Édes mese

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy…

Állj, állj, állj! Hát így aztán mindenki el tud kezdeni egy mesét, szóval ez egyáltalán nem eredeti! Kezdjük elölről!

Egyszer volt, de csak egyszer és nem kétszer, háromszor meg pláne nem, a gimnázium falain belül a matekterem felett, a kémialabor és a kémiaterem között, a plafon alatt volt egyszer egy vegyszerraktár, amelynek a legfelső polca a legérdekesebb számunkra ebben a történetben, ugyanis itt található Szénhidrátföld. A polcon három üveg van, az egyikben fruktózzal, a másikban glükózzal, a harmadikban keményítővel, tehát Szénhidrátföld három megyére oszlik: Fruktózmegyére, Glükózmegyére és Keményítőmegyére. Legutóbbi Szénhidrátföld leghátsó sarkában foglal helyet és vastagon belepte a por és beszőtte a pók, hiszen senki nem vette elő már időtlen idők óta, mert a diákok hosszú hónapokra távoktatásba kényszerültek. Ebben az elfeledett, poros, pókhálós Keményítőmegyében élt főszereplőnk, aki nem más, mint én, Glükóz. Azazhogy még él is, szóval máris felhagyok a múlt idő használatával.

Szóval Glükóz vagyok és arany életem van, ugyanis nincsenek itt a diákok, szóval nincs, aki kísérletezzen velünk, így hála az égnek nem kell állandóan mindenkivel reagálni. Nem is bolygatnak minket folyamatosan, egyedül a vegyszerraktár megkérdőjelezhetetlen teljhatalmú főnöke, Laboránsnéni jár néha a kanalával Glükóz-vagy Fruktózmegyében, hogy édesebb legyen a kávéja, de ezt ne mondjátok el senkinek, mert a világért sem szeretném, ha Laboránsnénit leszidnák miatta! Keményítőmegyében azonban senki nem jár a kanalával, ugyanis a keményítőmolekulák nem édesek a glükózokkal és a fruktózokkal ellentétben, szóval eljött számomra a kikapcsolódás ideje.

Egyetlenegy apró, de nem elhanyagolható problémám van, ami sajnos erősen elcsúfítja a paradicsomi boldogságot: hogy glükózmolekula vagyok, ám Glükózmegye helyett Keményítőmegyében élek, de gondolom, ez már mindenkinek feltűnt.

Hogy miért nem költözök át Glükózmegyébe a többi glükózhoz?

Hát éppen ez az! Hogyan költözhetnék át, amikor a természet elektronkötelekkel belekötött egy csigalépcső alakú keményítőbe?! Egészen beleremeg az összes atomom, ha rágondolok erre a tényre! Vágjam el az elektronköteleket? Hát ezt ne nekem mondjátok, hanem az elektronköteleknek, mert ők azok, akik egyáltatán nem partnerek ebben! Hiába kérem őket, hogy legyenek szívesek elszakadni, csak a szájukat húzzák és panaszkodnak. Olyan végtelenül negatívak ezek az elektronok!

Egyetlen társaság van az ismeretségi körömben, akik hajlandóak lennének elszakítani a köteleket: a savak. Rendkívül fura csapat, kissé agresszívak és nehezen férnek meg a molekulaszerkezetükben, de azért nem rossz részecskék ők. Ráadásul van egy különleges varázsollójuk, amivel rengeteg mindent szét tudnak vágni, még akkor is, ha erre senki nem kérte őket, a kedvemért azonban igazán megtehetnék azt, hogy ezzel a bizonyos varázsollóval elvágják a nemkívánatos elektronköteleimet, hogy önálló glükózként folytathassam cukorpályafutásomat, de hát olyan savanyúak ezek a savak, hogy egyik sem hajlandó ellátogatni a keményítősüvegbe.

