A világ csodái

A lovas kocsi minden egyes bukkanónál keservesen recsegett Lenny alatt. A lány talán aggódott is volna azon, hogy széteshet a jármű, ha nem foglalja le minden gondolatát a búcsú fájdalma. Kevesebb, mint egy évet töltött a faluban, de ez az idő sokkal nagyobb hatással volt rá, mint egész eddigi életében akármi. Felidézte magában, milyen volt először látni az apró házakat. Körülbelül tucatnyi kőviskó egyetlen utca két oldalán. Balról erdő, jobbról egy patak ölelte őket körül.

Azon a napon, mikor odaért, nagy hőség volt, porzott a talpa alatt a kövezetlen út. A falubeliek úgy bámulták, mint ahogy a tűvel kifeszített pillangókat szokás. Nem voltak hozzászokva az idegenekhez. Amikor pedig a többi között szerénységével szinte eltűnő fakunyhót célozta meg, félni kezdtek tőle.

Lenny elmosolyodott az emlék hatására. Abban a kunyhóban élt a mágus. A mágus, akit keresett. Akitől válaszokat, kalandokat várt. Azt, hogy segít neki felfedni a világ csodáit.

Mikor belépett és meglátta a fiatal, kócos hajú férfit, aki láthatóan azt se tudta, hol áll a feje, kicsit csalódott. A pletykák alapján egy idős, hosszú szakállú bölcsre számított. Ám ezen hamar túltette magát. A férfi alig fordított rá figyelmet. Egyszerre szidta a kutyáját, keresett a szemével valamit az asztalon és tartotta az ajtót a lány előtt, bár még igazán rá sem nézett a vendégére. Ám Lenny-t nem olyan fából faragták, hogy egy ilyen fogadtatás megállítsa célja elérésében. Bemutatkozott, elmondta, hogy a városból jött, mivel hallott történeteket a mágusról, és szeretett volna találkozni vele. Csodákat szeretne látni. A világ csodáit. És ki lehetne ebben nagyobb segítség, mint egy mágus?

Beszámolója közben a férfi arrébb állt, odalépett az asztalhoz, amit eddig méregetett, nyitva hagyva az ajtót Lenny előtt. Ő pedig magát nem zavartatva belépett a kunyhóba.

Első látásra megszerette a kis faházat. A hely pont olyan kicsi volt, mint amilyennek kívülről tűnt, épphogy elfért benne egy ágy, egy asztal és egy szekrény. A falon egy tenyérnyi szabad felület nem maradt, mindent növényekről és állatokról készült rajzok, írással teli lapok borítottak, amikből Lenny semmit nem értett. A szekrény minden négyzetcentimétere tele volt pakolva porosodó, szétesni készülő könyvekkel, de az ágyon és az asztalon is kupacokban álltak a régi kötetek. Miközben a szobát csodálta, folyamatosan beszélt a férfinek, aki eközben semmi jelét nem adta annak, hogy figyelne rá. Mikor Lenny befejezte a mondandóját, nagy nehezen sikerült kihúznia belőle a nevét.

Henry Grayson, suttogta maga elé Lenny, a lovas kocsin ülve. Nagy erőfeszítéssel tartotta magában a kitörni készülő nevetést, ahogy végigvette fejben az első találkozásukat. El nem tudta képzelni, miért félnek ettől az embertől. Másnap viszont kapott egy kis ízelítőt belőle.

Henry Grayson a bemutatkozása után elküldte Lenny-t. Azt mondta nem ér rá. A lány nem bántódott meg. Sőt, még izgatottabb lett.

Másnap reggel, mikor Henry Grayson kilépett az ajtaján, még alig kelt fel a nap. Hamar észrevette Lenny-t a kunyhója mögött. A földön ült, és pitypangokból koszorút font. Mikor meglátta Henry-t, felrakta a fejére. Szőke göndör haján glóriaként világított a sárga virágok lánca, és felmosolygott a mágusra. A férfi kíváncsian méregette.

Így kezdődött az első kalandjuk. A földesúton zötykölődő Lenny szíve belesajdult az emlékbe. A mágus egy könyvet akart visszaszerezni, amit a falusi gyerekek loptak el tőle egy játék keretében, bátorságpróbaként. Féltek a mágustól, így az idősödő fiúk gyakran adtak egymásnak olyan feladatokat, amiknek a mágushoz volt köze. A gyerekek sokan voltak, fizikai erőben egyértelműen legyűrték volna Henry-t, a diplomácia pedig valószínűleg nem lenne számukra elég meggyőző, viszont a férfinek minden egyes könyve fontos volt, számára felbecsülhetetlen érték. Ezért titokban mentek.

