Mese a legnagyobb hősről

Igen, jól hallottátok, a legnagyobbról! Persze minden királyi udvarban találni néhány tucat ingyenélőt, akik egy pofa sörért bárkinek bevallják, hogy ők a legerősebb, legbátrabb, legdaliásabb hősök, de itt most nem ilyenekről lesz szó, azt megígérhetem.

A legnagyobb hősnek sok neve volt. Itt Faldöngetőnek hívták, ott Erőskarúnak, emitt Hosszúléptűnek, amott Kőevőnek, hol milyen hőstettet vitt végbe, épp csak a valódi nevét nem ismerték sehol. Nem mintha bánta volna, sőt, örült neki. Valljuk be, szégyellte egy kicsit, hogy édesanyja úgy nevezte el, ahogy. Gyerekes volt, nem illett a képbe. Meg hát, Griffnyúzóként könnyebb volt királyokkal tárgyalni, Várzúzóként az útonállók szíves elnézést kérve hátráltak előle, Hegyhúzóként pedig még a legmarconább lovagok is tisztelegtek neki. A hős szép lassan elfelejtette a nevét. Ez a történet arról szól, hogyan találta meg újra.

Unalmas napnak indult, ahogy egy ideje az összes. Hiába, egy idő után minden mélységes erdő ugyanolyan. A legnagyobb hős ment, mendegélt, időnként ásítozott. Szőke haja villogott a levelek közé néhol beszűrődő napfényben, elvakított egy-egy bamba mókust, szemei zölden sugároztak (különleges szemei voltak ugyanis, amik mindig olyan színűnek látszottak, mint a környék, hogy jobban elrejtőzhessen), teste duzzadt az erőtől. Épp kiért egy vérszívó denevérekkel teli barlangból, mikor meghallott egy vékonyka hangot.

– Segítség! Segítség! – ordítozta a hang.

A legnagyobb hős hunyorított, és pillanatok alatt észrevette a hang forrását, egy törpét. A legtörpébb törpe volt, amit valaha látott, csúcsos sipka, bozontos, fekete szakáll, miniatűr zeke és posztónadrág, aprócska kard, meg persze aprócska termet. A legnagyobb hőst megcsapta a régi szép idők lehelete. Jó ideje nagyobb dolgokban utazott, nem is emlékezett, mikor segített utoljára törpének.

– Mit tehetek érted? – kérdezte leguggolva.

– Vigyél el, kérlek, egy kis darabon! Ismerem ezt az erdőt, mint a tenyeremet, azzal semmi baj, de hát nem beleléptem egy méhfullánkba? Hogy éppen itt kellett elhullajtania!

A legnagyobb hős vállára ültette a törpét, úgy mentek tovább. Mulatságosan néztek ki ketten, a néhány hüvelyknyi törpe és a majdhogynem hét láb magas hős. Az emberkéből továbbra is ömlött a szó, ha kicsivel halkabban is.

– Köszönöm, barátom, hogy felvettél, nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled. A nevem Alfréd, és hálával tartozom neked. Megkérdezhetem, hogy téged merre visz az utad? Hátha viszonozhatom valahogy a szívességet!

A legnagyobb hős elmosolyodott.

– Küldetést keresek.

– Küldetést? – képedt el a törpe. – Hadd tartsak veled! Világéletemben hős akartam lenni, ez az egyetlen vágyam!

A legnagyobb hős röviden átgondolta a dolgot, aztán elhatározta magát.

– Nyugodtan velem tarthatsz, Alfréd.

– Tényleg? El se hiszem! Micsoda szerencse! Elképesztő! Köszönöm, köszönöm!

A törpe örömtáncba kezdett a legnagyobb hős vállán, és abba se hagyta, amíg ki nem értek az erdőből. Akkor is csak azért, mert a tisztáson egy sárkány fogadta őket. Mindketten kirántották a kardjukat (bár a törpéé leginkább egy fogpiszkálóra hasonlított), de amint jobban szemügyre vették a bestiát, rögvest leengedték őket. A sárkány nemhogy nem támadott rájuk, még össze is húzta magát egy kicsit. Bánatosnak látszott.

A hős, miután felmérte, hogy nem forognak veszélyben, azonnal továbbindult. Vagyis továbbindult volna, ha Alfréd nem kezdi el tiszta erőből rángatni a gallérját.

– Segítsünk már szerencsétlenen! Nem hagyhatjuk csak így itt!