Keményítőmegyében kemény az élet. Igazából nemcsak én vagyok itt, hanem rengeteg más részecske is. Valaha mindannyian jó kiállású, gyűrűs formájú glükózok voltunk, ami azért nagyszerű, mert Szénhidrátföldön a gyűrűs forma éppen annyira előnyös, mint az emberek világában egy izmos felsőtest, szóval aki tetszeni akar a fruktózlányoknak, az gyűrűvé záródik. Ha pedig biztos befutó akar lenni, akkor a gyűrűje két különböző oldalára helyezi el a hatodik szénatomját és a glikozidos hidroxilcsoportját. Utóbbi rémesen hangzik, de igazából olyan, mint az embereknél a kéz, és szerintem nem lehet úgy romantikus sétát tenni egy fruktózlánnyal, hogy glikozidos hidroxilcsoporton fogjuk egymást és közben útban van a hatodik szénatom. Persze vannak olyan cukrok, akiket egy rossz helyen lévő hatodik szénatom egyáltatán nem zavar a glikozidos hidroxilcsoporton fogásban, de én egyáltalán nem tudok azonosulni ezekkel az újkeletű udvarlási szokásokkal.

A gyűrűs forma és a két különböző térfélen lévő glikozidos hidroxilcsoport és hatodik szénatom a személyiségünkre is kedvező hatással van. Csupa előnyös tulajdonságunk lesz tőle, például az, hogy szívesen működünk együtt a többi gyűrűs glükózzal, akinek különböző térfélen van a hatodik szénatomja és a glikozidos hidroxilcsoportja. Ezt pedig a természet is tudja és a már említett elektronkötelekkel összekötött minket keményítővé, ami elsőre nagyon jól hangzik, hiszen mi glükózok igazi társasági molekulák vagyunk, de aztán hamar unalmas lesz, mert kifogyunk a beszédtémából. Ettől pedig Keményítőmegyében ízetlenné válik az élet, nem pedig olyan édessé, mint amikor még csak egyszerű cukor voltam.

És ez még csak a kisebbik baj. A nagyobbik probléma az, hogy Keményítőmegye szélén lakom és átlátok Fruktózmegyébe, ahol egy felettébb csinos fruktózlány él. Ő is gyűrűs szerkezetű, de az ő hatodik szénatomja és a glikozidos hidroxilcsoportja a gyűrűjének ugyanazon az oldalán van, mint ahogyan az a fruktózlányoknak a legelőnyösebb. Teljes mértékben összeillünk, hiszen őt is Fruktóznak hívják, ami éppen olyan közönséges név a fruktózok körében, mint a glükózoknál a Glükóz. Ám hiába ez a közönségesség, számomra ő a világon a legédesebb cukor! Nagyon szeretnék megismerkedni vele, de ez addig sehogyan sem következhet be, amíg itt csücsülök az elektronköteleimmel…

Már hetedik hónapja egyfolytában ezen mérgelődök, de várjunk csak! Ti is halljátok ezt a hatalmas hangzavart a szomszédos laborból? Csak nem vége lett a távoktatásnak és visszatértek a diákok a gimnáziumba?

De bizony visszatértek! Ráadásul a diákok megkérdőjelezhetetlen teljhatalmú főnöke, Tanárnő a fejébe vette, hogy az elkövetkezendő órákon minden kísérletet bepótoltat a diákokkal, ami a távoktatás miatt kimaradt, így aztán Laboránsnéni össze is készíti a tálcákat az osztály számára. Én is rákerülök az egyikre, ami ellen határozottan tiltakozom. Nem vagyok én laborpatkány, hogy csak úgy kísérletezhessenek rajtam!

– Laboránsnéni, kérem szépen, ne tessék hagyni, hogy a diákok mindenféle anyaggal reagáltassanak! Tessék tudomásul venni, hogy utálom a kísérleteket!

– Ejnye, Glükóz, igazán lehetnél egy kicsivel reakciókészségesebb! – dorgál Laboránsnéni. – Légy szíves, hagyd abba a panaszkodást! Oda is adom a tálcát Diáklánynak.

– Jaj, ne! Tessék levenni arról a tálcáról, ami Diáklánynak megy, ő egyáltalán nem tud kísérletezni! Tessék inkább Tanárnő tálcájára tenni, mert ő kísérletezés közben vigyáz az atomjainkra és úgy kevésbé kellemetlen odabent a kémcsőben, de Diáklánynak fogalma nincs róla, hogy hogyan kell tisztességesen bánni egy molekulával!

