Az elveszett arany

Alkíma hirtelen nem tudta, hogy pontosan hogyan és miért került oda, ahol ácsorgott.

Egy hónappal ezelőtt éppen a város melletti erdei, aprócska kunyhójában várta egy kísérlet eredményét, a tömérdek üvegcsék mindegyikében más-más reakció ment végbe, a folyadékok a méregzöldtől a karmazsinvörösön át a ciánkékig minden színben pompáztak, a bunsen égőkből felcsapó lángok hangja, és a tompa fortyogás ismerős melódiája nyugalommal töltötte el a lányt, elbambulva simogatta a kabátját, amin puha, zöld moha és gombák nőttek, amire mindenki furcsán pillantott, amikor átsétált közöttük.

Ekkor figyelt fel az emberek zsivajára, ami a városból egészen a kunyhójáig elért. Felkelt az asztaltól, és kinyitotta az ajtót, ahol azt látta a távolban, hogy egy tömeg halad a város főtere felé, volt, aki izgatottan kerülgette a társait, hogy minél hamarabb elérje a helyszínt, míg mások értetlenkedő pillantásokat váltottak. Alkíma örökös kíváncsisága nem engedte, hogy visszatérjen sötét kis szobácskájába, így tehát ő is sietve csatlakozott a hömpölygő sokasághoz.

Lassan érkeztek meg a tér felé, ahol a lánynak nagy nehezen sikerült előrenyomakodni a tömegben, hiszen mindenkinél kisebb termetű volt, egészen addig, amíg meg nem látta a király követeinek jellegzetes sárga egyenruháját.

Amikor mindenki megérkezett, egyikük fellépett egy összeeszkábált emelvényre, és egy nagy pecséttel ellátott lapot emelt fel maga elé, majd hangosan beszélni kezdett.

– Figyelmet kérek! Nagyságos uralkodónk nagy tudású történészei végre rájöttek, hogy hol lehet az országunk alapítójának elrejtett kincse! – erre a mondatra elkerekedett Alkíma szeme.

Édesanyja mindig egy legendát mesélt neki esténként, mely szerint a birodalmukat egy nagyhatalmú varázsló hozta létre, aki mágiáját felhasználva megfejtette az alkímia legrejtettebb titkait, például, hogy hogyan lehet bármilyen anyagot arannyá változtatni. A mese úgy végződött, hogy a varázsló rengeteg vagyonát elrejtette, hogy az országában soha ne legyen szegénység, de meghalt, mielőtt elárulhatta volna bárkinek. A kincset azóta senkinek nem sikerült megtalálnia, ezért hihetetlennek tűnik, hogy éppen most bukkantak a nyomára. Alkíma hevesen dobogó szívvel hallgatta tovább a beszélőt.

– A király ennek okán egy csapatot állít össze, ahova bárki jelentkezhet, de csak ötven fő indulhat el az expedícióra, hogy megtalálják az aranyat, és örökre beírják magukat a történelembe.

A férfi ezzel a mondattal leszállt a pódiumról, és társaival együtt elsétált a helyszínről, otthagyva ezzel a tömeget, és köztük a gondolataiba merülő Alkímát.

A lány az elkövetkező hetekben alig aludt, a kísérleteket is abbahagyta, sehogy sem tudott döntésre jutni.

– Gyerekkoromban mindig arról álmodtam, hogy majd ha felnövök, én leszek az, aki felkutatja az aranyat és az alkímia elveszett titkait. De hiszen én csak egy tudós vagyok, még a varázsolni sem tudok! Igaz, hogy mindenkinél jobban értek a biológiához, a kémia rejtelmeihez, a térképészethez és a fizika törvényeihez, de ezekkel nem lehet nagy dolgokat elérni.

Másnap Alkíma mégiscsak elment a palotához, ahol beállt a kígyózó sorba, és jelentkezett az expedícióra. Először nem is hitt a szemének, amikor pár nappal később kibontotta a levelet, amelynek közepén díszes, kacskaringós betűkkel szerepelt, hogy bekerült a csapatba.

