A wernicki káosz

Egyszer volt, hol nem volt, a Craniumon is túl. Élt egyszer a Cerebrum-beli forgalmas Wernickben a Neuron család. A gyerekek, Norman és Norina nagyon szerettek játszani kis lakásuk csöppnyi kertjében. Naphosszat képesek lettek volna hancúrozni, miközben azt kiáltozták „Megvagy! Most te vagy a fogó!”

Amíg túl kicsik voltak ahhoz, hogy iskolába járjanak, addig sokszor elkísérték szüleiket a munkahelyükre. Teljesen magával ragadta őket az iroda nyüzsgése. Csillogó szemmel figyelték, ahogy a dolgozók fogadják a Halló Idegtől beérkező kódokat, melyeket miután lefordítottak, azonnal továbbítottak a Dendrit Postán keresztül a megfelelő helyre. Lenyűgözte őket, milyen dinamikusan tudnak itt folyni a munkálatok úgy, hogy közben alig vétenek hibát. A gyerekek kedvence a Fogalomtárnak nevezett óriási könyvtár volt, ahol a mennyezetig érő polcokon könyvek ezrei sorakoztak. Szívesen nézegették a bennük lévő fogalommagyarázó ábrákat, bár kicsit mindig elszontyolodtak, hogy mivel még nem tudtak olvasni, nem értették az egyes szavakhoz tartozó értelmezéseket. Az egyik ilyen látogatásról tartottak éppen hazafelé, mikor Norman egy kérdést intézett szüleihez.

– Anyu, amikor felnövünk, mi is dolgozhatunk majd nálatok? – tudakolta.

– Persze – felelte Niké nevetve.

– Holnapután kezdődik az iskola. Nemsokára megtanultok írni és olvasni – tette hozzá az édesapa.

– És akkor utána egyből jöhetünk is már? – kíváncsiskodott Norina izgatottan.

– Hát azért nem teljesen – mosolyodott el Noé a gyermeki vehemencia láttán –, sokat kell még ahhoz tanulnotok. De ha szorgalmasak lesztek, akkor természetesen ti is dolgozhattok majd az irodában – nyugtatta meg őket.

– És a suli kezdetét várjátok már? – váltott hirtelen témát.

– Nagyon! – hangzott kórusban a válasz.

Ettől kezdve mindketten tudták, hogy miért kell tanulniuk. Folyton ugyanaz a cél lebegett a szemük előtt.

Azonban az iskola nem a várt izgalmakkal érkezett. Már az írás, olvasás elsajátításakor nehézségekbe ütköztek, de akár órákon át képesek voltak gyakorolni, de minden szorgalmuk ellenére is nehéz volt megtanulni az alapokat. Megesett, hogy összekeverték a B és a D betűt, de az is gyakran előfordult, hogy az E sértődötten hátat fordított társainak. Nagyon csalódottak voltak, hogy nem megy olyan gyorsan nekik, mint szeretnék, de ez a csüggedtség csak addig tartott, míg túljutottak a kezdeti nehézségeken. Ekkor visszatért a lelkesedésük. Megismerkedtek a matematika, a biológia, a kémia, a rajz és még sok más tantárgy szépségeivel. A két testvér mindenben támogatta egymást. Norinának jól ment az irodalom, a történelem és minden, ami a művészetekkel kapcsolatos, de a matematikát csak hosszas gyakorlás árán tudta megérteni. Norman ennek szöges ellentéteként képtelen volt megérteni a versek háttértartalmát, mikor pedig valamit rajzolnia kellett, az sosem hasonlított az elképzelt dologra. Például a falevél, amin órákig dolgozott, inkább egy dióra hasonlított, bár volt, aki háznak nézte az alkotást. Nővére türelmesen segített neki, elmagyarázta akár ötször is, ha kellett, csakúgy, mint őneki testvére a matematikát. Így, egymást kölcsönösen támogatva vészelték át az általános és középiskolai éveket.

Izgatottan várták a ballagást, mert ekkor választhattak szakirányt, hogy merre szeretnének továbbtanulni. Mivel számukra nem volt kérdés, hogy mit választanak, ezért siettették volna az idő múlását, hogy mihamarabb szakspecifikus képzésben vehessenek részt. A várakozással teli napok végül hamar elrepültek.