Ám Laboránsnéni mintha meg sem hallotta volna a tiltakozásomat, pedig igazán lehetett volna egy kicsivel kedvesebb. Pontosan tudja, hogy ki nem állhatom a kísérletezést, főleg, ha Diáklány kémcsövébe pottyanok. Diáklány nagyon szereti a kémiát, csak épp a kémia nem szereti őt, de ez sajnos semmit sem mérsékel a lelkesedésén. Odavan a kísérletekért, de mindig mindent elront, fogalma nincs a laboratóriumi balesetvédelemről, ráadásul soha nem azokat az anyagokat reagáltatja egymással, amiket a feladat előír. Ha a gimnázium egy nap hangos robajjal és narancssárga lángokkal kísérve a levegőbe repül, azért természetesen ő lesz a hibás, efelől semmi kétségem sincs…

Tanárnő megmutatja az osztálynak az elvégzendő kísérletet. Egy kanálnyi keményítőt vízzel kever el a kémcsövében és jódoldatot ad hozzá, mire a kémcsőben lévő folyadék kék színű lesz. Ezután elmagyarázza a jelenség okát és olyan csúnya szavakat használ, mint a kidiffundál meg a gerjeszthetőség, pedig csak annyi történik, hogy amikor a jód meglátja a keményítőt, hirtelen nagyon szimpatikusnak találja, ezért elkékül. Ez olyan, mint amikor az emberek világában egy lány meglátja a neki tetsző fiút, csak az emberek ilyenkor nem elkékülni szoktak, hanem elpirulni. Ám amikor a kémcső tartalmát melegíteni kezdi Tanárnő, akkor a jódnak a hő következtében felesleges energiái képződnek és hiperaktív lesz, a keményítő viszont sokkal lomhább marad, mint a jód, szóval a jód kiábrándul belőle és már nem fog elkékülni, ha ránéz.

Amikor az osztály Tanárnő minden egyes szavát lejegyzetelte, maguk is elvégzik a kísérletet. Mindenki pontosan követi a labornaplóban leírtakat, egyedül Diáklánynak nincs fogalma semmiről. Egy darabig reménykedek benne, hogy a vegyszereskanállal kikerüli a keményítőmolekulát, amihez én is tartozom, de amikor belepottyanok a vízzel teli kémcsőbe, minden álmom szertefoszlik. A vízben úszkálva várom a jódot, ám ekkor a legnagyobb meglepetésemre egy fél üveg sósav érkezik, mert ez a szerencsétlen Diáklány nem tudja megkülönböztetni a jódoldatot a sósavtól! Bár nem is értem, hogy őt ismerve miért lepődök meg ezen…

Most meg a homlokát ráncolva nézi a kémcsövet, hogy ugyan miért nem lett kék a tartalma, aztán zavartan körbenéz a teremben és látja, hogy már mindenki melegíti az oldatot, ezért ő is így tesz és várja, hogy a színtelen, kissé opálos folyadék még színtelenebb legyen… Magasságos elektronfelhő, hát erre már inkább nem mondok semmit!

A kémcső alján duzzogok a kovalens kötéseimet keresztbe téve, amikor pH-csökkenést tapasztalok az oldatban. Hirtelen megjelenik Sósav és hatalmas ollóját agresszíven csattogtatva azt ismételgeti:

- Vágni kell, vágni kell, vágni kell!

Az első gondolatom az, hogy rászólok, hogy ne zavarja az oldat nyugalmát, de aztán eszembe jut az a bizonyos varázsolló, amire nagy szükségem lenne. Azonnal meggondolom magam és a lehető legudvariasabban így szólok:

– Kedves Sósav, ha szépen megkérem, elvágná ezeket az elektronköteleket, amelyek eme ízetlen keményítőhöz láncolnak?

– Szerencséd, hogy Sósavnak szólítottál! – válaszol. – Mert ha nem, most úgy elsavasítottalak volna, hogy soha többet nem adod a Fehling-próbát! De mivel ilyen tisztelettudó voltál, hajlandó vagyok téged kiszabadítani a keményítőből.

Azzal az ollójával nekiesik az elektronköteleknek és egy perc múlva már független cukor vagyok.