Azóta már megtették az út felét, mások már összebarátkoztak egymással, de a lány kívülállónak érezte magát. Ő volt az egyetlen tudós, a többiek között több varázsló és boszorkány volt, a legtöbben értettek a harchoz, a kardforgatáshoz, és jól bántak az íjjal is. Eddig mindenkinek sikerült hasznosítani a tudását, pár varázsló éppen egy kőhidat emelt mágia segítségével, amíg a csapat másik fele megebédelt abból a húsból, amit a vadászok hoztak. Egyedül Alkíma nem tett még semmit hozzá a küldetés sikeréhez, sosem kérték a segítségét, ezért a lány feleslegesnek érezte magát, és a tudományt, amihez értett, hiszen ő nem tudott a kezéből tüzet lőni, hogy láthassanak a sötétben, nem tudott halászni, hogy soha ne legyenek éhesek. Még a velük utazó beszélő szamarakat is hasznosabbnak tartotta, hiszen ők cipelték a felszereléseket, és az elfáradt vándorok is megpihenhettek a hátukon. El is ment az étvágya ezek után.

Amint elkészült a varázslatos átjáró, továbbindultak, sötét erdőkön át vezetett útjuk, magas hegygerinceken vándoroltak végig, hosszú, végtelen mezőkön meneteltek egyhangúan.

Egészen az egyik éjszakáig nem történt semmi izgalmas. Egy hatalmas pusztaságon utaztak keresztül, a horizont minden irányba teljesen lapos volt, egy árva dombot sem lehetett látni. Alkíma szerint már rég látniuk kellene a gombaerdőt, ahol a következő táborhelyük lenne, ott meg tudnának pihenni, és meg tudnák tervezni a következő napok eseményeit, de nem mert szólni a vezetőknek, úgy gondolta, hogy ők biztos kézben tartják a helyzetet.

Sejtése azonban nem igazolódott be, nemsokára megállt az egész csapat, és páran összegyűltek egy térkép felett kitalálni, hogy merre kell menni. A lány fáradt lábait pihentetve elfeküdt a puha fűben, feltekintve az éjszakai égboltra, ami fekete köpenyként borult a vándorokra, és megannyi apró, de annál fényesebb csillag ragyogott rajta. A tudós gyakran vizsgálta az eget és a távoli égitesteket, hol a távcsövével, hogy szabad szemmel, ezért egy kicsit csillapodott honvágya ahogyan az ismerős, sötét boltozatot kémlelte. Megtalálta a Kis Göncöl csillagképet, a Medvéket alkotó égitestek pedig mintha mosolyogtak volna rá, így hát ő is nevetve integetett a kedvenc fénypöttyeinek.

Ekkor ébredt rá, hogy felhasználva ezt a tudását, segíthetne a csapatnak, hiszen az éjszakai égboltból meg tudná mondani, hogy hol vannak és merre kell menniük. Azonnal fel is pattant a helyéről, és sebesen szaladt a még mindig tanakodó, óriás termetű vezetőkhöz, akik eddig minden gond nélkül elnavigálták őket. Alkíma lábujjhegyre állva szólította meg őket.

– Elnézést, lehet, hogy én tudnék segíteni! – Azok azonban nem hallgattak rá. Megpróbálta hangosabban, majd még egyszer, de így sem járt sikerrel. Végül annyira megelégelte a várakozást, hogy a hozzá legközelebb álló magas mágus fejét megdobta egy apró kaviccsal egy „Héj!” felkiáltással. A szakállas arcok erre végre felé fordultak, és kíváncsian várták, hogy mégis mi lehet annak az oka, hogy valaki megzavarta őket elmélkedés közben.

– Szerintem én tudnék segíteni. A csillagok és a térkép segítségével hamar meg tudom mondani, hogy merre kell továbbmenni.

– Mégis miféle mágiát tudsz, apró ember, amiről mi nem hallottunk, de te igen? - kérdezték a lánytól.

