Mese az ezerarcú folyónkról

Szép Leányok, Nagy Legények! Rám figyelmezzetek!

Hallgassátok meg egy öreg regös történetét! Fogadjátok nyitott füllel és tátott szájjal a mesémet és kobzom énekét!  Amiről most hallani fogtok, valójában nem is mese, hanem az egyik legnagyobb közös kincsünk, közös életünk nélkülözhetetlen részese. Ha ezt most így megbeszéltük, akkor akár el, is kezdhetjük.

Volt egyszer egy kerek erdő. Ez egyébként igy nem is igaz, mert ez az erdő egyáltalán nem volt kerek és nem is erdő volt, hanem egy hegy. De akkor hogyan kezdhetném a mesémet, hogy minden szavát elhiggyétek? Mert azt mindenki tudja, hogy amit én mesélek, az maga a megingathatatlan igazság, vagy esetleg… mégsem. Az pedig nálam olyan ritka, mint a fekete holló, ….ha értitek, amit mondok. 

Ahol a történetem elkezdődik, a Kárpátok csúcsokkal, lejtőkkel gazdag vidéke. Források tömege fakad itt a hegy gyomrából, egyik vize jobb, mint a másiké. Éppen úgy, ahogy annak is, amelyikről történetünk kerekedni kíván. Minket Ő érdekel, kövessük az útját az Értől az Óceánig!

És mekkora mákunk van! Csak nekünk lehet ekkora szerencsénk, amit bizonyára meg is érdemlünk. Éppen most szedelőzködik, hogy hosszú, kalandos útjára induljon, könyörtelenül legyőzve az útjában álló sziklák, kőgörgetegek, kavicsok, kidőlt fák sokaságát, amelyek dicsőséges hódítóhadjáratát illetlenül megakadályozni kívánják. Hiába próbálják, mert mint tudjuk, a víz Nagyúr, jól meg kell gondolni annak, aki mer vele szembeszállni!

A forrásunk vize friss, üdítő, hűvös és kiapadhatatlan.  Ez a vándorok és az erdőlakók szíve vágya! Ismeri a hegyet benépesítő állandóan szomjas állatsereg is. Mi az, hogy ismeri? Élvezi minden egyes cseppjét! Az erdőben megtapasztalták az együttélés szabályait, tudják mi az illem.  Rangjukhoz és erejükhöz méltó sorrendben keresik fel, hogy éjjel, vagy leginkább hajnalhasadáskor, csillapítsák a szomjukat. Először a madarak repülnek ide, utánuk jönnek a mókusok, vaddisznók, őzek és szarvasok, s végül a nagyméltóságú, lomha medve. Kellő tisztelettel és óvatossággal figyelnek egymásra, nem szégyen, ha valaki képes megbecsülni az életét.

A forrást a hegylakó emberek is hamar megismerték. Nem kis fáradsággal jár felkapaszkodni ide, a víz eredetéig, de ezt szívesen teszik. Sehol a közelben nincs ilyen kellemesen üde forrásvíz, de talán a széles e világon sem! Száz féle nép lakja a tájat, mindegyik a maga módján nevezte el a Bércek Ajándékát. Az egyik „Gyorsan folyónak”, a másik meg „Csendesnek”, a harmadik „Iszaposnak”. Mindenki olyannak, ahogy megismerte.  A végeredmény azonban, közös megegyezéssel, a büszkén hangzó „Tisza” lett. Talán éppen azért, mert a Tisza magyarul azt jelenti, hogy FOLYÓ. Csak így egyszerűen. Becsületes név, nincs mit szégyellni rajta, még Kukorica Jancsi is megirigyelheti…

A forrás vize hamar megszaporodik, szüntelenül magába szívja, lelkévé teszi, magába olvasztja a környező testvérei vérét, nedvét.

