Az ifjú fizikus

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy tehetséges gyermek, kinek neve Peti volt. Peti megszállottja volt a természetnek és az ahhoz kapcsolódó tantárgyaknak. Amennyi elismerést kapott szüleitől és tanáraitól, annyi vagy több megvetés érte osztálytársaitól. Úgy bántak vele, mintha egy fertőző betegsége lenne, amelynek annyi gyógymódja lehet, hogy az „okoska” szerepet lecseréli valami elfogadottabbra, nem tanul, inkább a lányok és a hírességek majmolására fordítja az életét. Peti kitartó volt, egy ideig tűrte a megalázó mondatokat, de a mai nap volt az, amelynél elszakadt Peti cérnája.

– Ez az oka annak, amiért fizikus szeretnék lenni – zárta le Peti kiselőadását a tábla előtt. A tanár mosolyogva nézte a kis előadót, akinek csillogott a szeme az egész előadás alatt.

– Gratulálok Peti! – tapsolt a tanár. – Ez a szép előadás egy ötöst érdemel, leülhetsz a helyedre – intett fejjel Peti padja felé.

Peti mosolyogva nézett a tanárra, majd felkapva fontos jegyzeteit elindult a padja felé. Útját megvető szempárok, sutyorgás és nevetés övezte. Peti tűrte, egészen addig, amíg egy pad mellől kikandikáló lábban megbotlott, majd hangos csattanással a földre zuhant, amely felerősítette osztálytársai gúnyos nevetését. Peti felállt, leporolta a nadrágját, majd elhajított tankönyveit összeszedte. Könnyeit visszanyelve foglalt helyet a kétszemélyes padban, amelyben Petin kívül senki sem ült. Fel sem tűnt már neki, megszokta, hogy egyedül ül az órákon, ebédnél és a tesi órán a csapatokba is csak utolsóként választják egy fintorgás kíséretében. Egyet nem értett, amit biztosan te sem értesz; miért lett ő az iskolának a kitaszítottja? Sosem bántott senkit, sosem okoskodott vagy fitogtatta tudását. 

Osztályfőnöki óra következett. A gyerekek már izgatottan várták az órát, hiszen olyan laza volt, mint ostoba embernek a padlásdeszkái. Az osztályteremben a gyerekek csoportokba rendeződve csacsogtak, nevetgéltek. Peti természetesen megint egyedül volt. Hol vágyakozva nézett fiú osztálytársaira, akik egymással viccelődtek, szórakoztak, hol irigyen nézett a menőbb srácokra, akik éppen az iskola legszebb lányaival beszélgettek. Jaj, hogy belesajdult a szíve! Bárcsak ő is ott szórakozhatna velük vagy ő is lányokkal beszélgethetne. Nem szereti a garbókat, de minden menő srác a suliban fekete vagy fehér garbóban jár, hát ő is felvenné, ha ezen múlna. Belépett az osztályfőnök. Kerek szemüvege mögül rögtön felmérte azt, hogy ki hol ül. Elszomorodott, amikor látta, hogy az egyik tanulója már megint a leghátsó sorban gubbaszt, távol mindenkitől. A tanuló, azaz Peti, mosolyogva köszönt a tanárnak, hiszen tudta, hogy beilleszkedési gondja miatt osztályfőnökét nem hibáztathatja. A tanárúr mindent megtett azért, hogy a kis Galilei második családját lássa osztálytársaiban. Az összes létező eszközét bevetette, de nem tud Peti helyett bátrabb, merészebb, határozottabb, az osztálytársak helyett pedig kedvesebb és toleránsabb lenni.

Negatív érzéseit elrejtve, helyet foglalt a tanári asztalnál, majd leintette a heteseket, mondva, hogy tudja, ki hiányzik és az osztályba hány fő jár. Hát igen. Pintér tanárúr, Gergő bácsi, a népszerűeknek pedig egyszerűen Gergőbá' sosem a kifogástalan modoráról volt híres. 