– Szabadsáááág! – kiáltom és önfeledten úszni kezdek az oldatban. Annyira el vagyok foglalva a hirtelen jött függetlenségemmel, hogy nem figyelem, hogy melyik irányba oldódok fel a vízben és nekimegyek a kémcső falának, mire a kémcső felborul, a tartalma pedig a tálcára ömlik. Jó, lehetséges, hogy az is közrejátszott, hogy Diáklánynak fogalma sincs róla, hogy a kémcsőfogót eszik vagy isszák, szóval melegítés közben a forró, sósavas oldat ráfröccsent a kezére, mire ijedtében elejtette a kémcsövet, de természetesen, ha nem megyek neki a kémcső falának, az bizonyára talpra esik, mint a macska és nem borul ki, még akkor sem, ha gömbölyű az alja. De hát kiborult, én pedig az oldat hullámain stílusosan kisiklok a kémcsőből, végigfekszek a tálcán és a hasamat a borszeszégő lángjával süttetve megszáradok. Tiszta Hawaii ez a kémiaóra! 

Olyan jól esik a meleg, hogy leragadnak a hidrogénatomjaim és elalszom. Mire felébredek, Laboránsnéni már visszavitte a tálcákat a vegyszerraktárba és a nap is lement, akarom mondani, eloltották a borszeszégőt, ráadásul már teljesen megszáradtam. Nagyot nyújtózom, hiszen mivel évekig bele voltam kötve a keményítőbe, egészen elgémberedett az összes atomom. Nyújtózás után eszembe jut, hogy még nem is láttam, hogy nézek ki önálló glükózként, szóval körbepillantok a vegyszerraktárban és észreveszek egy kémcsövet, amelyben ezüsttükör-próbát végeztek a diákok és a falán még ott csillog a tiszta fémezüst. Bele is nézek az ezüsttükörbe és büszkén kihúzom magam, mert egészen jóképű glükóz vagyok, amikor…

Magasságos elektronfelhő, atomkatasztrófa történt! Hát miért nem szól senki, hogy egy gyűrű nem tudja kihúzni magát? Épp ez a baj: a sok nyújtózkodástól kiegyenesítettem a szerkezetem és gyűrűsből nyílt láncú glükóz lettem, ami egyáltalán nem fog tetszeni szívem fruktózlányának! Megpróbálom újra gyűrűvé zárni magam, de nem érem el a saját bokámat, hiába próbálkozom, ráadásul közben az utamba kerülő összes kémcsőnek nekimegyek és hatalmas zajt csapok. A csörömpölésre Laboránsnéni bedugja a fejét a szertárba és körülnéz.

– Csend legyen!

Elszégyellem magam és gyorsan bebújok az egyik kémcső mögé, ám Laboránsnéni túl jól ismeri a részecskéket ahhoz, hogy túljárjak az eszén.

– Glükóz, te vagy az? – kérdezi, mire lesütött hidrogénatomokkal kisomfordálok a kémcső mögül.

Laboránsnéni a fejét csóválja.

– Ejnye, micsoda felfordulást csináltál! És hová tűnt a gyűrűs szerkezeted?

– Kinyújtóztam. – ismertem be bűnbánóan. – Laboránsnéni, nem tetszik tudni visszacsinálni?

– Dehogy csinálom! Ha kinyújtóztál, viseld a következményeket!

– De Laboránsnéni! Ott van az az édes cukorlány Szénhidrátföldön. Fruktóznak hívják, biztosan tetszik ismerni. Miatta akartam elhagyni Keményítőmegyét, de hát hogyan tetszenék neki egy ilyen rettenetes, nyílt láncú szerkezettel. Hát esküszöm, ez rosszabb, mint az embereknél a sörhas! Hát hogyan fogunk így szacharózt alapítani?

– Gondoltam, hogy nő van a dologban! – sóhajtott fel Laboránsnéni. – Nem bánom, segítek neked gyűrűvé záródni. De van egy feltételem. Holnap a diákok a Fehling-próbával folytatják a kísérletezést és még meg kell csinálnom a glükózoldatokat. Te is belemehetsz az egyik oldatba és akkor gyűrűvé tudsz záródni. Viszont cserébe Diáklány fogja megkapni a kémcsövet, amiben benne vagy és meg kell ígérned, hogy nem óbégatsz a kísérletezés alatt és segítesz neki megtanulni a kémiát!