Megállíthatatlan, szemtelen és megzabolázhatatlan. Vadul halad át a sziklák, homokpadok és az erdő fái közti vízmosáson, zubogókat alkotva. Az érből csermely, a csermelyből patak, a patakból folyó lesz. Feltartóztathatatlanul zúdul le a hegy ormairól, áthaladva a fák, cserjék sötét, titokzatos ösvényein. Ezért kapta a „Fekete Tisza” nevet. 

Itt, a Kárpátok lejtőin nőtt fel, egyre izmosabb legénnyé serdült röpke idő eltelte után.

Egy ilyen nyalka legénynek jóhíre kelt széles-e vidéken. Már a bajusza is kiserkedt a gyorsan pergő idő sodrában, ideje volt megházasodnia. Szerencsére Rahó uraságnak nagy tapasztalata volt ilyesfajta ügyekben, hamar ki is nézte a legmegfelelőbb kisasszonyt az ifjú titán számára. Nem is kellett messzire mennie, mert Bogdány hegymesternek egészen véletlenül – tényleg higgyétek el, ez úgy igaz, ahogy mondom –, éppen akadt egy jóravaló, eladósorban lévő leánya. A deli vitéz először csak vihogott, mint a szamár a tökre, nem is értve, hogy mire is gondolnak a közvetítők. Azután csettintett egyet, ő nem lesz semmi jónak az elrontója, készen állt a számára különös feladatra. A válogatós Fekete Tiszának végül még a szava is elakadt, tátva maradt a szája, amikor a jövendőbelijét a fehér menyasszonyi ruhájában megpillantotta. Bár a vőlegény hallotta többször is a mindig sugdolózó „jóakaróitól”, hogy a feleség jelöltje csalfa, veszekedős és szeszélyes, már addigra neki édes mindegy volt, úgyhogy mégis egybekeltek. Csudára összeillő párt alkottak. Az csak természetes, hogy újdonsült asszonyát Fehér Tiszának szólította. Nem is lehetett volna másképp, hiszen a vize olyan volt, mint a patyolat, a fodrai meg a hópihéihez voltak hasonlatosak.

A Fekete-Tisza ügyesen, ahogy illik, megkérte a kisasszony kezét. Hét országra szóló lakodalmat tartottak. Meghívták a környék minden lakóját a nagy eseményre. Ideje is volt, mert a lagzi, hogyan is mondjam illően? – már egy icipicit el is késett. A Fehér Tisza már jó ideje növesztette a medrében a porontyát, ami semmiképp nem tartozott a pontyok családjába. Hamarosan meg is született a várva várt gyermek. Már születésekor nagyobb volt, mint a szülei, szőke vizét nem az apjától, de nem is az anyjától örökölte. Annál inkább a Kedves Mama szeszélyes természetét és a Fekete Tisza félelmetes erejét. Ha már fiú lett az istenadta, az csak természetes, hogy az apja kellő szigorral kitanította a vitézi élet csínja-bínjára. Szabad lelke nem ismert határokat, a széllel szárnyalt, akár madár. Oly gyorsan perdült, fordult, változtatott irányt, hogy szemmel alig tudták követni.

A tavasz fürgén elűzte telet, a nyár korán végzett a tavasszal, a nyárból szempillantás alatt ősz lett, az őszből meg tél. Így fordult az egyik esztendő a másik után. Viharsebesen teltek az esztendők, folyvást gyorsuló ütemben. A fák kizöldültek, a rétek mezők ezer színben pompáztak, majd kopaszon és kisemmizve türelmetlenül várták az éltető napsugarakat, hogy újra meginduljon az Élet. Lankadatlan szeretettel kisérték az Élet vizét, ahogy egymás közt nevezték. Barátságuk, hűségük kölcsönös volt, ez csak így volt természetes. A Folyó termete daliás, mozgása kecses, és a szíve olyan hatalmas lett, hogy szinte egy egész ország belefért. Igaz, idővel sajnos ki fog lógni belőle a feje meg a lába, de erről akkor még senki nem tudott és nem igazán Ő tehet…