– A csillagászat nem számít varázslásnak, akárki érthet hozzá, aki szeretne, de ennek ellenére mégis sokan megfeledkeznek róla.

A vezetők egy pár pillanatnyi néma tanácskozás után, vállukat megrántva nyújtották oda Alkímának a térképet. Eddigre az egész csapat köréjük gyűlt, és érdeklődve figyelték, hogy mi történik, ezért a lány hangosan, hogy mindenki rendesen hallja, kezdte elmagyarázni, hogy hol található a Göncölszekér, hogyan találta meg hozzá képest a Sarkcsillagot, ami megmutatja az északi irányt. Majd a térképet maga elé tartva meghatározta rajta az égtájakat, és ezzel könnyedén meg tudta mondani, hogy merre kell továbbmenni. Az emberek és lények tátott szájjal figyelték őt, mintha tényleg valami varázslatosat tett volna, amit még sosem látott a világ, majd miután kicsodálkozták magukat, folytatták útjukat együttesen, immáron a helyes irányba.

Alkíma mögéjük került, gondolataiba elmerülve. Lehet, hogy a tudománya mégsem teljesen felesleges? Hiszen éppen most segített az egész csapatnak, és ezzel megmentette az expedíciót, sőt, még le is nyűgözte a társait. Büszkeség töltötte el, ami csak fokozódott, amikor hamarosan meglátták a gombaerdő határát.

A hatalmas gombák közé beérve találtak egy helyet, ahol biztonságosan fel tudták verni a sátrakat, a vadászok pedig elindultak valami élelmet keresni. Nem kellett meggyújtani a fáklyákat, ugyanis a gombák és minden körülöttük növő apró növény varázslatos neonszínű fényben ragyogott, ami nagyon meglepte a lányt, hiszen ez a hagyományos gombákra nem volt jellemző, ezért biztos volt benne, hogy a küldetés után egyszer visszatér ebbe az erdőbe kutatási céllal. A földet vastagon benőtték a ragyogó gombafonalak, mint egy természetes, puha takaró, ezért tudta, hogy aznap nagyon kényelmesen fog aludni. Erre gondolva nagyot ásított.

Ebben a pillanatban értek vissza a vadászok, ám ezúttal üres kézzel, ezért mindenki aggódva, és korgó gyomorral kérdezgette őket, hogy mégis miért nem hoztak semmit.

– Ebben az erdőben semmilyen levadászható állat nem él, nincsen fű, vagy elég zöld levél, amit ehetnének. De találtunk rengeteg kisebb gombát a hatalmasak tövében, azokból bőven jól lakhatunk. Hoztunk kicsi szürkés színűt, olyat is, aminek barnás a kalapja, van olyan, amin apró barna foltok vannak, és egy olyat, ami vidám piros színű, rajta szórakoztató fehér pöttyökkel. Nekem személy szerint ez tetszik a legjobban, alig várom, hogy megkóstoljam.

Alkíma az utolsónál felkapta a fejét. Azonnal odarohant a vadászokhoz, és kikapta kezükből a piros gombás kosarat, ezzel elégedetlen és értetlen felkiáltásokat kiváltva a társaiból. Egyet megragadva kivett egy vastag, bőrkötésű könyvet, amiről távolról is lerítt, hogy öregebb, mint a csapatuk nagy része, és lázasan lapozgatni kezdte. Tudta, hogy ismerős volt neki az élőlény valahonnan, és amint megtalálta, az egyik oldalon a kezében tartott jellegzetes, bohókás kinézetű gomba rajzát és leírását, eszébe jutott, hogy honnan.

A többiek már majdnem elindultak visszaszerezni a kosarat, hogy elkezdhessék a vacsorát, de megálltak, amint a lány hangosan felolvasta a finom kézírással papírra vetett sorokat.

– Légyölő galóca. Besorolás: Súlyosan mérgező.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy akik a kosárhoz legközelebb voltak, azonnal hátraugrottak, mintha csak a gombák közelében lenni is halálos lenne, és a többi három fajtát is gyanakodva méregették. Alkíma egyesével megkereste az összes előlény leírását, és megnyugtatta őket, hogy a galócán kívül mindegyik békésen fogyasztható, így neki is ültek jóízűen vacsorázni.