– Jaj, Laboránsnéni, csak ezt az egyet ne!

Laboránsnéni összevonja a szemöldökét.

– Tetszik neked Fruktóz, vagy nem tetszik?

Legyőzötten felsóhajtok, aztán fejest ugrok a kémcsőbe, amit elém tart. Áll az alku. 

Belecsobbanok a vízbe, ahol már sokkal könnyebben elérem a bokámat és visszanyerem a vonzó gyűrűs szerkezetemet. Így már sokkal jobb, de felettébb aggódok a másnap miatt. Duzzogva visszavonulok az oldat aljára, becsukom a hidrogénatomjaimat és elalszom.

Reggel arra ébredek, hogy hatalmas hullámok keletkeznek a folyadékban. Gyorsan a kémcső falához úszok, hogy megnézzem, mi történik. Észreveszem, hogy kémcsövestől a kémcsőállványon vagyok, Diáklány pedig lelkesen masírozik ki a szertárból a tálcával a kezében, amin az állvány van és minden lépésével hatalmasat löttyen az oldat. Mérgesen megkocogtatom a kémcső falát, majd elkiáltom magamat:

– Hé, te részecskeaprító! Hát így kell bánni egy tisztességes molekulával? Így kell felkelteni? A kísérlet miatt az lenne a minimum, hogy ágyba hozd nekem a reggelit, de hát beszélhetek neked!

A következő lépésénél majdnem kilöttyenek a kémcsőből, szóval inkább jó erősen megkapaszkodok, ahelyett, hogy folytassam a kiabálást. Semmi kedvem elhagyni a hidrátburkomat, viszont mérges vagyok, amiért ilyen erőszakosan keltettek fel. El is határozom, hogy Fehling akárhány oldatát használhatja ma Diáklány, én akkor sem fogok senkivel sem reagálni. Szégyentelen molekulaszomorítók!

Diáklány leteszi az asztalra a tálcát és hozzáadja a kémcső tartalmához a szükséges anyagokat, szóval hirtelen rengeteg ion lesz az oldatban, akik közül a legfontosabb Rézion és Hidroxidion.

Már nagyon régóta ismerem őket, de igazából sosem tudtam napirendre térni felettük. Rézion felettébb pozitív teremtés, rengeteget mosolyog és állandóan az élet napos oldalát nézi, míg Hidroxidion rettenetesen negatív, mindig panaszkodik és soha semmi nem jó neki. Még nem tudtam eldönteni, hogy melyik idegesít jobban, de tény, hogy leírhatatlanul el tudok fáradni, amikor egy oldatban vagyunk. Épp Réziont kerülöm ki, mikor beleütközök Hidroxidionba, aki természetesen rögtön rám zúdítja a panaszcunamit:

– Jaj, Glükóz, hát én olyan szomorú vagyok! Nekem annyi bajom van! Olyan nagy fejfájást okoz ez a rengeteg elektron itt a hátamon, nem akarsz elvenni néhányat?

– Szívesen elvennék – füllentem illedelmesen –, de sajnos az összes atomom felvette a nemesgázszerkezetet, hála a kovalens kötéseknek.

– Akkor legalább az oxigénemet vedd el! Igazán csinos kis oxigén, de ennyi elektron mellett túl nehéz. Te azonban elbírnád, ráadásul sokkal rendezettebb lenne a szerkezeted.

– Jól van, nem bánom! – egyezek bele. – Add ide azt az atomot!

Hidroxidion átadja nekem az oxigént, amit nagy odafigyeléssel beépítek a molekulaszerkezetembe. Rám aztán ne mondja senki, hogy igénytelen vagyok!

Ám amikor visszavisznek a vegyszerraktárba és belenézek a tükörbe, ijedten rádöbbenek, hogy az az egyetlen oxigén nem rendezettebbé tette a szerkezetemet, hanem éppen hogy tönkretette. Nagyon aljas húzás volt ez Hidroxidiontól, mert amíg én jóhiszeműen segítettem neki, addig ő alattomosan glükonsavvá változtatott. Márpedig a glükonsavak rettenetesen csúnya molekulák és így nem mehetek udvarolni Fruktózmegyébe, mert szegény Fruktóz megijed tőlem, és ami még ennél is rosszabb, hogy ilyen formában Laboránsnéni sem fog felismerni és segíteni sem tud.