– Mint tudjátok – kezdte el Gergőbá' a beszédet –, az osztály holnap megy kirándulni. Kétnapos kirándulás lesz és a múltkori órán tett szavazatok alapján kempingezni megyünk. Egyedül Peti hiányzott a múltkori óráról, ahol ezt megszavaztuk. Peti, az osztály az egynapos budapesti kirándulás helyett választotta a kempingezést. A szavazatod döntő lehet, te hova mennél szívesebben? – kérdezte a tanár kedves hangon.

– Ugyan Gergőbá! Amilyen muki ez a gyerek, megszólalni sem fog! – kiabált be az órába Bence, mire a többiek hangos nevetésben törtek ki.

Bence garbós volt, azaz a menők táborát erősítette. Természetes, hisz a sörivásban ő tartotta a rekordot négy korttyal és elmondása szerint már tartott a kezében igazi cigarettát is. Fehér garbóján megpihenő ezüst, láncszerű nyakláncai össze-vissza csörögtek, nem beszélve vastag, ezüst gyűrűiről, amik folyton egymáshoz ütődtek.

– Tartsd az idióta véleményedet ott, ahová való – intette le a tanár, majd tetovált kezével Peti felé mutatott. – Ő beszél, ha nem tűnt volna fel – mondta.

– Egyetértek a többséggel tanár úr – sóhajtott Peti. – Legyen szíves kiengedni mosdóba – kérte Peti, mire a tanár bólintott, majd Peti kifutott a teremből.

Peti könnyeinek száma egyenes arányosságban növekedett a teremtől megtett méterek számával. Fájt neki. Már megint megszólta egy hangadó! Már megint valaki, aki a suliban többet ér, mint ő. De miért? Miben különböznek? Ugyanúgy van agyuk, kettő veséjük, tüdejük, májuk, gyomruk, beleik... hát nincs különbség. Kívülről sincs sok, Peti és Bence is elég magas és még a lábméretük is alig tér el egy vagy kettő számmal. Nincs szemüvegjük, sem fogszabályzójuk. Itt sincsen különbség. 

– Miért nem szeretnek? – morfondírozott Peti. – Talán azért, mert nekem sötétszőke hajam van és nem barna? Átfestetem! Azért, mert nem zöld a szemem, hanem kék? Veszek kontaktlencsét! Vagy azért, mert nekem nincs ezüst ékszerem? Van, felteszem! A garbó miatt van? Elmegyek valahova és veszek egyet! – Peti kétségbeesve dőlt neki a csempének, ilyen szánalmasnak nem érezte magát még sosem.

– Kölyök, nem gondoltál még arra, hogy a sorral van a probléma? – lépett ki egy srác az egyik fülkéből. 

A jobb karját csuklótól vállig tetoválás fedte, fekete hajának vége pedig szőke volt. Az érdekes figura közelebb ment Petihez, majd újra megszólalt.

– Nem tudom, hogy mi a baj, de nincs veled semmi baj. Mindenki más, és aki abban a bizonyos sorban áll, nem jobb vagy több, mint te – borzolta össze Peti haját, majd kilépett a mosdóból.

Peti nem hitt a bölcs szavaknak. Kevesebb. Csak el kell neki fogadnia. A különös alak nem mondott igazat! 

Másnap Peti gyomorgörccsel kelt. Remegve pakolta be táskájába a legfontosabb holmikat. Odaállva szekrényéhez a ruháit kezdte mustrálni.

– Mit kéne vinnem? Valami olyasmi kéne, amiben nem tűnök nyominak? – Peti még maga is meglepődött azon, hogy ezt mondta magára. Sokáig tépelődött a rá megfelelő jelzőn, de ez mégsem tetszett neki.

– Öcsi? Indulhatunk? – dugta be a fejét Bia, Peti nővére. Jaj, ne, újra rajta fognak nevetni! A lúzer, akit a nővére visz el a kirándulásra? Nagyon gáz!

– Bia, nem mehetnék busszal? – kérdezte Peti reménykedve, hogy a nővére megkegyelmez neki és nem teszi ki a megvetésnek.