– És mégis mit csinálhatnánk vele? Figyelj, ez egy sárkány. Ha meg tudna enni minket, megenne, szóval örüljünk, hogy nem tud, és menjünk tovább!

A törpe erre leugrott a magas fűbe, és odasántikált a szomorú szörnyeteghez. A legnagyobb hős összefonta karját, és elgondolkodva figyelte a furcsa kettőst. Mondjuk ki, vívódott magával. Öregasszonyoknak, tündéreknek, törpéknek könnyű segíteni, még arra is lehet számítani, hogy meghálálják, viszont sárkányoknak…

Addig-addig gondolkozott, amíg Alfréd meg nem húzgálta a nadrágja szárát.

– Megtudtam, mi a sárkány baja! Már egy hete nem tud tüzet fújni.

– Na és? Mi közünk nekünk ehhez? Hogy tudnék én újra tüzet adni egy sárkánynak?

– Hát valójában elég egyszerűen meg lehet oldani. Te mindenfelé jártál már, szóval biztos tudsz tüzet rakni, nem?

– Dehogynem, de mi köze van ennek a sárkányhoz?

– Ez az egészben a szép! Mi kell a tűzrakáshoz?

– Alfréd, ne tedd próbára a türelmemet! Nyilván fa kell hozzá, meg szikra.

– Pontosan! Valami, amit el lehet égetni, valami, ami elég meleg ahhoz, hogy elindítsa az égést, és az, hogy ne fedjük le a tüzet! Szegény Sacinak, így hívják a sárkányt, megvan a gyomrában az elégetni való, és a levegő is odajut, ha kitátja a száját, de a teste teljesen kihűlt. Nem tudja begyújtani a saját tüzét! Hát nem szörnyű?

A legnagyobb hős csodálkozva bámult társára.

– Erre mind most jöttél rá?

A törpe zavarba jött, a füle hegye még el is pirult.

– Hát nem igazán. Tudod, néha nekem is tüzet kell raknom, és ezeket figyeltem meg, szóval gondoltam, miért ne lenne igaz a sárkányra, de persze nem biztos...

– Nem kell magyarázkodnod – szakította félbe a legnagyobb hős –, itt a zekém, próbáljuk meg ráadni a sárkányra. Ártani nem árthatunk vele, ha megpróbál megtámadni, úgyis legyőzöm.

– Nem értem, miért feltételezel ilyeneket Saciról – motyogta Alfréd, aki újra felült a legnagyobb hős vállára –, nagyon kedves sárkánylány.

Nem tudni, mitől kedves vagy nem kedves egy sárkány, de zekében mindenesetre elég bután fest. A legnagyobb hős, Alfréd és Saci néma csöndben üldögéltek egy fertályórát, és próbálták elkerülni egymás tekintetét. A sárkánylány egyszer csak köhintett egyet, mire orrlyukán kis lángnyelvek csaptak ki.

Mindhárman felugrottak. Saci sietve intett a legnagyobb hősnek, hogy menjenek hátrébb, mire az felkapta a törpét, és behúzódott vele egy nagy kő mögé. Jól is tették, mert akkora lángnyelvet, amekkorát a sárkánylány lövellt maga elé, még a rutinos hétfejűek se nagyon szoktak.

A kő mögött a legnagyobb hős elképedve nézett a törpére, aki nem is vette észre, csak Sacira figyelt. Aki, miután még néhányszor kipróbálta visszakapott tüzét, boldogan futott oda hozzájuk megköszönni a segítséget. A füle mögül leszedett egy pikkelyt, átnyújtotta Alfrédnak, és ezzel újra útnak indultak.

Újabb erdőket hagytak maguk mögött. A legnagyobb hős, hogy elüssék az időt, kalandjairól mesélt a törpének, akit egészen megbabonáztak a történetek. Aztán egyszer csak, ki tudja mennyi idő múlva, egy kunyhóhoz értek. A legnagyobb hős bekopogott, és hátralépett egyet.

– Kerülj beljebb! – dörmögte belülről egy hang.

A legnagyobb hős kinyitotta az ajtót, és hátrahőkölt. Persze már látott ilyet, de az ilyet sose szokja meg teljesen az ember. Alfréd sokkal jobban megijedt, majdnem lezuhant a legnagyobb hős válláról, éppen csak, hogy elkapta a vékony páncéling ujját, amin aztán nagy nehezen visszamászott.