Pár perc múlva a lány elé lépett egy famágus, kezében pár ízletes barna vargányával, amiket át is nyújtott neki, miközben lassan letelepedett mellé a földre. Alkíma látta már a varázslót a vezetők között, tudta, hogy ő volt a legidősebb a csapatban és a famágusok között is, rengeteget tudott a legenda eredetéről, aminek éppen a nyomában jártak. A bőre hasonlított a fakéregre, ősz hajában és szakállában levelek nőttek, szeme pedig smaragzölden csillogott.

Nagyot sóhajtott, mielőtt beszélni kezdett mély, érdekes hangján, ami a lányt leginkább arra emlékeztette, amikor gyerekkorában az öreg tölgyfák üregébe bújva énekelt.

– Köszönjük neked, apró tudós,

Az egész nagy csapat neked adós.

Értünk ilyen sokat teszel, nem feleslegesen,

Tudományod értékes, hidd el nekem.

A lány tudta, hogy a famágusok rímekben beszélnek, de mégis meglepte, hiszen még sosem találkozott eggyel sem. Nagyon meghatotta, amit a mágus mondott neki, most már biztos volt benne, hogy jól tette, hogy jelentkezett a küldetésre. Ezért háláját megpróbálta a férfi nyelvén kifejezni, kicsit akadozva, hiszen nem volt hozzászokva a verseléshez.

– Köszönöm ezt neked... Öhm... Uram!

Ezentúl eszerint ... folytatom majd utam.

A varázsló derűs mosollyal az arcán kelt fel a lány mellől, hogy a többi vezetőhöz visszatérjen, akik már elkezdték megtervezni a másnapi eseményeket. Alkíma arcán mosollyal és teli hassal tért nyugovóra.

Másnap korán reggel indultak, hosszú út volt még előttük, nem vesztegethették az időt, ha sikeresen akarták végrehajtani a küldetést, és megtalálni az aranyat az ország számára. A gombaerdő táját hamar felváltotta egy mocsaras terület, ahol nagyon óvatosan haladtak tovább, előre megtervezve minden egyes apró mozdulatukat, nehogy beleragadjanak a sárba, és ne süllyedjenek el a láp sűrű és mély vizében. A mocsár tipikus illata töltötte meg az orrukat, miközben békák énekeltek körülöttük, a távolban vízimadarak rikoltoztak, a magasban pedig a rájuk vadászó ragadozók keringtek vijjogva.

Alkímát nem zavarták az új illatok, hiszen a kis kunyhóját sokszor megtöltötték a kémia reakciók által keletkezett szagok, néha még a ruháján is érezni vélte őket, ha az orrát erősen hozzányomta az anyaghoz.

A korai fény az utazók árnyékát hosszan elnyújtotta a vízen, és érdekesen eltorzította alakjukat. Kristályszárnyú szitakötők repkednek körülöttük, körbetáncolva üdvözölték őket. A monoton lépések zaját megtörve egyszer csak egy mély hang szólalt meg. Az egyik harcos kezdett egy lassú nótába, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Alkímának megmelengette a szívét az ének, hiszen ez volt az a dal, amit édesanyja énekelt neki kisgyermek korában, és eszébe jutottak a szép esték, amikor puha ágyában, a hold fényében ezekre a dallamokra aludt el. A lány apró mosollyal a száján csatlakozott az éneklő csapathoz.

A Nagy Varázsló útra kelt,
Minden kőbe életet lehelt,
Arany fénylett a lába nyomán
Amikor átlépett a tű fokán.
Arany hegyek a zsebében,
Arany haja szállt a szélben.
Meg akarta menteni népét,
Nekik adni a sok érmét.
Vagyonát messze elrejtette,
A legendák szerint egy nagy hegyben.
A hely sehol sincs megírva,
Titkát magával vitte a sírba.

