sötét pupillát, mikor hirtelen egy villanást látott. Egy üvegdarab csúszott be kettejük közé, egy üvegcső, amibe a vasnővér a vért vette le. Ólomnak azonban a szeme se rebbent. Ugyanúgy bámult bele abba a pupillába – amit arcáról tükrözött vissza az üvegcső.

***

Az igazgató az ablaknál állt. Az iroda félhomályba burkolózott, s ez a sötétség kísértetiesen hasonlított az elmúlt napon látott pupilla sötétjéhez. Nem bírt szabadulni a rémült ifjú képétől. Elborzasztotta az a fájdalom, ami kiült az arcára, közben szenvedésében mégis volt valami üdítő. Valami életet adó, ahogy ott állt az ünneplő arcok között. Merengését telefoncsörgés szakította félbe.

– Halló! – szólt bele egykedvűen, azonban a hír felélénkítette.

– Igazgató úr, az egyik vándor a kiutasítását kéri a városból.

***

Átlagos szoba volt – szürke falak, szürke ajtó, egy ablak, fehér keretű, ahogy illik. A sarokban egy növény, csak hogy legyen valami zöld is. A szoba közepén egy nagy asztal állt, oldalán két székkel. Az egyik székben már ült valaki. Lábát, könnyedséget mutatva, keresztbe fonta, alkarja az asztalon nyugodott. Testtartása határozott volt, de nem hivalkodó. Ruházata teljesen átlagos. Szemei szokásos éjfekete sáljukban tündököltek.

Kinyílt az ajtó. Tekintélyt parancsoló úr lépett be: öltöny, nyakkendő, lakkcipő. Tartása ugyanakkor már nem árulkodott ekkora magabiztosságról. Amint meglátta a bent ülőt, az úr megtorpant. Homlokát összeráncolta, mintha hirtelen megszédült volna. Szája apróra nyílt. Pár pillanat múlva úgy tűnt, sikerült kicsit uralkodnia a meglepettségén, belépett, becsukta az ajtót, majd leült a másik székre.

Körülbelül egy percig farkasszemet néztek egymással. Mélyen, áthatóan a másik pupillájába fúrták a tekintetüket. Végül az öltönyös törte meg a csendet.

– Miért? – Továbbra is állták egymás tekintetét.

– Csak annyit kérek, fogadja el a kiutasításról szóló kérvényemet.

– Mi zavarja? – Pillantása kutató volt. A bent ülő nem válaszolt. Megint csend honolt néhány pillanatig. Az öltönyös látszólag kezdett ideges lenni. – Mindene megvan. Biztonság, lakhatás, segítség, támogató közösség, az állandóság varázsa...

– Maguk így fejezik ki az egyhangúságot? Az állandóság varázsa? – Az ifjú hangja számonkérő volt, de egy kis sajnálat is kihallatszott belőle.

– Ez az, ami biztonságot ad, és így tud csak egy olyan életet élni, ami... – Az igazgató egy pillanatra megakadt.

– Ami milyen? Unalmas?

– Boldog! A fenébe is! – Ólom elkapta a pillantását. Nagyot sóhajtott, mintha csak magába kéne gyűrnie a szavakat, nehogy feltörjenek. – Odakint a hegyen fázott, szétdarabolódott; ha jól emlékszem, azt mondta a mélyen tisztelt osztályvezető úr, hogy hasadt is. – A bent ülő bólintott. – Persze, néha mámorító lehet a sebesség szabadsága, ahogy siklik lefelé a hegyoldalon, körülötte a többiek, akik ugyanúgy elszántan, vállvetve küzdenek… – A szeme csillogni kezdett, mire a fiatal mosolya szélesebbé vált. – …és mindent, fagyot, havat, szelet, fáradtságot háttérbe szorítanak egy álomért… – Egyre gyorsabban beszélt, hangja fényesebb színt öltött. – …amit el akarnak érni, meg akarják ragadni ezt a változatosságot, változni akarnak, fejlődni, még ha ez hasadással is jár, és… – Mély levegőt vett, megköszörülte a torkát. Szavai szürkévé, jellegtelenné váltak. – De akkor sem mehet el innen. Veszélyes, és teljességgel felesleges magát ilyen kellemetlenségeknek kitenni… – Az ifjú felnevetett. Csilingelő volt a nevetése, életvidám, kalandvágyó. Az igazgatónak megfájdult a feje.