Lenny utólag sokszor elképzelte a falusi fiúk arcát, mikor észreveszik, hogy a könyv eltűnt. Henry úgy csinálta végig az egészet, hogy nem tűnt föl senkinek. Ha nem ismeri őt az ember, azt mondaná, gyáva. De Henry Grayson nem félt. Csak volt elég bölcs ahhoz, hogy tudja, hol vannak a határai.

Lenny még mindig teljesen élesen látta maga előtt a férfi enyhén undorodó arcát, mikor felajánlotta, hogy vele tart. Most már jól tudta, nem tőle undorodott a férfi, hanem attól, hogy nem egyedül kell végigcsinálnia a küldetését. Nem volt hozzászokva, hogy meg kell osztania a gondolatait akárkivel. A falusiak féltek tőle, boszorkányságnak tartották, amit csinál. Lenny viszont kérdezett. Sokat kérdezett. Henry végül elindult a lánnyal. Belátta, hogy felesleges küzdenie ellene.

Az ezután következő percekben Lenny megértette, miért is félnek Henry Graysontól.

A mágus, ha eldöntötte, mit akar, akkor azért kitartott egészen a végsőkig. Ezt Lenny hamar megtanulta, és el is fogadta, mivel a saját értékrendje is hasonló volt. Ám, amíg ő a hangjával küzd céljaiért, Henry csendben, az eszével győz le mindenkit. A könyv sokat jelentett neki, így hát nem érdekelte Lenny, amíg nem akadályozza a munkában.

Henry Grayson pár mozdulattal művelt csodákat. Mikor az utcán szembejött velük egy férfi, Henry lehúzta a kesztyűjét és az ember felé dobta, aki döbbenten ugyan, de reflexből elkapta. Fél perc sem kellett hozzá, hogy fekete madarak lepjék el, és csipkedjék, karmolják teljes erejükből, így Henry és Lenny minden gond nélkül el tudott sétálni mellette. Ahogy meglátta az egyik ház mögül leskelődő lányt, lehajolt, és egy követ vett fel. Elhajította a kunyhó felé, és nyugodtan nézte végig, ahogy a földre esik. Pár másodperccel később a lány előtt egy testes béka húzott el, ugrált gyorsan a víz felé, mire ő sikoltozva szaladt vissza, be a házba. És ez csak pár volt abból a sok varázslatból, amit véghezvitt aznap.

Lenny izgalma a csodák láttán kezdett mássá változni. Nem félelemmé, mint a legtöbb embernek. Inkább tiszteletté. Kíváncsi volt, mégis hogyan csinálja mindezeket Henry.

Még így utólag, egy év ismeretség után is maradtak fehér foltjai Henry Graysonnal kapcsolatban. Nem sokat tudni róla, és arról, hogy hol tanulta mindazt, amit tud. Azt a rengeteg csodát. Nem beszél róla.

A küldetés végére Lenny is besegített. Amikor váratlan akadály jött, ő oldotta meg a spontaneitásával és kreatív ötleteivel. Ezért Henry végre felfigyelt rá. Mire meglett a könyv, már szinte úgy dolgoztak, mint egy összeszokott csapat.

Miután Henry Grayson egymás után rengetegszer köszönetet mondott a segítségért, végigmérte Lenny-t, tekintete a vörös szoknyáján állapodott meg, és elmosolyodott. Azt mondta a lánynak, fusson utána, Lenny pedig kíváncsian követte. Szaladtak egészen a falu szélén álló kertig, ahol a vadlibák lusta házimacskákat megszégyenítő nyugalommal sétálgattak a növények között, mintha észre sem vennék a mellettük csapkodó, kiáltozó embereket, akik reménytelenül próbálták elzavarni őket. Viszont mikor Henry, nyomában a lánnyal befutott közéjük, a madarak azonnal felrepültek. Lenny sikongatva, magát összehúzva szaladt végig mellettük, de közben folyamatosan mosolygott. Ez volt a kedvenc trükkje, amit a mágus csinált. A madarak ugyan hamarosan visszaszálltak, de a lányt mégis boldogsággal töltötte el, hogy egyedül az ő varázslatuk volt képes elkergetni őket. És nem mellesleg a megszeppent falusiak látványa is feldobta.