Az éneket mély, különös hang szakította félbe, az utazók ijedten rezzentek össze, mindenki ide-oda forgatta a fejét, hogy megtalálja a vérfagyasztó hang forrását. Nem kellett sokáig várniuk, az egyik nagyobb vízfelület mélyéről buborékok törtek a felszínre, ami az expedíció tagjainak figyelmét sem kerülte el, félve gyűltek mind a víz partjára, melyből hirtelen egy hatalmas lény ugrott ki, egyenesen eléjük.

Egy hatalmas békával kerültek szembe, magasabb volt, mint a társaságuk legöregebb mágusa, ugyanis köztudott volt, hogy minél idősebb egy varázsló, annál nagyobbra nőtt. Az utazók felkiáltva hátráltak az állattól, miközben a harcosok fényes páncéljukkal és éles fegyvereikkel kezükben a többiek elé állva vártak a támadásra. A béka mérgesen brekegve bámult rájuk óriási, kerek szemeivel, ugrásra készen, nyálkás, rücskös bőréről sötétzöld, hosszú algák lógtak, melyekről ütemesen csöpögött a büdös víz.

Alkíma félelmében remegett, mint a nyárfalevél, nem értette, hogy a kétéltű miért nem támadta meg őket, csak ült és morgott rájuk. A lány jobban megfigyelte az állatot, és észrevette, hogy az egyik lábából vékony fadarab állt ki, ezzel fájdalmat okozva a békának, aki félelemből próbálta őket elijeszteni. Megsajnálta a szegény varangyot, ezért félelmét lenyelve sétált előre a harcosokat kikerülve, akik meglepetten eresztették le fegyvereiket, még maga a béka is abbahagyta a brekegését, látta, hogy az apró tudós nem rossz szándékkal közeledik felé.

Alkíma elérte a nyálkás, úszóhártyás lábakat, majd egy óvatos mozdulattal kihúzta az ágat, amire a kétéltű hirtelen hátraugrott. Amikor földet ért, beleremegett a föld, majd a béka meglepetten vette észre, hogy többé nem sajog a végtagja. Hálásan pillantott a lányra, majd boldogan ugrott vissza a vízbe, utat engedve az utazóknak. Ezt hangos éljenzés követte, mindenki a kis tudóst dicsérte, Alkíma pedig elpirulva állt a tömegben, nem szokott hozzá a nagy figyelemhez.

Hamarosan továbbmentek, zavartalanul haladtak át a mocsáron, majd elértek egy hatalmas hegység lábához. A teteje a felhők fölé magasodott, felszínét sziklák, fenyőerdők és havas fennsíkok tarkították, minden más eltörpült mellette, méltóságteljesen nyújtózott az ég felé. Ez volt az utuk célja, a történészek szerint valahol itt volt elrejtve a kincs. Már egyre közelebb érezték magukat a sikerhez, ezért újult erővel vágtak neki a meredek ösvénynek.

Három nap és három éjen át másztak a hegyre, ahogy fogyatkozott a hátralévő út, úgy nőtt az izgalmuk, Alkíma is majd kiugrott a bőréből, úgy várta már, hogy megpillantsák a sok aranyat. Az út alatt egyre többen csatlakoztak hozzá, mindenki meg akarta ismerni, sokat beszélgetett a többiekkel, egyre jobban megkedvelte a csapatának tagjait, már nem is érezte magát kívülállónak közülük.

A negyedik nap a vezetők egyszer csak megállították a csapatot, akik felnézve megpillantottak

egy hatalmas, kacskaringós mintájú kaput a hegy kövébe épülve. Az évszázadok alatt benőtte a moha, helyenként még virágokat is látni lehetett rajta. Mindenki visszafogta a lélegzetét, ahogy a legerősebb famágusok és varázslók minden izmukat megfeszítve lassan, nyikorogva kitárták a kaput, ezzel utat nyitva egy, a hegybe vésett sötét folyosóra. Alkíma várta, hogy a vezetők elinduljanak befele, de nem történt semmi, ezért értetlen tekintettel pillantott fel. Ekkor vette észre, hogy az egész csapat őt bámulja, majd az egyik nagyszakállú, süveges mágus lépett oda hozzá.