– Peti! – dörrentett rá Bia. – Egy csomó zsákod lesz, nem szeretném, ha egyedül kéne cipelned. A kocsiban hallgatunk valami jó zenét, rendben? Mondjuk a kedvencedet! Meg elviszlek a pékségbe, azt választhatsz, amit csak szeretnél – ajánlkozott Bia. Tudta, hogy az öccse szorong és fél, de hogy mitől vagy kitől… hát azt nem tudta. Peti sosem mondott neki semmit erről.

– Vennél nekem egy tábla csokit is? – csillantak fel Peti szemei.

– Persze – mosolygott Bia.

Peti bólintott, majd kivéve szekrényéből az általa legnormálisabbnak ítélt darabokat, bepakolta. A csomagok bekerültek Bia autójába, aki kicsattant az örömtől, hiszen imádott öccsét elvihette az iskolába.

Bia, ígéretéhez híven, vett a közeli pékségben Petinek péksüteményt, illetve csokoládét. Két rágcsálnivaló is bekerült a kosárba.

– Megkínálhatod vele a barátaidat – mosolygott Bia.

Peti keserűen bólintott, hiszen egy barátját sem kínálhatta meg a finomságból, mert nem volt neki, de nem akart szomorúságot okozni a nővérének, így csak hallgatott.

Az iskola elé érve, Gergőbá már fel-alá járkált, nagyon aggódott, hogy Peti elblicceli a kirándulást. Látva Peti és Bia közeledő alakját, sóhajtott egy nagyot, majd diákja elé ment és mosolyogva köszönt:

– Sziasztok! Bia, ezer éve láttalak már! – üdvözölte Gergőbá régi tanítványát.

– Jó napot kívánok Gergőbá! Azért nem ezer éve, legyen mondjuk ötszáz – nevetett a lány. – Hova mennek pontosan? – érdeklődött.

– Zircbe, ez egy város Veszprém megyében. Ott van egy jó kempinghely is – mondta a tanár úr. – Peti, megtennéd, hogy köszönsz a többieknek? Én elrabolom egy percre a nővéredet, de ne aggódj, még lesz időtök elbúcsúzni egymástól! – mondta Gergőbá.

Peti bólintott, majd odasomfordált a buszhoz, ahol a többiek várakoztak.

– Az az igazság, Bia – kezdte a tanár úr –, Petinek nagyon nehezen megy a beilleszkedés, de tudom jól, hogy ez nem az ő hibája – majd bólintott. – Arra gondoltam, hogy csapatépítés céljából szervezek nekik egy kis meglepetést – az ötletre Bia Gergőbá felé kapta a fejét, de mire kérdezhetett volna a részletekről a tanár folytatta. – A zirci erdőben egy kis túlélőjáték-szerűséget terveztem – mire Gergőbá folytathatta volna, Bia a szavába vágott.

– Tanár úr! – emelte fel a hangját.

– Jaj, ne érts félre Bia! – emelte fel a kezeit védekezően. – Nem lesz itt semmi élet-halál harc! Csupán arra gondoltam, hogy tüzet gyújtani és ehhez hasonló dolgokat az ennyi idős gyerekek felnőtt felügyelet mellett igazán megtanulhatnak. Peti nagyon okos fizikából, így minden csapat meg akarja majd kaparintani. Peti ennek nagyon fog örülni és talán elkezd beszélgetni valakivel az osztályból, lehetne neki egy barátja! Vagy több! – mosolygott Gergőbá, mire Bia szemei is felcsillantak.

– Ez fantasztikus ötlet! Kérem, tájékoztasson minél előbb arról, hogy hogyan ment. Anyuék Pekingben vannak üzleti úton, de biztosan ők is nagyon örülnek majd! – mosolygott Bia. – Köszönjük szépen Gergőbá! Ha most viszont megbocsájt, elköszönök Petitől! Vigyázzanak magukra, viszontlátásra! – integetett Bia, mire Gergőbá is elköszönt volt tanítványától.

Bia odasétált kistestvéréhez és adott neki egy puszit, mire Peti szorosan megölelte.