Ekkor végre-valahára, tizenöt évnyi vágyakozás után elkezdhettek betanulni álmaik munkahelyére. Nem is gondolták volna, hogy Cerebrum mennyi nemzetközi kapcsolatot ápol különféle országokkal és hivatalos szervekkel. Ledöbbentek, hogy milyen széles hatósugárban kezelnek információkat, valamint hogy milyen sűrűn kiépült rendszer köti össze más területekkel. Minden nap rengeteg új dolgot tudtak meg. Ez idő alatt sok külföldi neuronnal alakítottak ki szoros, életre szóló barátságot. Norina legjobb barátnője például a Brock Zónában lakott. Nagyon sokat leveleztek, mindig megosztották egymással, hogy kivel mi történt. Három évig tartott a betanításuk, melynek minden pillanatát élvezték. Végre csak olyat tanultak, ami valóban érdekelte őket. A megszabott idő letelte után ünnepélyes szertartáson nevezték ki őket a wernicki iroda alkalmazottaivá. A brocki testvérintézménynek kellett továbbítaniuk a Halló Idegtől beérkező információk lefordított változatát. Ekkor tudatosult bennük, miért is ismertették össze őket a többi neuronnal.

Gyermeki lelkesedéssel vetették bele magukat a munkába. Minden feladatot egy-egy új kihívásként fogtak fel. Csakúgy, mint diákkorukban, a két testvér itt is egymás komplementereként működött. Mindenben támogatták a másikat, amiben csak tudták. A munkaidő végeztével együtt, családként gyalogoltak haza szüleikkel úgy, mint régen. Ilyenkor mindig megbeszélték, ki milyen üzenetekkel találkozott a napja során, milyen szavakat kellett dekódolnia. Minden nap találtak valami vicceset, melyen jókat derültek. Valamiért szinte mindig Normannak jutottak a leghumorosabb kifejezések, ő ezeket mindig feljegyezte egy füzetbe. Ebben olyanok álltak például, mint az ingyombingyom, a tutyimutyi alak, de helyet kapott a salátapalánta is. Mindig várták a következő napot, hiszen nagyon élvezték a munkájukat. Bár néha adódtak nem várt problematikus helyzetek, de mindig túl tudtak lendülni ezeken a pillanatnyi nehézségeken. Egyik reggel a megszokottól nagyban eltérő, szörnyű hangulat fogadta őket az épületbe lépve. Az általános jókedvnek nyoma sem volt. Mindenki az előcsarnokban ácsorgott, némán. Nem értették, mi okozhatta ezt a drasztikus változást.

– Mi történt? Mi a baj? – érdeklődtek. Válasz helyett azonban csak fájdalmas sóhajokkal és lesütött pillantásokkal gazdagodtak. Végül Norberto, a főnökük törte meg a csendet.

– Elpusztult, megsemmisült a brocki iroda – csuklott el a hangja. – Nincsenek túlélők.

A hír jeges zuhanyként érte a Neuron családot. Eddig még csak hasonló sem történt soha.

– Hogyan? – tette fel kérdését Norman.

– Még semmi sem biztos – érkezett a válasz.

– De hát valamit csak lehet tudni, nem? – puhatolódzott tovább.

– Úgy néz ki, hogy fellázadt egy szerv – sóhajtott nagyot Norberto. – Valószínűleg a szívpitvar lehetett. Odaküldött egy embólust. Már egy jó ideje téblábolt az iroda környékén, de nem hitték volna, hogy rosszat akar. Azt gondolták, látogatóba érkezett csak valakihez. De végül tegnap délután véghezvitte ördögi tervét. Létrehozta a sztrókot. Nem jutottak oxigénhez testvéreink – mesélte el zaklatottan. Szavait feszült csend kísérte. Mindenkiben gondolatok százai kavarogtak. Egy kíváncsi újonc fogalmazta meg a mindannyiukban motoszkáló kérdést.

– Most mi lesz? – mondta ki félve. Csupán a némaság felelt rá, hiszen senki sem tudta. Óráknak tűnő percek teltek el szótlanul, melynek az első postás érkezése vetett véget. Ekkor tudatosult mindenkiben, hogy muszáj dolgozniuk, még a gyászuk ellenére is. A dolgozók egyszerre indultak meg, hogy elfoglalják irodáikat. Mikor a testvérek magukra maradtak, Norina kifakadt.

– Norman?

– Igen?

– Szerinted, ő is... – kezdett neki. – Ő is meghalt? – bökte ki a kegyetlen kérdést.