– Tulajdonképpen maga engem akar meggyőzni, vagy önmagát? – Ólom leszegte a fejét. Nem válaszolt. Idegesen nyaldosta a szája szélét.

Az ifjú, az egész beszélgetés alatt most először, az asztal fölé hajolt. Fejére pont rásütöttek a déli nap sugarai, ragyogó koronggá varázsolva azt. Arca azonban komor kifejezést öltött.

– Nézzen rá ezekre a falakra – mutatott körbe –, szürkék. Állandóak, megtartják az épületet, de nem adnak hozzá semmit. Képzelje csak el a hótakarót ott fent: hogy csillog, milyen fénylő ragyogással tükrözi vissza a síelők útját – akár egy üvegcső. Milyen élet van ezekben a pelyhekben, éppúgy, ahogy azokban is, akik átszelik ezt a fehérlő óceánt.  Persze az útjuk nem egyenes – kanyarog, bukkanókon és völgyeken ível át, de pont ez teszi lehetővé, hogy csodálatos tájakat ismerhessünk meg – együtt. Az út, ami lefelé vezet, nehézkes és hosszú, fáj, darabokat tép ki, hasít, megváltoztat, de ezek nélkül nem is lenne olyan édes, amikor megpihenhetünk; ugyan csak azért, hogy másnap továbbinduljunk. Mindenki tisztában van vele, milyen fáradtságos mindez, az egyedüli újdonság, amit itt felfedeztem, milyen sokan gondolják azt, micsoda megváltás leérkezni. De én biztos voltam benne, hogy nem az. – Kezét az igazgató felé nyújtotta. – És most már tudom, hogy Ön is így gondolja. – Felállt, betolta a székét, majd halvány mosollyal Ólom mellé lépett. – Holnap délelőtt elhagyom a várost. Jön az öcsém, hoz három szabad neutront, amivel visszajutunk a hegyre. Ha akarja, jöjjön el az Északi Kapuhoz tizenegyre. Ott várjuk. De ne késsen! – majd határozott léptekkel kisétált a szobából.

***

Ólom percek óta a slusszkulcsot szorongatta a kezében. Szürke volt az egész műanyagdarab, tiszta szürkeség. Azonban egyetlen helyen ez a szürke óceán visszahúzódott, hogy teret adjon az éjfekete nyitógombnak. Az igazgató felvette a kabátját, sapkáját, sálját, majd újra levette őket. Így azonban még jobban fojtogatta az a láthatatlan sál, amely már napok óta hatalmába kerítette.

Beült az autóba. Nyakában a fekete sál, keze a szürke kormányon. Lassan, döcögősen haladt. Szokás szerint rengeteg vándor ment az utakon. Viszont most mintha ezeknek a vidám, önfeledt alakoknak az arca elmosódott volna, körvonalaik homályossá váltak. Beleolvadtak a beton, a házak, az ég, a lelke szürkeségébe. Hirtelen nem különálló embereket látott – ködöt, amely minden oldalról körülvette. Rémülten rántotta el a kormányt, majd egy sikolyt hallott.

Az árokból egy biciklis vándor tápászkodott fel. Ólom reszketve szállt ki a kocsiból, majd odatántorgott a sérülthöz.

– Szö... szörnyen sajnálom, ez a szürkeség... – hebegte. A biciklis próbált megnyugtatóan mosolyogni.

– Semmi baj.

Ólom viszont ragaszkodott hozzá, hogy mentőt hívjanak. Az orvosok kiérkezvén megállapították, hogy a biciklisnek szerencsére nincsenek komolyabb sérülései, csak egy kicsit fáj a feje.

Az igazgatónak is fájt, hasogatott. Ahogy elmentek a mentők, lihegve dőlt be autója ülésébe. Csak ekkor pillantott az órára: 11:10.

A gázra taposott. Megpróbálta megtalálni a lehető legrövidebb utat az Északi Kapuig. Hevesen dobogó szívvel kivágta az ajtót, kiugrott az autóból, majd odarohant a kapuhoz, amely azonban zárva volt. Tébolyultan dőlt hozzá a hideg fémhez. Szemeit a kémlelőhöz nyomta, így még éppen láthatta, ahogy a harmadik szabad neutron tizenöt perces felezési idővel protonná és elektronná bomlik.