– Vigyázz magadra Öcsi és feltétlenül írj, ha megérkeztél! Holnap, ha hazaérsz, rendelünk valamit, valahonnan, válassz Te – mosolygott Bia.

– Köszi Bia, de válassz Te! Én mindent szeretek, amit Te, viszont ez fordítva nem teljesen igaz – nevetett Peti, mire Bia is elkezdett.

– Jaj, te – nevetett. – Rendben! Kisujjeskü, hogy vigyázol magadra? Pite? – vette fel Bia komoly arcnézését és kisujját nyújtotta testvérének.

– Piskóta – nyújtotta kisujját Peti is. 

Egy utolsó ölelés után felterelték Petiéket a buszra. A 34+2 fős busz a 25 tanulónak bőven elegendő volt és mit ad Isten, Peti újra magára maradt. Szomorúan pakolta le táskáját lába elé, majd elhelyezkedett az alig másfél órás útra. Behúzódott az ablak mellé, hátha valaki mégiscsak a mellette lévő helyet választaná, de hiába. Peti mellé senki sem ült.

Már éppen fél órája mehetett a busz, amikor Peti ráunt a zenehallgatásra, így táskájából kivette a Biától kapott táblás csokiját. Mogyorós. Az Peti kedvence. Mosolyogva tépte fel a csokoládé csomagolását, majd letört volna belőle egy kockát, de eszébe jutott, hogy illik a közelében lévőket megkínálni, A gondolatra kicsit felállt, hogy megkínálja az előtte ülő garbósokat. Éppen szólásra nyitotta volna a száját, de a busz megdöccent és kezéből a csoki pont az egyik garbós ölébe hullott.

– Jaj, a kis nyominál adakozó nap van? Köszike – fordult hátra az egyik garbós, név szerint Martin.

– Én csak szerettelek volna megkínálni titeket belőle, nyugodtan törjetek le belőle annyit, amennyit szeretnétek, de utána légy szíves adjátok vissza – mondta halkan Peti, mire Martin nevetve mondta:

– Rendben, egy másodperc – nevetett továbbra, majd visszadobták Petinek a csokoládé üres csomagolását. Egy kockát sem hagytak belőle neki. – Egészségedre a maradékot…fúj! Ez mogyorós? Utálom! Edd meg te! – dobták vissza Petihez a meg-megharapdált édességet.

– Hogy ti mennyire udvariatlanok vagytok! – jött előre egy lány, Peti nem tudta pontosan a nevét, talán Panni vagy Fanni volt. – Egy ideig hallgattam, amit Petivel csináltatok, de ez már mindennek a teteje! Még egyszer ilyet csináltok és többé soha nem állok szóba veletek! – fenyegetőzött a lány.

– És szerinted az minket mennyire hat meg? – nevetett Martin.

– Jól tudom, hogy a legjobb barátnőm a barátnőd? Valószínűleg érdekelni fogja, hogy miért nem állunk szóba egymással, és hogy miket csinálsz itt – mondta a lány, mire Martin elhalkult és duzzogva visszafordult eredeti helyére.

– K-köszönöm – dadogott Peti, hiszen nagyon meghatotta, hogy a lány mellé állt. 

A lány nem szólt semmit, csak elment. Peti hirtelen elszomorodott, de ideje sem volt átgondolni, hogy mi történt, mert a lány a cuccával odaült Peti mellé és egy tábla mogyorós csokit tartott a kezében.

– A tiéd – nyújtotta felé a finomságot. – Nekem néggyel eltettek otthon – mosolygott rá, mire Peti megköszönve elfogadta, majd matatva a táskájában előhúzott egy zacskó rágcsálnivalót.

– A tiéd – ismételte meg Peti a lány szavait. – Két zacskóval eltettek nekem otthon – mondta Peti, mire a lány is mosolyogva fogadta a kedves gesztust.

A busz megállt, majd a gyerekek egyesével leszálltak. Az a bizonyos Fanni vagy Panni eltűnt, Peti hiába kereste. Peti elmélkedését Gergőbá zavarta meg.