Lefeküdtek a kert mögötti magas fűbe. Lihegve, mosolyogva bámulták az eget. Lenny azon gondolkodott, hogyan kérdezze meg, ami a fejében kavarog, aztán végül úgy döntött, nem kérdez, hanem kijelenti, amire rájött. Henry Grayson nem is mágus. A férfi kíváncsi szemmel nézett vissza a lányra. Nem válaszolt.

Újból eltelt pár perc, mire Lenny megszólalt. Magyarázatot követelt a csodákra, amiket látott. Henry mély levegőt vett, és magában összeszedte a mondanivalóját. Még sosem kellett elmagyaráznia senkinek, mit is csinál.

Lenny tanult egy új szót. Etológia. Viselkedéstan. Henry Graysonnak, a nagy mágusnak, nem másban rejlik a varázslata, mint a megfigyelésben. Megfigyelte, saját bőrén megtanulta, hogy a csókák megtámadnak mindenkit, aki valami feketét fog. Megfigyelte, hogy a béka mindig a víz felé menekül, akkor is, ha a fenyegetés onnan jön.

Megfigyelte, hogy a vadlibáknak, mint minden élőlénynek a vörös figyelmeztetést, veszélyt jelent.

Megmagyarázta Lenny-nek, hogy ezek miért vannak. Minden élőlényben vannak ösztönök. Olyan cselekvések, amiket nem tudunk megmagyarázni. Amik csak megtörténnek velünk. Ezeket inger váltja ki. Lehet ez egy ütés, egy hang…, egy fekete tárgy, ami a fajtársadra emlékeztet, akit meg kell menteni, egy repülő kő, ami veszélyesnek tűnik, egy szín, ami azt jelzi, baj van. Ezekkel együtt születünk, mindenki ugyanúgy reagál rájuk, nem tudunk hatni a reakcióra. Mindig megtörténik, rengetegszer úgy, hogy nem is tudunk róla. Henry az erdő állataival dolgozik, és segít a falusiaknak úgy, hogy nekik fogalmuk sincs róla. A megfigyelései alapján tud olyan dolgokat, amiket mások nem, ezért tartják csodáknak azokat, ezért félnek tőle.

Tanul. Mindig van mit tanulni, sosem lehet igazán mindent tudni. Ez a környezet folyamatos odafigyelést, éberséget igényel, rengeteg tudást és elszántságot.

Lenny alatt nagyot döccent a kocsi, és hirtelen zuhant ki az emlékből. Miután teljesen összerakta, hol is van, letörölt egy könnycseppet az arcáról. Összeszedte magát. Végül is csodás volt az a nap. Mikor hosszú idő után felkeltek a fűből, Henry mondta, hogy hamarosan indul egy falusi a város felé, Lenny elmehet vele haza. Megegyeztek, hogy majd még az indulás előtt találkoznak.

Mire elérkezett a búcsú ideje, Henry többször átgondolta, hogyan köszönjön el a lánytól és fejezze ki háláját újból. Mikor Lenny végighallgatta a férfi szavait, szó nélkül a kezébe nyomott egy papírt. Egy levelet. Henry végigolvasta, és elvörösödött.

Lenny szülei üdvözlése alatt leírta, hogy nem megy haza. Még nem. Csodákat talált és szeretné megismerni őket. A tudás, amire egész életében vágyott, elérhetetlen, hiszen mindent sosem lehet tudni. De úgy érzi, ez a falu, ez az erdő, ez a kis faház, ez a férfi az, aki a legközelebb tudja ehhez vezetni. A levelet elküldte a kocsival, amelyik a városba ment, ő maga pedig megkezdte élete legboldogabb évét.

Minden jónak egyszer véget kell érnie. A családja mindvégig hiányzott neki, de egy év után elérkezettnek látta az idejét, hogy végre hazautazzon családjához. Most, hogy a döcögő kocsiról meglátta a város első épületeit, arra gondolt, mennyire megváltozott. Már nem mágusokat keres, hogy csodákat találjon, hanem olyan embereket, akik másképp látják a világot. Akik a mindennapi környezetben is tudnak neki újdonságot mutatni, amit csupán azért nem veszünk észre, mert csak nézünk, de nem látunk eléggé. Ezek az igazi csodák.

A természetre gondolt, ahol megláthatott ezekből rengeteget. A sok tudásra, amit a falu és az erdő adott neki. Henry Graysonra.