A házban egy medve állt. Idegesen nézett, mint akinek elege van abból, hogy mindenki megijed tőle, majd néhány pillanatnyi zavart csend után hátat fordított, és leült a sarokban álló karosszékbe. Szó nélkül a szoba másik vége felé bökött, ahol egy nagy fazék leves illatozott. A legnagyobb hős és a törpe megilletődötten leültek az asztalhoz, illetve Alfréd esetében az asztalra, és csöndesen bekanalaztak egy-egy tányérral.

– Köszönjük a szíves vendéglátást – mondta végül a legnagyobb hős.

– Segíthetünk esetleg valamiben? – kérdezte a törpe, akit nagyon fellelkesített, hogy vissza tudta szerezni Saci tüzét.

– Hah – horkant fel a medve. – Majd pont ti segítetek, annyi év után! De persze, ha a méltóságos hős urak szórakozni akarnak, akkor elmondom a történetemet. Nem, ne mondjatok semmit, mérföldekről látszik rajtatok, hogy mik vagytok. Én már csak tudom, én is az voltam. Aztán alábecsültem egy banyát, és nem mozdultam elég gyorsan, mikor kellett volna. Suhintott egyet, és mielőtt annyit mondtam volna, bikkmakk, medvévé változtam. A szipirtyó meg jót röhögött rajtam, és a mancsomba nyomott három egyforma méretű és küllemű golyócskát. Tisztán emlékszem, azt mondta, az egyikben ólom van, a másikban márvány, a harmadik pedig varázsviasz, ami visszaváltoztat emberré.

– Gondolom, csak egyet ehetsz meg – szívta a fogát a legnagyobb hős.

– Látom, tényleg ismered a banyákat. Ráadásul a golyókra olyan különös bűbájt bocsátott, ami miatt amint a kezünkbe vesszük azokat, nem érezzük a tényleges súlyukat, így ránézésre lehetetlen megmondani, melyik, melyik. Márpedig én kockáztatni nem fogok, ahhoz már egészen megszoktam a medveséget.

A legnagyobb hős együttérzőn bólogatott. Az átkokkal sose tudott mit kezdeni.

– És szeretnél visszaváltozni? – kérdezte óvatosan Alfréd, aki eddig szó nélkül hallgatta a történetet.

– Micsoda kérdés ez, törpe? Persze, hogy szeretnék!

– Akkor hozd ide a golyókat és egy tál vizet, kérlek!

A medve lesajnálóan nézett rá, de azért felállt, és cammogva összegyűjtötte a kért dolgokat, majd levágta az asztalra, Alfréd mellé. Aki felállt, megropogtatta ujjait, majd a három golyót gyors egymásutánban bedobálta a vízbe.

– Mit csinálsz?! – üvöltötte a medve.

– Ha megnézed, két golyó lesüllyedt a vízben, csak az egyik maradt fenn – felelte büszkén a törpe –, azt kell megenned. Ezeknek a golyóknak a valódi súlyát nem érezni, mert el vannak varázsolva, de a márvány és az ólom sűrűbbek a viasznál. Erre nem gondolt a banya! Tudod, belülről minden dolog szemmel láthatatlanul pici darabokból áll, és minél sűrűbb egy dolog, annál több ilyen darabka van bezsúfolva adott térfogatába.

– Nem értem! Mi köze van ennek ahhoz, hogy melyik golyó marad fönn?

– Hát épp ez az! A víz is pici darabokból áll! Ugyanolyan térfogatú ólomban és márványban sokkal több darabka van, mint a vízben, és emiatt lesüllyednek a tál aljára.

– Várj, várj, várj... Akkor a viaszgolyó azért marad fenn, mert kevesebb darab van benne, mint a vízben?

– Pontosan! – ugrált izgalmában az asztalon a törpe.

A medve vett egy nagy levegőt, Alfrédra szegezte a tekintetét, aztán bekapta a felszínen lebegő golyót. A legnagyobb hős nem tudta, mi fog történni, ezért óvatosan a kardjára csúsztatta a kezét, de nem volt rá szükség. Nem történt semmi látványos, nem volt se csillámpor, se üvöltés. De ahol az előbb még a medve állt, most egy jól megtermett férfi nézte elképedve a kezét.

– Megcsináltad, törpe – mondta lassan –, tényleg megcsináltad! Örökké hálás leszek neked!