Az emberek naponta kilátogattak a gyorsan növekvő Folyó partjára. Így tettek rekkenő hőségben és csontig hatoló fagyos, nehéz napokon is. Nézték, figyelték, csodálták, tanulmányozták. Szájról szájra terjedt az örök igazság: Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza…   Szerették a sudár jegenyékkel és az árnyas fűzfákkal büszkélkedő csendes folyópartot. Tudták, ezentúl, jóban-rosszban, egész tovább életükben nélkülözhetetlen társuk lesz. Szomjat oltó, vetést öntöző barátként, hűséges útitársként, kinek a hátán csónakjaikkal, ladikjaikkal utazhatnak és a mindennapi élelmüket is biztosíthatják.  A töméntelen hal, amit a vízében nevel, mindenkor biztos eleséget nyújt a falvak népének. Azt is sugdosták leginkább egymás közt, ha jót akarnak maguknak, nem érdemes a Folyóval összeveszni, mert, ha az megharagszik, a bosszúja rettenetes lesz. Nem ismer kegyelmet, fene nagy dühében elönti a földeket, ledönti a házakat, ellopja az Életeket.

A Szőke Tisza gyorsan megemberesedett, akarom mondani megfolyósodott. Megismerte, hogy mit jelent a Szabadság és ma a Kötelesség. Természetesen a szigorú és aggódó szüleinek óvó szemei állandóan figyelték és követték minden lépését. Az óvodában együtt növekedett Taraccal és Talaborral, a szomszéd ikrekkel, Borzsával pedig szégyenszemre még babázott is. Akárhogy is, fura dolog volt ez egy fiútól, de akkor ugye még más idők jártak… Nem piskóta ez a gyerek! – csapták össze tenyerüket örömükben a széles rokonság büszke tagjai. 

A játszótásaival örökidőkre jó cimborák maradtak, barátok és társak minden jóban és rosszban. A csermelyek, patakok a növekvő Folyó segítségére siettek, együtt győzték le az akadályokat. Testvérként együtt haladtak tovább, immár közösen szembe szállva az időjárás, az ármány és a természet erőivel. Az iskoláit Visóval és Izával végezte, és nem is volt rossz tanuló. Mindenesetre Zemplén, a nagytudású tanítómester meg volt vele elégedve, bár az egyenes futásban némi elmaradása volt, ellenben a kanyargás már egészen jól ment. Néha kissé ellankadt a szorgalma, hiába magyarázták neki a geográfia zűrös tudományát. Olykor úgy elbambult, hogy a vízből is aludttej lett a szájában, de azért nem hiába tömték a fejét, idővel mégis kellően megokosodott. Mire megnőtt, már tekintélyes banda vette körül, akikkel állandóan csettelték és lájkolták egymás dolgait. Sajó, Túr és Szamos, a legrátartibb riválisai, kénytelenek voltak elismerni, hogy a Szőke Tisza nem csak a folyómederben irányító középpályás, nem az az óvatos duhaj, aki mindenki számára rém unalmas fráter. Aztán meg olyan áldott jó szíve volt a Lelkemnek, hogy le sem tudta magáról vakarni az ezért-azért kuncsorgókat.

Sajnos, a nemes és nemzetes Tokaj Nagyúrnak nem igazán tetszett Tisza úrfi megállíthatatlan fejlődése, megerősödése. Nem hiába volt a példaképe a testépítő terminátor. A folyvást részeg hadvezér, akit egyébként jóakarói a háta mögött szerényen csak Boroshordónak csúfoltak, rettegve figyelte a jövendő vetélytárs rohamos növekedését. Azon igyekezett lankadatlan kitartással, hogy a lányát, Bodrogot eltávolítsa az ifjú titán közeliből, nehogy már összejöjjenek a fiatalok, mert a leánya, ha meg akarjuk mondani az őszintét, erősen kellette magát a legény előtt. Aztán teljesen váratlanul, bár senki nem értette mi lelte a Főméltóságát, hirtelen meggondolta magát. Dühöngő lelkét megnem cáfolva, nagy dirdúrral és megállás nélkül átkozódva beleegyezett, hogy ezek ketten jó pajtások lehessenek. Hiába, az államérdek mégiscsak jelent valamit! Azonban minden egyezség csak annyit ér, amennyit betartanak belőle... Addigra Tiszából elszállott az a gőz, amit egyesek még most is szerelemnek neveznek.