Ekkor halk sírás üti meg a fülemet. A hang irányába fordulok és észreveszem régi barátomat, Hidrogént. Nagyon megijedek, hogy vajon mi történhetett, mert Hidrogén világéletében vidám molekula volt, ráadásul kissé hiperaktív is, állandóan össze-vissza röpködött a vegyszerraktárban.

– Hidrogén! Én vagyok az, Glükóz. Mi a baj? – kérdezem.

– Jaj, Glükóz, tudod, belefáradtam már a hidrogénlétbe, ezért kerestem magamnak egy oxigénatomot és vízzé váltam. Végre minden hidrogénproblémám elszállt és már senki nem piszkált, hogy milyen kicsi molekula vagyok! De tegnap elvesztettem az oxigénemet, visszaalakultam hidrogénné és most megint mindenki csúfol! – hüppögte.

– Ezen könnyen segíthetünk! Van egy felesleges oxigénem, szívesen odaadom neked, ha hajlandó vagy megint röpködni egy kicsit és visszavinni Szénhidrátföldre Fruktózmegyébe.

Hidrogén megörül, majd megragadja a funkciós csoportomat és máris repülni kezdünk a vegyszerraktár legfelső polca felé. Szénhidrátföld légterébe belépve odaadom az oxigénemet Hidrogénnek, aki boldogan változik újra vízzé, majd elhagyom a fedélzetet és zuhanórepülésbe kezdek, de elvétem az irányt és Fruktózmegye helyett Glükózmegyébe esek. A többiek megörülnek nekem, én azonban teljesen elkeseredek. Így már biztosan nem juthatok el soha Fruktózhoz!

A hangulatomon a másnapi kísérlet sem javít. Megint Diáklány tálcájára kerülök, aki belemeríti a vegyszereskanalát Glükózmegyébe, majd a molekulákat a kémcsőbe szórja, én azonban rajta maradok a kanálon. Nem baj, majd Laboránsnéni lemos és akkor megkezdhetem kalandjaimat a város szennyvízhálózatában utazva…

Ám ekkor hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Diáklány közelíteni kezdi a vegyszereskanalat egy másik üveg felé, én pedig azonnal felmérgesítem magam:

– Hé, Diáklány! Hát miért csinálod ezt, amikor a balesetvédelmi szabályzatban világosan le van írva, hogy a kanalat le kell törölni, mielőtt új vegyszerbe helyezzük?!

Diáklány azonban rám sem hederít, hanem egy lendületes mozdulattal belemeríti a kanalat az üvegbe, én pedig lepottyanok. Körbenézek az új helyen. Még sohasem jártam itt azelőtt. Vajon miféle részecskék élhetnek itt? Remélem nem túl reakciókészségesek, mert kiskoromban anyukám megmondta, hogy idegen anyagokkal nem szabad reagálni. Ahogy ezen töprengek, egy kedves hangot hallok a hátam mögül:

– Nahát, Glükóz, végre eljöttél hozzám!

Megfordulok és meglepetésemben majdnem elhagyok néhány elektront, ugyanis aki mögöttem, vagyis most már előttem áll, az nem más, mint Fruktóz. Azonnal glikozidos hidroxilcsoporton fogjuk egymást és teszünk egy romantikus sétát Fruktózmegyében, miközben minden cukor olvadozva néz utánunk, hogy milyen szép szacharózt alkotunk.

Kicsengőkor eszembe jut Diáklány, szóval mielőtt rácsavarná a kupakot Fruktózmegyére, megszólítom:

– Nahát, Diáklány, köszönöm! Sajnálom, hogy olyan kiállhatatlan voltam kísérletezéskor. De azt hiszem, így, hogy végre találkozhattam Fruktózzal, nem is baj, hogy nem tartottad be a balesetvédelmi szabályzatot.

– Igazán nincs mit, Glükóz.

– De miért segítettél? – kérdezem, mire elmosolyodik és így felel:

– Tudod, nemcsak ti cukrok lehettek édesek, hanem mi emberek is. Persze ez nagyon furán hangzik, de azt hiszem, érted, mire gondolok.