Aztán persze még jó pár órát maradtak a volt medve házában, mulatoztak, énekeltek, becsiccsentettek a borókaborból, de végül elérkezett a búcsú ideje, és a legnagyobb hős, vállán Alfréddal, újra útnak indult. Újabb erdőkön át vezetett az útjuk, csodálkoztak is, hogy miért van errefelé ennyi erdő, de hát mit lehet tenni.

Szóval mentek, mendegéltek, amíg egy városhoz nem értek. A legnagyobb hős csodálkozva nézett körül, hiszen általában azonnal megrohanták a gyerekek, hogy megfogdossák a kardját és megcsodálják díszes csizmáját. A törpe pedig, hát ő most járt először városban, és kicsit meg is rémült a rengeteg ház láttán. Elindultak a főtér felé, hátha ott találnak valakit, aki megmondja nekik, mi történt.

Hát nagy tömeggel ott sem találkoztak, egy csoszogó öregemberen kívül senkit sem lehetetett látni. A legnagyobb hős tisztelettudóan megszólította:

– Mondja, öregapám, miért bújt el mindenki?

– Te is jól tennéd, fiam, ha mielőbb elbújnál! Ezt a várost az ördög kerítette hatalmába! Először forró vizet köpött a bárányainkra a föld alól, a juhászlegényt, szegényt meg is égette! Aztán, mikor egy nap elteltével a bíró kiment a helyszínre, nem csak, hogy ráköpött, hanem fel is repítette a levegőbe, de úgy, hogy keze-lába tört! Meneküljetek innen!

Az öregember elsietett, a legnagyobb hős pedig bólintott, és arra gondolt, már megint egy átok. Dühös volt magára, hogy nem tud mit tenni, de hát ki küzdhet meg az ördöggel? Kibaktattak a faluból, és be is vették volna magukat egy újabb erdőbe, ha a törpe nem rángatja meg a legnagyobb hős gallérját.

– Nem nézünk körül mégis egy kicsit? A medve baján is olyan jól tudtunk segíteni!

A legnagyobb hős megvonta a vállát, és visszafordultak. Körbejárták a falut, és már éppen feladták volna, mikor Alfréd meglátott valamit.

– Hát erről van szó! – nevetett fel. – Nincs itt szó semmilyen ördögről! Látod azt a nagy lyukat a földben? Az egy gejzír! Eddig valamiért aludt, de most újra felébredt. Nem veszélyes, ha az ember vagy a törpe óvatos, és megfigyeli, mikor lő ki.

– Micsoda? Milyen kilövésről beszélsz?

– Tudod, a föld alatt nagyon meleg van. Annyira, hogy bizonyos helyeken felforralja a vizet, annyira, hogy gőz fejlődik. A gőz miatt pedig a víznek nem marad elég hely a föld alatt, ezért keres magának egy járatot, amin keresztül kilövellhet a föld fölé. Ha az ember óvatos és távolról nézi, nagyon szép tud ám lenni!

A legnagyobb hősnek leesett az álla. Óvatosan sandított az örömtől sugárzó törpére, de az láthatóan nem vette észre a döbbenetét, annyira fellelkesítette a gejzír felfedezése. Csendben mentek vissza a városba, ahol megkeresték a városházát. Nem őrizte senki, ezért gond nélkül besétálhattak a lábadozó bíró szobájába.

– Jaj de ismerős vagy te nekem, fiam – nyögte az ágyból a hordóhasú férfi. – Mi járatban?

A beszámoló elején még kételkedett, de ahogy elmagyarázták neki a gejzír működését, ő is megértette, és titkárát behívva azonnal kiadta a parancsot, hogy figyeljék meg, milyen időszakonként veszélyes. Mikor a titkár kiment, a bíró szemében fény gyúlt.

– Tudom már, honnan ismerlek! A királyi udvarban láttalak egyszer, távolról! Te vagy a legnagyobb hős!

A hős sóhajtott egy aprót.

– Megtisztel, bíró uram, de a legnagyobb hős nem én vagyok. Engem Bandikának hívnak, csak így, egyszerűen. A legnagyobb hős itt ül a vállamon.

Hát így találta meg a nevét a hős. Alfréddal persze még sok közös kalandjuk volt, hol egyikük mentette meg a másikat, hol fordítva, és annyi történetet meséltek róluk, mint még senkiről. Sok igaz volt köztük és sok kitalált is, de abban mindenki egyetértett, hogy ki a két legnagyobb hős.