A közelben lakó Namény brigadérost nem volt az kimondott nagy jellem, sajnos különös fából faragták, mindenütt kelepcét szimatolt. Mindenáron útjába akart állni a Folyónak. Ezek „a vitézek, aranyos leventék”, nem igazán fértek a bőrükbe, folyton az erejüket fitogtatták, némi dicsőség reményében. Lett is ebből egy kis csetepaté, valóságos vízi és földi háború. Nemcsak amolyan kurta erőfitoktatás, hanem valódi összecsapás, ha értitek mire gondolok. A feldühödött Tisza összeszedte gigászi erejét és medréből kiáradva elöntött mindent a közelben-távolban, amit csak talált. Alig tudták lecsillapítani. Szolnok generális, aki hetedhét országban hírhedt, akarom mondani híres hadvezér volt sem volt képes legyőzni az egyre szélesebben hömpölygő Folyót, bár egymás közt, meg még inkább a kocsma pultja mellett, őszintén szólva, ezt a küzdelmet fölöslegesnek, egyenesen Zagyvaságnak tartotta. Egy kis viszály még úri huncutság talán még elmegy, de ne tovább! Szerencsére, nem volt igazán híve a fölösleges tuszakodásnak. Neki csupán minden vágya az volt, azt szerette volna, hogy az Alföld legnagyobb Folyójának ezentúl ő mondja meg, merre az irány és punktum!

Zagyva ide vagy oda, a Tisza a vidék fejedelme lett.

A kósza szél kísérte az útját, hol simogatóan, hol meg egyenesen vadul, támadólag. A hangja olyan volt, mint a szirének éneke, máskor meg, mint egy bús, árva tárogató szomorú panasza. Akár a víz, ő is képes volt haragos lenni, kegyetlenként és pusztítóként viselkedni. Jól egymásra találtak a Tiszával. A nagy jólétben a Folyónk kissé elkényelmesedett, egyre kevesebbet sportolt, elhanyagolta a vízi futást, kerülte a kanyargos manővereket is. Meg is lett a következménye. Kiskörénél már jókora divatos pocakot eresztett, annyira szétfolyt rajta a tekintélyes hájtömege, hogy takaros tó lett belőle. Ez semmiképp nem állt jól egy mindenki szerint ennél sokkal nagyobbra hivatott fiatalembernek. Gyorsan össze is kapta magát, szerencsére még időben. A helyes táplálkozás egy folyónál sem mindegy. Szénhidrátszegény étrendet javasoltak neki, ebből a „szénhidrátot” be is tartotta, csak a „szegénnyel” akadt egy kis problémája, azt már nem volt képes betartani. Így együtt a hősi elhatározás, azaz a fogyás, sehogy se ment az ártatlanjának.

A törleszkedésre mindig kész Körösöknek könyörögnie kellett, hogy a Tisza csapat tagja lehessen. Sikerült is neki némi kerülővel, hol Sebesen, hol meg Feketén. Szeged asszonyság közben eljárt a kívánatos Maros érdekében. Örömmel komendálta be az ígéretes fiatalembernek, ráadásul a Krasznát is beajánlotta minden eshetőségre számítva, ki tudja milyenek az igények? – ígéretes tartaléknak. A többi már a fiatalokon múlott. A kecses hölgyek és a dicső urak derekasan nyalták Tisza fiatalúr fenekét…, akarom mondani, a medrét.