– Figyelem gyerekek! – köszörülte meg a torkát. – Arra gondoltam, hogy egy kis túlélő játékot játszunk – mondta Gergőbá, mire hatalmas nyüzsgés támadt. – Csendet! – kiabálta el magát, mire mindenki megszeppent. – Szóval, a feladat az lesz, hogy meg kell találnotok egy-egy tűzgyújtó helyet, ahol megsüthetitek ezeket a szalonnákat! A feladat célja, hogy kiderüljön, a fizikaórán és a kémiaórán használt tudásotokat mennyire tudjátok kamatoztatni a való életben. Rendeződjetek csapatokba! Öt ember csapatonként! Az első csapatkapitány Bence, utána Bálint, Kincső, Laci és Mia! – mondta Gergőbá, majd kivárta, amíg a felsorolt csapatkapitányok kiválasztják az embereket.

– Berti! – mutatott Bálint egy vörös hajú gyerekre.

– Ez nem ér! – kiáltott Bence. – Miért én kapom a nyomi Petit már megint? – fakadt ki a garbós, mert tudniillik az összes gyerek már egy csapat része volt, csak Berti, aki szintén garbós volt, és Peti maradt ki.

– Bence! – kiabált rá Gergőbá. – Maradj csöndben! Emlékszel mit mondtam a gondolataidról? – kérdezte a tanár úr, mire Bence bólintott. – Akkor tartasd magad ahhoz! Peti, állj be Bence csapatába – utasította a tanár, mire Peti tette, amit kértek tőle.

– A cuccok itt maradnak! Akik három óra múlva nem érnek vissza, azok kiestek a játékból. A nyertesek díja egyelőre titok! Hajrá, győzzön a legjobb! – fújta meg Gergőbá az indítósípot, mire mindenki elindult az erdő felé.

Bencéék csapata hamar elérkezett a harmadik tűzrakó helyhez, ahol egy szép kőpad ölelte körül a sütögetőt. Gyorsan körbeülték azt, majd megláttak a tűzrakó kőfalán néhány tárgyat: kettő lencsét, három papírt és öt saslikpálcát, illetve száraz fát, ami a tűz megfelelő alapja lesz.

– Hol a gyufa srácok? Hiába süt százágra a Nap, addig mégsem várhatunk, amíg a fa magától kigyullad! – sopánkodott Robi.

– Várjatok, valahol csak van egy öngyújtó a zsebemben – kutakodott Bence.

– Az csalás lenne – szedte össze a bátorságát Peti, hiszen rögtön rájött a feladat lényegére.

– Mit vartyogsz Petike? – mondogalódott Bence.

– Azt – bólintott Peti, majd ránézett a garbósokra és elkezdett magyarázni. – Ezeket a lencséket domború lencséknek nevezzük, mert bárhogyan nézed a lencse vastagabb középen, mint a két szélén – mondta Peti. – Ha a lencse alá tesszük az egyik papírt, akkor akár meg is gyújthatjuk, és mi nyerünk! – mondta, majd tovább magyarázott. – Mivel a domború lencse a ráérkező fénysugarakat egy pontba, gyújtópontba gyűjti – mondta Peti, mire mindenkinek tátva maradt a szája.

– Akkor ne vesztegessük a drága időt! – állt fel Félix. – Használd az én szemüvegemet! – vette is le, de Peti eltolta a kezét.

– Ami a te szemüvegedben van az egy homorú lencse. Azért kaptad, mert nehezen láttad a táblát, viszont ami nekünk kell az domború lencse – magyarázta Peti. – Harminc másodperc kell ahhoz, hogy felizzítsuk a papírlapot – mondta Peti, majd a kezébe vette a hengerré formázott papírt és a lencse alá tartotta.

A papír lángra is kapott pont úgy, mint ahogy Peti ígérte. Az elkészült szalonnát megsütötték, majd a kapott finomságot betették abba a dobozba, amelyet Gergőbá adott nekik az elkészült ételhez. 

– Jaj, időben vagyunk még! Bravo Peti! – ujjongott Martin.