– Azt szeretnénk, ha te lépnél be először.

– Tessék? Én? –  A lány nem értette, hogy miről beszél a másik.

– Nagyon sokat tettél az expedícióért, ha te nem lettél volna velünk, akkor most nem lehetnénk itt. Tetteiddel bebizonyítottad, hogy bármennyire is apró vagy, és nem tudsz varázsolni, a tudás, amelynek birtokában vagy hatalmasabb, mint bármilyen mágia vagy fegyver. Tudományodnak köszönhetően senkinek sem esett baja, és mi is sok új dolgot tanultunk tőled, ezért a küldetés vezetőivel úgy találtuk a legjobbnak, ha te lépsz be először a Nagy Varázsló kincsének termébe.

Alkíma el sem akarta hinni, amit halott, de amikor körbenézett, mindenki egyetértően bólogatott, ezért hát az izgatottságtól és boldogságtól remegő lábakkal átlépte a hatalmas bejárat küszöbét, mögötte a már barátainak tartott csapattal. Pár forduló után véget ért a folyosó, és amint megpillantották végállomásukat, mindenkinek leesett az álla. Egy óriási, robusztus terembe léptek be, alig látták a tetejét, de ami még csodálatosabb volt, az a csarnokot kitöltő megszámlálhatatlanul sok ragyogó kupac, melyek kisebb hegyekkel is felértek volna, mindegyik rengeteg arany színű, maroknyi drágakőből állt, hívogatóan csillogva az elképedt utazók felé.

A csapat tagjai szétszóródtak, Alkíma is közelebb lépett az egyik kőhöz, és felemelte a földről. Meglepetten tapasztalta, hogy sokkal könnyebb volt, mint számított rá, ez gyanakvással töltötte el, és a nagyítóját kézbe véve vizsgálta meg a tárgyat. Másoknak is feltűnt ez a furcsaság, ezért a lány köré gyűltek, aki észrevette, hogy az ásvány apró, szögletes darabokból áll össze, ami nem volt jellemző az aranyra, de annál inkább egy másik anyagra. A tudós nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, amikor megosztotta a hírt mindenkivel.

– Ezek a kövek közül egyik se az, amit keresünk. Ez egy különös ásvány, az a neve, hogy pirit, de úgy is szokták nevezni, hogy a bolondok aranya, hiszen a színe könnyen megtévesztheti az embert, úgy, ahogyan velünk is tette. Úgy tűnik, a Nagy Varázsló mégse volt annyira hatalmas, mint a mesék állítják.

A többiek hitetlenkedve és elkeseredve vonultak ki a teremből. Néhányan körbejártak pár kupacot, hátha a sok pirit között megbújik igazi arany is, de nem jártak sikerrel, volt olyan is, aki belerúgott az apró kövekbe, őket hibáztatva a feleslegesen megtett út miatt.

Alkíma a nagy sárga, csillogó hegyek között állva nem érezte magát szomorúnak. Igaz, hogy megtudta, hogy a gyerekkorában annyira szeretett mesék nem igazak, nem fejtette meg az alkímia elveszett titkait, és rájött, hogy semmilyen másik anyagból nem lehet aranyat varázsolni, de megtalált egy sokkal fontosabb dolgot. Rájött, hogy a tudománya mennyire sokat ér, egyáltalán nem felesleges, fel tudja használni embertársai javára, és tudta, hogy ezt másokkal is meg kell osztania.

Boldogan tért haza az erdőszéli kunyhójába, egy kis darab pirittel a zsebében, hogy örökké emlékezzen élete nagy kalandjára.

Hamar elterjedt az utazás története, az emberek megtudták, miket tett Alkíma, és mindenkiben felébredt a vágy, hogy tanuljon tőle. Ezért minden nap több tucatnyian látogatták meg a lányt, aki boldogan tanította őket, és hamarosan az egész ország tudta, hogy a tudomány mennyire értékes.