A Tiszából tekintélyes úr lett, Igyekezett felelősen gondolkodni. Ekkor már minden lányos házban odafigyeltek rá egy esetleges jó parti reményében. Addigra, sajnos egy kissé ellustult. Már nem is gondolt arra, hogy saját maga nézzen utána, ki lenne számára a legmegfelelőbb ara? Meg is kérte kedves barátnőjét, gróf Nándorfehérváry Szávát, aki jól ismerte a dörgést és a helyi viszonyokat ilyen sorsfordító, jövőt és a vízgazdálkodást meghatározó ügyekben. Természetesen a felkért idős hölgy a neki oly kedves Dráva szomszédja véleményét is meghallgatta, hogy a nagyratörő legénynek megfelelő párt ajánlhasson. Tisza türelmesen várta a választ, de addig is áthaladt a Vajdaságon, szerencsére minden különösebb baj nélkül. Örömmel látták a helyiek, ez természetes is volt egy ekkora hatalmasság számára. Mindenki tudja, hogy a Vajdák azok mind ilyenek, ez nem is lehet vita tárgya. Nekem aztán el híhetitek!

Amikor a Tisza megpillantotta, hogy milyen menyasszonyt választottak ki számára, kissé meghökkent, mert a Duna – hiszen róla szól a fáma –, igencsak méretesnek bizonyult a Tisza közelében. A menyecske fiatalosan fordult, perdült a vőlegény elött, pedig már ő sem volt nyeretlen kétéves. Úgy néztek ki egymás mellett, mint egy hajókoffer meg egy uzsonnatáska. A Tiszát azonban nem nagyon izgatta a kissé túlméretezett leányzó. Különben is, mint tudjuk, szerette a pacalpörköltet meg a zsíros falatokat. Ezt is le fogja nyelni, ha muszáj.

Mindenki legnagyobb meglepetésére a komendálás jól sikeredett, a pár nem tudott egymás mellett szótlanul elfolyni, de még elúszni sem. Titelnél meg is tartották a világraszóló lakodalmat. A szerelmesek úgy éltek együtt, mint egy boldog gerlepár.

Sorsuk úgy zajlott a továbbiakban, mint a szokásos házasságok története. Volt benne civakodás, veszekedés, sőt nem ritkán szolid ordibálás is. Úgy, ahogy mindenütt máshol is. A lényeg, hogy a pár szerette egymást, egy életre összetartoztak. Voltak irgalmatlan nagy gondjaik is, például amikor a Vaskapu admirális időközben annyira összeszorította partjait, hogy csicskása, Kazán mester s z o r o s és forró ölelésében nem volt esély a sziklagörgetegek leküzdésére. Most érezhették meg a saját bőrükön, hogy mennyit ér a barátság a földlakókkal, a környező népekkel?! Egy valóságos mesebeli vitéz, név szerint Széchenyi István sietett a segítségükre, és vasakaratával megrendszabályozta a Degenere Vaskaput. Pedig még a Ponyikova és a Vetariniri barlangjaiban őrködő sárkányok is belemaszatoltak a küzdelembe, de mindhiába. Tényleg igaz, van, amit „a pokol kapui sem dönthetnek meg”.

A Szőke Tisza haja már mákosodni kezdett. Ne igazán hasonlított fiatalabb éveire. Megbékélt a sorsával. Nászajándékként kapott egy csinos papucsot, amit méltósággal viselt ezek után. Mindent az asszonyra hagyott. Legyen boldog, ha neki a rohanás tetszik! Elég volt neki az eddigi csatazaj, csinálja tovább a Nagysága, ha nagyon akarja! Szabadfolyást engedett Duna úrnő szeszéjének. A házaspár közös élete a végéhez közeledett, a rideg telek utolsókat rúgták, de a kegyetlen, hosszú vándorlás a végéhez közeledett.

Bár még továbbra is vártak rájuk új kalandok és a maradék útjuk küzdelmekkel teli maradt, ők nyugodtan várhatták az ismeretlen, titkokkal teli holnapot. Mindketten tudták és tudják, a céljukat biztosan el fogják érni.

Türelmetlenül várja őket a Végtelen Tenger, aztán meg az Óceán.