– Norberto azt mondta, hogy nincsenek túlélők – sütötte le a szemét. – Annyira sajnálom – ölelte magához nővérét, aki ekkorra már rázkódó vállakkal zokogott, hiszen legjobb barátnője, Nelli életét is követelte a merénylet.

– Kopp, kopp! – hallatszott. Megérkezett hozzájuk is a nap első üzenete, mely éppen jó volt, hogy elterelje a gondolataikat a történtekről. Nagyon hamar kellett szembesülniük egy égető problémával. Az igaz, hogy az információ elér hozzájuk, de hová küldjék tovább? Irodájukból kilépve már egy egész nagy társaság fogadta őket a folyosón, akikben ugyanaz a kérdés merült fel. Pillanatokon belül megjelent az igazgató úr is, de semmit sem tudott mondani. Hazaküldte az egész munka nélkül maradt szakosztályt, azzal a gondolattal, hogy másnapra talán többet tud majd. De végül nemhogy másnapra, de egy héttel későbbre se volt kilátásban egyetlen megoldás sem. Cerebrum egy része teljesen megbénult, nem tudta továbbítani a kapott információkat a külvilág felé.

Mikor már a káosz tapinthatóvá vált, eszébe ötlött valami Norinának. Csak félve osztotta meg testvérével gondolatait.

– Ha tényleg teljesen megsemmisült a híd és a brocki intézmény – kezdett bele óvatosan –, akkor azt csak úgy tudjuk pótolni, ha új utakat építünk ki a postásoknak, és ha átvesszük a munkafolyamatokat, melyeket ott végeztek – hadarta el végül egy szuszra. Norman pár pillanatig csak nézett maga elé meredten. Gondolatai fénysebességgel cikáztak. Nem mondta ki, de belül érezte, hogy ez az egyetlen esélyük a rend helyreállításához. Egy néma biccentéssel adta nővére tudtára véleményét. Teljes összhangban emelkedtek fel székükről, és indultak meg az ajtó irányába. Izgatottan adták elő Norina ötletét Norbertónak, aki azonnal nekikezdett a szervezkedésnek. Hetekbe telt, mire a megfelelő tudás birtokába került, de mikor végre kész lett, azonnal megkezdődött a dolgozók képzése. Különböző tanfolyamokon vettek részt, de még így is nagyon lassú volt a tanulás. Emellett új úthálózatot kellett kiépíteniük, hogy a Dentrit Posta emberei megfelelően tudják végezni a munkájukat. Mindent kapkodva igyekeztek megvalósítani az idő szűke miatt. Az elsajátított tudás is csak felületes volt. Még közel sem álltak készen, mikor Norberto kopogott a 339-es iroda ajtaján. Norina és Norman azt érezték, felettesük a mély vízbe készül dobni őket, de ők is tisztában voltak azzal, hogy nincs idejük a tudás csiszolgatására.

Az ötlet világra jötte után alig három hónappal útnak engedték az első postást, az első szóval. Feszülten figyelték minden lépését, és várták, hogy vajon sikerül-e neki megtalálni úti célját. Óriási ováció tört ki, mikor látták, hogy fáradságos munkájuk nem volt hiábavaló. Ekkor kezdődhetett meg az utak folyamatos használata.

A kezdeti stádiumban rengeteg hibát vétettek. Ráadásul a kódok továbbítása is nagyon lassú folyamat volt, feltorlódtak a beérkező jelek. Bár az egész részleg egyszerre csak egy szón dolgozott, de még így is szinte állandóak voltak a tévesztések, a cserék. A legtöbb gondot a toldalékolás és a paronimák jelentették. Ki sem látszottak a feladatok alól, minden délután túlórázniuk kellett, sokszor akár késő estig is, hogy valamelyest utol tudják érni magukat. Hét évnek kellett eltelnie, mire a tudás kiteljesedett és eljutott a készség szintig. Hosszú idő volt, mire az információáramlás zökkenőmentessé vált, de végül a rengeteg belefektetett energia eredményeként sikerült átvenniük az egykori testvérintézmény szerepköreit. Ezáltal helyreállt a rend Cerebrum területén, annak ellenére is, hogy a Brock Zóna többet nem támadt fel hamvaiból. Norina és Norman máig is boldogan dolgoznak az irodában, ha nyugdíjba nem vonultak.