– Annyira nem! – morgott Bence. – Rövidebb úton megyünk – intett Bence, majd elvezette őket egy nagy kőkerítéshez. – Ez a kőkerítés azt a házat öleli körbe, ahonnan indultunk. Itt van ez a létra! Másszunk fel és jussunk át a kerítésen, így még több előnyt szerezve – mondta Bence, mire mindenki bólogatni kezdett.

A kőkerítés mellett volt a létra. Bence megfogta a létrát, majd intett Félixnek, hogy másszon fel elsőként. Félix bólintott, majd elkezdett mászni, de a létra lábai elsüllyedtek a sárban.

– Kövér! – morgott Bence Félixnek.

–  A létra a rossz! – kiabált Félix.

– Na, Okostojás – szólt Bence Petinek. – Erre is van magyarázatod? – pökhendiskedett Bence.

– I-igen – köszörülte meg Peti a torkát. – A megoldás egyszerű: Ott van kettő hosszú deszka. Tegyétek a létra lábai alá, ezzel megnöveljük a nyomóerőre jutó nyomott felületet, így csökkentjük a nyomást, így a létra nem tud elsüllyedni – hadarta el Peti, mire megint mindenkinek leesett az álla. A nyomi talán mégsem az? Egyenesen menő!

Úgy tettek a fiúk, ahogyan Peti mondta. Hamarosan mind az öten átjutottak a kőkerítésen, és elértek Gergőbához.

– Gergőbá kérem, mi végeztünk! – mondta Bence, majd Gergőbá ránézett a fiúkra és így szólt:

– Látom, itt a szalonna és mindenki előtt értetek be – mosolygott a gyerekekre. – Ha a következő rejtvényt megfejtitek, a tiétek a nyeremény – mondta, majd a fiúk bólintottak, jelezve, hogy készen állnak az utolsó megmérettetésre. – Józsi bácsinak gyönyörű vaskapuja van. Látjátok? – mutatott Gergőbá az említett kapu felé, mire bólintottak a gyerekek. – Ma, ezen a forró napon az amúgy tökéletesen záródó kapu igen nehezen záródik. Mi ennek az oka? – kérdezte Gergőbá. – Félix? – szólította fel a tanulót.

– Az előző csapat tönkretette! – mondta, mire Gergőbácsi felszólította Bencét. – Bence?

– Petit szólítsa fel! Ő az egyetlen, aki becsülettel figyelt a fizikaórákon! – mondta Bence.

– Rendben, Peti? – nézett az említettre Gergőbá.

– A válasz – állt fel Peti, majd odalépett a kapuhoz egy kicsit megemelte, majd könnyűszerrel becsukta –, a hőtágulás. A  szilárd anyag részecskéi rezgő mozgást végeznek, és a hőmérséklet növelésével a rezgés egyre intenzívebb lesz, mi ezt úgy vesszük észre, hogy a tárgyak térfogata megnő – magyarázta Peti.

– A válasz helyes! – mondta Gergőbá, mire a többi diák felugrott és körbeölelték Petit.

– Ez az Peti! Megcsináltad! Ügyes vagy! – kiáltozták.

– Tudni akarjátok mi a nyereményetek? – kérdezte Gergőbá, mire Bence megszólalt:

– Igen, tudjuk – mosolygott. – Egy új barát – pacsizott le Bence Petivel.

–  Egy hatalmas tábla csoki, de ez sem olyan rossz – nevetett Gergőbá.

Végül a többi csapat is beszállingózott a helyre. Bence mindenkinek Peti okosságáról áradozott, nagyon le volt nyűgözve. Csakúgy, mint Robi, Félix és Martin. Mindnyájan egyesével kérték Peti bocsánatát, Martintól és Robitól pedig két tábla mogyorós csokoládét kapott. Az este jó hangulatban telt, hiszen a közösség befogadott ma valakit. Peti mosolyogva nézte társait, ahogy a tábortűz körül énekeltek. Gergőbá leült a nebuló mellé, majd így szólt.

– Látod Peti? A reggel újra eljött, mert nincs olyan sötétség, olyan évszak, amely örökké tartana – simogatta meg Gergőbá Peti hátát.